2009. május 22., péntek

Google H - Eart

112 nap után hazatérek.

Tudom, hogy az élet egy olyan habostorta, amit tejfölös fenékkel eszünk.Természetesen mindenki azt vallja, hogy nem. És hát semmi eget rengető nincs ebben senki számára, hiszen nem ütött el egy kamion, és nem feküdtem 10 évig kómában és nem tört ki közben a háború. Minden nap nyikorgott a Moszkva téren az 56-os villamos, és fog is még sokáig, én mégis úgy érzem, mintha ez a hazamenetel valami új dolog kezdetét takarná. Várom, hogy újra lássam a Manciszigetet. Hogy a gépről nem térkép lesz előttem a táj, hanem sokadnyi szívdobbanás. Az egyik legkedvesebb helyem ez Budapesten. Talán az egyetlen, melyre azt mondhatjuk” Budapest” hiszen se nem Buda se nem Pest. A sosem alvó nyárfáival, melyeknek levelei, mintha folyton búcsút intenének. A Titanic orrára emlékeztető betoncsücskével, melyre mindig csöpög valami a híd lábáról. A csodás uszodájával, melynek büféjében olyan forró kakaóscsigát lehet kapni, hogy az ember gyűröttre ázott ujjaival, alig bírja fogni a kezében. Várom, hogy ott üljek, az egyik imbolygó hajókikötőn az Árpád hídhoz közelebbi részen, és nézzem ahogy megy le a Nap. Hogy megélhessem fájdalmainkat a létezésben. A szomorú boldogságban a derű mosolyát.

Brüsszeli keringő


Tegnap Steve - éknél újra házibulit tartottunk. Ezennel "Kriek and Popcorn" néven futó kvízparty volt ! 3 fős csapatokba rendeződve agyaltunk a Sara által összeállított remek kérdéseken. Nagyon örültem, hogy én voltam az egyetlen a tömegben, aki 10 másodperc alatt folytatni tudta a 16, 6, 11, 24, 4, stb... számsorozatot, és szintén én voltam az egyetlen aki ki tudta számolni 10 másodperc alatt azt, hogy ha egy 27 éves férfi feleségül vesz egy 24 éves nőt, és a férfi 81 évesen meghal a nő pedig 91 évesen akkor hány évig volt özvegy a hölgy ?
Ma megint reggeltől egészen délután háromig sétáltam, mindig csak úgy, mint az első napon, folyóként. Alig telhetett el 2 perc a Grand Palce -on, ahogy az élességet állítgattam, a kedvenc makett bohócomon..mikor 25 fős japán turistacsapat kattintgatásaira lettem figyelmes. Mindegyikük lefotózott. Majd egy undorító angol bácsi odajött hozzám nyálas ujjal, hogy akarom - e, hogy essen a bohócra az eső. Valahogy nem akartam.
Nem messze a Grand Place -tól egy Lush bolt ünnepi újranyitóbulijába csöppentem. A bolt igazgatónője épp királynőnek öltözve adott riportot egy holland rádiónak, mikor egy manósapkás lány megfogta a kezem, hogy most pedig ki kell próbáljam a legújabb Lush krémet! Én még csak egyszer kaptam egy levendulás szappant ebből a boltból otthon..de azt azóta emlegetem. Ígyhát, mivel amúgy is sokkolt a hangulat, melyben később nyuszinak öltözött pezsgőfutárok integettek a kirakatból, és az illat, ami körülölelt mindenkit, nomeg a zene. Rájöttem hogy nagyonkönnyű marketingáldozat vagyok. Még két perc után, már azon agylatam, mikor kezetmostunk a forró vízben a mangós szappannal, hogy mangósat vegyek -e majd vagy inkább levendulásat. De ez még csak a kezdet volt. Mert ezután kipróbáltatta velem a manósapkás lány az új citromos maszkot, amit a bal kezemre kent, a tenyeremet közben levendula krémmel kenegették, a jobb kezem pedig épp eperkivonatos testápoló túszaként tündökölt. De végül természetesen nem tudtam dönteni, mert a krém is, a maszk is a szappan is tetszett...ám mikor megláttam a krém alján szunnyadó aprócska feliratot : 450 dkg ! ! Könnyed antimarketing-pofon léleknyugtatással arra jutottam, hogy majd otthon a Jászai Mari téren veszek egy ilyen testápolót, erre már nincs hely a bőröndben.
Aztán vettem Parvine-nak egy nagyon szép virágot. És megtaláltam a pisilő kutya szobrát.
Engem már a pisilő kisfiú is sokkol...meghát ugye a kevésbé híres pisilő kislányról ne beszéljünk...a kutya egyáltalán nem meglepő ezek után. Mondjuk egy pisilő Tyrannosaurus biztosan több embert meghökkentene.
Estére pedig Cinematek -be megyünk Scherlock jr. című filmre, amit zongorával kísérnek majd ! ! !

2009. május 21., csütörtök

20 kg 10 dkg

tudtam tudtam.................ajjajj.

2009. május 20., szerda

Főpróba

Mondhatni egész jól sikerült. Tegnap elhatároztuk az olasz lányokkal, hogy miután elintéztük a kínok kínját : Sammy Úrral való kreditátviteli Learning Agreement kitöltését, és miután nekem az olasz Vera lapját adta, Verának pedig az enyémet, és miután kiderült, hogy a nagymamája magyar volt az apukája pedig olasz, és miután elmondta nekem, hogy : "szárátlák" "szárátsz ángem?" "madzsarország" "köszönöm" és kedélyes kézfogással távoztunk tőle, nagy levegőt véve elhatároztuk, hogy holnap, azaz ma délben találkozunk a szerdai piacon ! Merthogy van egy piac, az egyetem sarkán ami szerdán déltől délutánig üzemel, és szerdánként animációra menet mindig átmentünk rajta..és mindig megkívántuk az olivabogyót a goffrit, a sültcsirkét, a polipdarabkákat..jah. Azt nem. Elhatároztuk, és ma a sültcsirke-kamionnál találkoztunk. Ez egy könnyen megtalálható pontja, az amúgy kicsi piacnak.
Idén először ettem cseresznyét. Mégpedig egy szemet. Az egyik árus adta nekem ajándékba, pedig egyáltalán nem tűntem potenciális vevőnek.
Az olasz lányok kötelezővé tették számomra az olivabogyós kenyér kóstolását. Kicsit sem bántam meg. Belevan sütve a bogyó, ami ettől függetlenül állagából csipetnyit sem veszít, zamatát viszont átadja a pogácsa szerű tészta minden egyes morzsájának. És az egész olyan friss üde Toscána illatú. Ezt tépdelve hárman sétáltunk a piacon, ahol mangó, eper, sárgadinnye illat lengte körül a virágcsokorral lépdelő embereket. Merthogy annyi tulipán és rózsa volt..mint egy kisebb fajta kukoricamező. Valamint ettünk egy gombócos fagyit, és merthogy egyetlen egy gombócnév volt, melyet nem ismertem még ízileg ki kellett, hogy próbáljam: Violette.
Lila színű leírhatatlanul finom mennyei fagyi édestölcsérben. Ezután ejtőzés a Flage melletti tó partján...majd elkezdődött a főpróba.
Elhatároztam ugyanis, hogy ma neki kell veselkedjek. Én és a bőrönd. Hogy belefér-e minden, és ha bele is, az hány kilo ? Nos, az utóbbi kérdésre holnap fogjuk megtudni a választ, de úgy tűnik belefér minden aminek benne kell lennie. Azt nem állítom, hogy nem egyedileg fejlesztett becsukási módszerrel, de még a cipzárakat is be tudtam tökéletesen húzni, és miután behúztam figyelmesen vártam mellette 10 percet és nem durrant ki.



2009. május 18., hétfő

A bolhapiac szobra

Vajon létezik már ilyen alkotás ? Állítottak már emléket egy egész bolhapiacnak úgy, hogy minden egyes szereplőjét és tárgyát, az idegesen sakkozó bácsiktól kezdve, akik majdhogynem felrobbannak ha megkérdezed tőlük, hogy mennyibe kerül ez a szép kis rézmozsár, merthát ők sakkozni jöttek kérem, hiába hogy közben árulnak is..............egészen az utolsó kis apró képeslapig, öntöttek már szobrot egy bolhapiacról, hogy örök emléke álljon egy téren ?
Költői kérdések pipa pipa pipa. Just Do it.
Mindenesetre szép lenne egy ilyen szoborban/on sétálni.
Ma, ahogy felébredtem, és a bőröndöm visszamosolygott rám, szelíd körsvenkkel körbepásztáztam a tekintettemmel a szobámban, és képzeletemben minden egyes tárgy fölött kicsiny fehér szám jelent meg kis csilingelő hanggal : 43 dkg, 35 dkg, 50 dkg, 20 dkg... ! !..
Lehetetlen lesz, hogy ne lépjem át a húsz kilogrammos limitet. Jesszus. Minden ajándékot úgy vásárolok, hogy közben sokáig emelgetem, hogy vajon ez több lehet-e mint fél kilo ? De érzem, hogy ki fogom szépen centizni, ahogy idefelé is sikerült a 19 kg 70 dekával.
Azonban a legeslegszebb bolhapiaci szerzeményekről itt az ideje, hogy említést tegyek :

A brüsszeli Place du jeu de balle, ahol már az első vasárnapomat is töltöttem, didergő február 1 -jéjén, megannyi élménnyel töltötte fel vizuális emlékbugyraimat. Itt van példeul az egyik nagy kedvencem : Along the coast Highway : Los Angeles to San Fransisco.
1931 - es pecséttel, bélyeggel ellátott színes képeslapgyűjteménye. Mesés grafikával az elején, kocsiban ülő kalapos fiú, kalapos lány, akik boldogan szelik az utat az óceán partján. Szép rajta a felírat, gyönyörűek a nevek, belül a térkép felett lehajtható kis szelvényen a Los Angeles- i feladó neve is benne van, merthogy ezt így küldték anno 78 évvel ezelőtt, ez a borító funkcionált borítéknak.
Aztán az Amsterdamban talált 1 euros porcelán szoptatós malac szett ! Szerintem zseniális. Kis dobozában, elválasztva az egyik malac másik két testvérétől.
Szintén Brüsszelből egy mesés képnézegető tv az oly kedves 60 -as évekből ! Egy GYÖNGY GYÁR - ról (amennyiben a gyöngy- szóra jelzőként tekintünk,- én igen - az alliterációt Bertusnak ajánlom !) ! Ha az ember kattintgatja a képeket és szemét a lencséhez nyomja, betekintést nyerhetünk a fehér színű gyöngyfülbevalók, kitűzők és nyakékek gyártási folyamatába !
Gésa hölgy az üvegbúra alatt, szintén Brüsszeli szerzemény. Van egy csodálatosan morcos néni, aki 3 gyermekét használva eladónak ül a gyűjteménye felett. Megannyi mesés ízléssel összeválogatott apró tárgy. Valóban nagyon régiek, és látszik hogy a néni majdhogynem az egész világot bejárta. Bármire ha rámutat az ember, az egyik legközelebb eső gyermek odarohan vele a nénihez, akinek szemében emlékképkockák peregnek le a tárgy láttán, amit mi nem láthatunk, eltöprengve mély levegőt vesz, és megmondja az árat. A Gésa az Ő gyűjteményéből érkezett.
És végül a kedvencem ! Amire oly büszke vagyok, hogy az amszterdami kikötő felé tartva, meggondoltam magam és visszarohantam a piacra ! És amit 10 euroról 5 ért adott nekem a bácsi ! És amely a legvarázslatosabb tárgy most a szobámban..az üveg, benne a tengerparti tájjal, hajóval, házakkal, hegyekkel. Remélem, hogy egy napon megpillanthatom, hogy létezik ez a hely a valóságban, és akkor majd lúdbőrroham hullámban szédülve, eltöprengek az élet értelmén.

2009. május 16., szombat

Éjfél utáni egérszerelvény



Pedig teljes gőzzel futottam. És hittem abban, hogy éjfél, az még csak nem lehet olyan késő, hogy ne jöjjön több metró.
(eddigi ittlétem során egyszer jártam így, és akkor elég rossz tapasztalatnak bizonyult a hazasétálás Brüsszel túloldaláról) Amint a teljesen kihalt Gare du Midi -n át rohantam, merthogy úgy hallottam, hogy jön a metró, olyan érzésem támadt mintha egy üldözős film jelenetében lennék. Valahol egy szubjektív kamera biztosan követ. Kb mint Jodie Fostert a Légcsavarban, tudják mikor a végső pánikban kinyitja a repülőgép wc- ajtaját, és nem tudjuk, hogy ott áll-e mögötte az üldözője vagy sem.
Szóval ahogy lerohantam a mozgólépcsőn megpillantottam egy termetes urat, és két másik várakozót a peronon. Nagyon megörültem. Négyen voltunk össz-vissz szerintem az egész térben.
Úgy tíz perc reményteli várakozás telhetett el, mikor beindult mellettünk a mozgólépcső, és hopp megérkezett ötödik naívtársunk. Fél egy volt pont.
Először a kövér úr adta fel a várakozást, pedig ő volt közülünk az, aki állította hogy háromnegyed egykor még jön egy 51 -es villamos. Engem egy elenyésző életkép sarkallt arra, hogy távozzak a helyszínről. Megláttam ugyanis egy kicsiny, szürke egeret sétálni a sínen. Igen kérem. Teljesen nyugodt, úgymond napi rutinnal szaglászta végig a sín szélét, itt ott megállva, hogy fejével be tudjon hajolni a sín oldalán lévő mélyedésekbe is. De teljesen szabályosan haladt a fényes felületen. Egészen messziről kiszúrtam már, és figyeltem ahogy közeledik. Nem messze tőlem, leült és elkezdett mosakodni..na ekkor indultam el. Ahogy a mozgólépcső vitt felfelé, megláttam hogy egy magányos pezsgősüveg beloopolódva forgott a lépcső tetején, nem tudott kijutni, csak körkörös üvegciripelésével integetett az éjszakába.

2009. május 14., csütörtök

I don't wanna say goodbye



Ha Brüsszel megszemélyesülne, akkor felhívnám a "Radio Contact" 102,80 -at, melyet minden nap hallgatok, melyre minden nap karaokizok, olykor a fürdőszobában a hajszárítóval együtt, és jobb esetben akkor épp nem lát Parvine...rosszabb esetben épp énekelgetve főzök, ABBA gimmie gimmie gimmie ritmusra hűtőtnyitok, tésztát kavarok, hűtőt zárok, és hopp ott áll Parvine..
Ma reggel például teljesen hibás francia kiejtéssel énekeltem Edith Piaf-fal hogy : Noooooon, Rien de Rien, noooooooooooooooon je ne regrette rien!
A reggeli közben pont úgy emeltem a kezemet, mint Evita a Don't cry for me-s Hősök terés jelenetben, de engem egyetlen egy ember sem figyelt. Csak Nala. De Ő rendkívül lenézően.
De ezen a csatornán nemcsak a zenék nagyszerűek, hanem nincs reklám, sem hírek sem semmi csak csodás számok, régiek ! Néha egy-egy dal közepén bemondja egy mély hang : Brüsszel, Rádió Kontakt Plüüüüüsz. És aztán szól tovább a szám.
Szóval felhívnám, és azt mondanám, hogy Brüsszelnek küldeném nagy szeretettel Brian Hyland : Sealed with a kiss című számát. Meg küldeném mindenkinek aki szereti.(ezt sosem értem miért jó mondani a kívánságműsorokban)
Nagyon szeretem az ismeretlen alkotótól származó klippet is, amely ehhez a számhoz készült.Mintha felvették volna, ahogy az emberek egy másik számra táncolnak, majd azt visszalassították volna, ennek a számnak a tempójára..zseniális.

http://www.youtube.com/watch?v=EJNNbRfPako&feature=related



2009. május 12., kedd

Két dolog, amit nem árulhatok el Önöknek

Az egyik, hogy tavaly egy szép tavaszi estén találkoztam Zitával. És úgy gondoltuk ne sétáljunk csak úgy üres kézzel, vegyünk egy forrócsokit a McDonalds-ban és azzal menjünk. És merthogy a MOM park előtt találkoztunk adódott az alkalom, hogy besétáltunk a földszintre, hogy felmenjünk a McDonalds-ba, de még beszélgettünk beszélgettünk, olyannyira, hogy közben meg is álltunk. Este fél kilenc körül lehetett. Ahogy ácsorogtunk a korlátnak támaszkodva, a periférikus látómezőm egy életlen pixelmezőjében feltűnt két EMO kamasz. Egy fiú és egy lány. (Vagy egy lány és egy lány ? Vagy egy fiú és egy fiú ?Mondjuk inkább úgy, mivel EMO hullámban nehezen elkülöníthetők a nemek, hogy feltűnt két EMO csík.)
Azt egyébként csak utólag tudtuk visszapörgetni emlékezetünkben, hogy már akkor is nagyon nevettek valamin, de semmi figyelmet nem szenteltünk nekik. Pláne nem feltételeztünk összefüggéseket a nevetésük és köztünk. Egészen addig nem, amíg azt nem tapasztaltuk- a másodperc törtrésze alatt -, hogy odafutnak hozzánk, és az utolsó éles kép amit a fejemben látok, az egy XXL -es méretű Lays Chipses zacskó ami a kezükben van, és amivel egyenesen a fejünk felé rohannak, és kérem a fejünkre öntve (még mindig két másodpercen belül vagyunk) továbbrohannak a kijáraton át. És zsupppsz eltűnnek.
Én pislogtam. Zita azt kérdezte : "Ez valami performance ?" Én pislogtam tovább, és szedegettem ki a hajamból a paprikás ízesítésű darabkákat.
Természetesen annyira abszurd volt a szituáció, hogy a kezdeti felháborodás után elkezdtünk nevetni, röhögőgörcsöt kapni, hogy hát ilyet még kitatláni sem lehet. Vagy ez miért jó ?
Namost, ez a jóízű nevetés addig tartott, amíg nem realizáltuk, hogy most kívülről úgy festünk, hogy ott állunk egy halom kiöntött chips felett és ezen még szakadunk is, mint két definiálhatatlanul ostoba plázacica.
Röhögés sztornó. Felkapkodtuk a nagyrészét és finoman távoztunk a helyszínről.

A másik, hogy én 21 éves koromig meg voltam győződve arról, hogy René Magritte nő volt.
De miért? Ebben még mindig kételkedem egy kicsit. Lehetett például annyira szürrealista (nő), hogy Önmagát egy életen át férfiként ábrázolja.
Ez csak onnan jutott, most eszembe, hogy az Ő, számomra" láthatatlan" képei ihlették legújabb animációmat. A Magritte Múzeum egyike volt azoknak a dolgoknak, amikre a leges legkíváncsibb voltam ittartózkodásom során, és hát kérem éppen felújítják. Olyannyira, hogy már mindenhol ezt reklámozzák : Június 2-án nyílik a Magitte Múzeum...június 2-án, mikor én már 1370 km-rel távolabb leszek a Múzeum bejáratától, mint most....
Animáció hamarosan itt : http://szofita.blogspot.com/

Hasonmásverseny

Szerintem ez egy rendkívül fura dolog. Mármint, hogy egyszer hallottam egy riportot a Danubius rádióban egy fiúval, aki jelenleg a második a NEMZETKÖZI ELVIS HASONMÁSVERSENYEN.-
Tehát nem a magyarok között..merthát az még csak hagyján, dehogy a nemzetköziben !!! És a riport végén elénekelte élőben a "Love me tender" című számot olyannyira beremegtetve hangját, hogy kissé berezonált a hanghullám.
Egyébként nehezen tudom elképzelni ezeknek az embereknek az életét. Hogy beöltöznek Elvis-nek, meg befésülik a hajukat, meg megtanulnak úgy táncolni, és akkor ez jó ? Dehát Ő már létezett, és az pont hogy úgy volt jó.
Ahová ki akarok lyukadni, illetve ahonnan elértem ehhez a gondolatmederhez, az a vasárnap tapasztalt kis szituáció volt. Merthogy megismertem egy nagyon kedves angol fiút : Robert-et. Namost, én alapból szeretem azt játszani magamban, hogy bárkit akit megismerek már létező ismerőseimhez, avagy híres emberekhez hasonlítok, és agyamban addig pörgetem a már meglévő arc-adatbázisomat amíg meg nem találom a hozzá legközelebb állót, máramennyire emlékeztet valakire az újonnan megismert ismeretlen arca. Ezzel példeául őrületbe tudom kergetni Márkót miközben meccset néz, és én sorolom, hogy a focisták közül ki melyik színészre avagy épp családtagunkra emlékeztet leginkább.
Namost, Robert nem kicsit, hanem azzal a kifejezéssel tudnám szemléltetni Önöknek, hogy "egyazegyben" úgy néz ki mint James Blunt.
Mondani sem mertem senkinek, merthát ez olyannyira evidens volt..és, hogy valóban nem tévedtem, bizonyította a koncerten történt apró kis nüansz, mikor is Robert szomorúan beismerte : Tudja...merthát odajött hozzánk egy könnyekkel küszködő néger Úr, hogy "hát ezt nem hiszi el" a "kedvenc száma a You're beautiful" "hát ilyen nincs" "hát készíthet egy fotót".
Robert szomorúan mondta neki, hogy Ő nem James Blunt. De a bácsi egyre csak belelelkesült, hogy "a többi számát is szereti, de a You're beautiful-t naponta meghallgatja" "hát ilyen nincs"
Szóval, ahogy láttuk, hogy a bácsi leállíthatatlan, Robert elkezdte neki énekelni a "You're beautiful-t".......a bácsi meg csak fotózta fotózta.
Mondta, hogy Londonban folyamatosan autogramot kérnek tőle, de nyilván nagyon utálja, merthát Ő Robert, de annak nagyon örül, hogy nem Micheal Jacksonra hasonlít.
Egyébként a másik érdekesség vele kapcsolatban az volt, hogy elmondása szerint jelenleg a munkája egy karitatív cégnél az, hogy olyan londoni kisgyerekeknek, akik már tudnak honlapot szerkeszteni maguknak (kb 8 évesek) megmutatja egy farmon, hogy hogy néz ki a csirke, és elmagyarázza nekik, hogy hogy jön létre a tojás, mert ezt a legtöbbjük ma már nem tudja.
Hm.

2009. május 9., szombat

Hidegzuhany - Melegzuhany

Hiszen nyilván nem csak a plüssmaciröntgen-felvételekből meg a cseresznyés ízű sörökből áll Brüsszel. Számtalan kisiklott élet, és szomorú szempár, melyek mélyén látszik, gazdája kényszerből hagyta el azt az országot, ahol amúgy lehet, hogy boldogan leélte volna életét. A márciusi hónap legszomorúbb pillanata az volt, mikor láttam egy kínai bácsit, teljes hajléktalan öltözékében egyetlen furcsa momentum a hátán porosodó hátizsák volt, mintha egészen a Nagyfaltól idáig gyalogolt volna. A supermarketben állt sorba, egyik kezében egy egy eurós, másikban meg egy kinyithatós tetejű babkonzerv volt. Kezei olyannyira szárazak voltak, hogy a repedéseibe beköltözött a kosz. Remegett a tenyere, de ahogy jobban megfigyeltem az egész teste. Ácsorgott , ácsorgott, de egyszer csak nem bírta tovább. Felpattintotta a konzervdobozt, letörte a tetejéről a fém részt, meghajlította, és azt használva kanálnak elkezdte enni a konzervet. Először csak nagyon finoman, hoyg el ne vágja a nyelvét, de aztán egyre mohóbban. Mint aki az életéért eszik. Döbbenetes kontraszt volt a rogyadásig pakolt bevásárlókocsis anyukák között ez az úr.
Viszont tegnap újabb szomorúság tanúja lettem. Este kilenc óra múlt pár perccel mikor a villamoson ültem. Egészen nagy tömeg volt, talán a pénteknek köszönhetően. Anneessens megállót hagytuk el épp, mikor magam sem tudom miért felfigyeltem arra a 30 év körüli talán iráni, vagy arab ? férfire, aki a nagy tömegben épp mellém keveredett.
Finoman megkérnék most minden kedves olvasót arra, hogy csipetnyi fejtörés nélkül saccolja meg nekem, hogy mekkora az esélye annak egy életen át, inkább hogy hányszor fordul elő egy emberrel az életében, hogy idegen ember ájul az ölébe ?
Kis szünet.

Köszönöm.

Nos, én arra tippeltem volna, ha előtte megkérdezik tőlem, hogy életenként félszer. Mindenesetre beleestem a statisztikát igazoló kis példahalmazba. Arra lettem figyelmes ugyanis, inkább riadt, hogy ez a férfi hirtelen az ölemben, majd a lábamon át a talajon fekszik, pontosan előttem.
Ami a legborzasztóbb volt az egészben, hogy körülöttem mindenki felállt, vagy finoman arrébb ment. Az én lábaim a földbe gyökereztek. Először azt gondoltam, hogy meghalt. Mert úgy esett össze, mint ahogy egy lavór víz csattan a talajon. Ahogy riadtan ránéztem, az volt a legborzasztóbb, hogy megláttam, a szemei nyitva vannak. Rám néztek, de mintha átnéztek volna rajtam. Se kép se hang. Egy férfi és én is megráztuk finoman, de semmi. Remegtek a kezeim, de arra gondoltam, hogy most pofon kell csapjak - életemben először- egy férfit. Nagyot nyeltem, ekkor már az ájulás határán voltam én is. A szemei még mindig nyitva voltak. Felemeltem a kezemet, de akkor megrándult, megrázta a fejét, becsukta a szemét majd azonnal kinyitotta, és szemmel láthatóan nagyon megijedt. Hirtelen felpattant, de azzal a mozdulattal zuhant vissza, ám ekkor szerencsére már én is álltam és a karjait fogva próbáltam lendíteni az ülésem felé. Leült. Mérhetetlen hálával a szemében. Olyan fehér volt, mintha a falat néztem volna. Még a kezei is. Úgy éreztem, hogy hárman lehetünk a villamoson : ő, én és a halál.
De szerencsére nem halt meg. A Bourse-nál leszállt. És eltűnt a tömegben.

2009. május 8., péntek

In Bruges, magyarul : Erőszakik - avagy angol-magyar tudástréningeim

Musee du Jouet


Nem tudom felidézni, hogy mikor jártam utoljára olyan múzeumban, melyben én voltam az egyedüli látogató. De ez ma így történt. Merthogy régi tárgyak iránti szenvedélyes vonzalmam egyik virágzása a Játékmúzeum. Szerencsére Fémdobozmúzeum nem igen létezik, amúgy is nagyon félnék a látogatásától, ha létezne, mert az olyan lenne, mintha alkoholfüggőségben szenvedő embereket pálinkamúzeumba vinnénk.
Szóval benyitottam a hatalmas kilincsen a játékmúzeumba, felkészülve a tömegre és az óvodás gyerekcsoportokra, de semmi. Egy unatkozó biztonságiőrportásbácsi és enyhe macskapisiszag.
Miután megvettem a jegyet, a bácsi mondhatni rám zárta az ajtót. Olyan volt az egész, mintha valaki felengedett volna egy nagy padlásra, ahol már évtizedek óta nem járt senki. A parketta nyikorgott, minden macinak másképp csillant a szeme, és mintha az ólomkatonák is kihúzták volna magukat kicsit a tiszteletemre. Volt egy terem amiben csak makettvasutak mentek, és az asztalok mellé vidámparkokból kiselejtezett kocsikba lehetett ülni. A múzeum legbelső terét üvegtető borította, amin hallani lehetett a félreismerhetetlen brüsszeli esőt. A falakon kisautógyűjtemény tündökölt, meg volt olyan is amin csak hintalovak, de mégis a legjobban az tetszett az egészben, hogy nem azt éreztem, hogy múzeumban sétálok, hanem sokkal inkább azt, hogy egy szenvedélyes gyűjtő titkos raktárára bukkantam. Látszott, hogy melyik típusú játékokba, milyen intenzitással volt szerelmes. Az E.T. figurák például nem annyira csigázták fel, de a fém űrhajók és fém robotokból teljes készlet virított. Várak. Egy egész falnyi vár. De pl. a matchboxok nem vonzották, kivéve a tűzoltókocsis féle típusúak, mert abból megint állt egy egész szekrénnyel. Maciból sem volt sok, viszont itt láttam először röntgenfelvételeket a dörmögni tudó macik belső szerkezetéről ! Az első és a második emeleten is találtam egy-egy olyan szobát, ahová nem lehetett belépni. Ezek keltették bennem a legnagyobb kíváncsiságot, mert a szobák hangulatából azt vettem ki, hogy itt folyik a restaurálás, a beszerzés, egyáltalán a játékok elbírálása, csomó kopott féldarabok, amik vagy jók lesznek még valamire vagy nem.
Mire újra lementem a nyikorgó lépcsőn, a biztonságiőrbácsi elaludt. Megpróbáltam halkan kinyitni az ajtót...nem tudom felébredt-e rá.

2009. május 7., csütörtök

Mindennapi semmiségeinket add meg nekünk ma

Szeretem, ahogy este (éjjjel...-hajnalban) egyszóval : lefekvéskor lekapcsolom a laptopot összekötő hosszabbító piros kis lámpáját. Két hónapon át folyamatosan úgy aludtam, hogy mosolygó arccal álmélkodtam azon, hogy Brüsszelben már februárban is ciripelnek a tücskök milyen jó! Nos egy szép éjjelen realizáltam, hogy ez nem tücsök, hanem a hosszabbító dörömbölve doromboló halk berregése. Azóta kikapcsolva alszik. Ezzel ér véget a napom.
Szeretem, ahogy "hazaérkeztemkor" Nala elém rohan, és én alaposan megsimogatom a fejét, amit Ő engedelmesen tűr, titokban ezalatt felméri, hogy tehát akkor most még nem eszünk, és ezután mindig megrázza a fejét, amitől az arcberendezései ilyen lötyögő friss hangot adnak.
Szeretem a csütörtök délutánokat, mikor véget ér a hetem, és kilépek a suliból és kicsit olyan érzés jár át, mint mikor gimiben hazaindulhattam péntek délután, és úgy éreztem egy egész szünidő vár otthon, pedig csak két nap volt, és abból a vasárnap sokszor már honvágyittasan telt. (ilyen szó van ?)
Szeretem a Bruckeré- n azt a hosszú mozgójárdát, amin minden ember azt hiszi, hogy gyorsabban halad, de azáltal, hogy megy alattuk a talaj, mindenki lassabban kezd el sétálni, így ha az ember mellettük sétál pontosan ugyanakkorra ér át a túlsó metróhoz, mint aki a mozgófelületet választotta.
Szeretem ennek a városnak is a zaját, mikor éjjel üres utcán sétálok haza, de messziről hallani, hogy az egész összességében, nem alszik.
Szeretem kidobni a szelektív hulladékgyűjtőbe a szemeteket, mert felette most nyílnak a muskátlik és mindig megcsap az illatuk.
Szeretem minden nap látni azt a kutyát, aki egy földszinti lakás ablakjában ül, olykor függönykendőt csavarva feje köré, néha grimaszkot vágva az ablaküveg segítségével, néha meg csak úgy simán hatalmas szomorúsággal tekintetében.

2009. május 4., hétfő

Amsterdam, Te Csodás !

Merthogy már megérkezésünk pillanatában, volt valami kopott cirkuszi karnevál hangulata a városnak. Brüsszel után egyenesen taszító volt, hogy az ember térdig érő szemétben sétál, itt ott egész sültcsirkedaraboktól a narancssárga kalapokig minden tornyosult az utcán, amit kerülgetni lehetett. A Dam téren épp egy fehér Óriáskereket szereltek szét, bár a karneválnak vége volt, a tömeg nem csitult. Ahogy megtalálva s megölelve egymást Zitáékkal, és az újonnan megismert japán Eikoval sétálni kezdtünk először éreztem azt, hogy ez a város, csakúgy mint számomra New York ősz. Vagyis az őszi évszak passzolhat hozzá a leginkább, kecsességében, és hangulatában ez lenne, ha évszak lenne. A Hársfák virágzásának köszönhetően mindenfelől fehér halpikkelyalakú szirmok hullottak ránk, nem kevés illatot zengve a város coffeshopillat-mentes részeire. De csakhamar találtunk itt műanyag vadkacsacsaládot, vízen úszó lakóhajókat, melyek némelyikén rét terül el felül, ettünk garlic szószos sültkrumplit, ám az élményünk egyik legmeghatározóbb szösszenete este várt ránk. Történt ugyanis, hogy Zitáékank az első estére még nem ott volt szállásuk, ahol Dávidnak és nekem, tehát a Centrál Station falai között, melyeken defibrilátolok lógnak (több helyen is csak úgy) integetve elváltak útjaink. Megtudtuk, hogy a szállásunk ugyanis egy másik, kisebb szigeten terül el, ahová ingyenes komp indul 45 percenként. A kompra várakozók legtöbbje biciklis, és a város ezen részén teljesen Velence hangulata kerekedik a szemlélőknek, amennyiben ők is naplementében pislognak erre.
Felszálltunk hát a kompra, sejtésünk sem volt, hogy milyen részlegre érkezünk.
A komp túloldali kikötőjében már volt egy kis fura félelmünk, hiszen csak kiüresedett gyártelepeket, egy két elhagyatottan parkoló autót, és használhatatlan fém roncsdarabokat találtunk. Ahogy egyre beljebb sétáltunk a roncsok között, megpillantottunk egy táblát, ami mögé már csak két guruló száradt kaktusz, egy sivatag és egy üres benzinkút hiányzott volna, olyannyira sivár képpel jelezte nekünk az irányt. Megyünk megyünk, és egyszerre meglátunk egy üdvözlőkaput konkrétan ezt :



Majd beljebb megyünk a felében megtört daru mellett, mely így egy lebombázott Eiffel toronynak tűnt,és kérem meglátunk egy zöld hajót a kikötőben, rajta a Hostelünk feliratával : Marietta. Egy világító üvegház mellett ácsorgott, ami étteremként működik.
Hű - ha. Gondoltuk. A hajó felé közeledve, el kell még meséljek egy-két fura, a képbe nem illő tárgyat. Először is, az egész téren gátfutó versenyre emlékeztető fém tárgyak álltak szépen sorban. A hajó mellett közvetlenül egy egy kannás benzinkút. Dehogy kinek, minek, nem értjük. Kissé hátrébb a "benzinkút" mögött pedig egy lépcső, ami egy hajlított magas napozóágyhoz vezet, de ennek a szerkezetnek a konkrét mivoltáról s funkciójáról még nincs végleges feltételezésünk. Ahogy a hajó bejáratához vezető két kopott deszkára léptünk "ccczzz" hanggal kigyulladt a hajóajtó felett 4 színes izzó. Eltolva a függönyt, megbukva a hajó belsejében lévő fém emelvényben mintha egy brazil sorozatba csöppentünk volna. Bájos recepcióspult, mögötte egy 2 méter feletti holland Kapitány. A plafonról régi világítólámpák, kiselejtezett karácsonyfadíszek, holland, belga, norvég zászlók, mentőmellények valamint halászkötelek csüngnek. A pult fölött kis felirat alkoholosfilccel : Boot tour 5 euro / person. Fölötte kicsi diszkógömb, mellette egy zöld és egy piros lámpa világít.
Olajos kezét törölgetve lépett oda hozzánk a Kapitányunk, hogy bemutatkozzon, a Főnök, a tulaj, ekkor mellette már ott állt a leginkább a Miért Éppen Alaszkából sosem beszélő indián lány asszisztensere- emlékeztető hölgy, aki recepciós posztban tündökölt. A Főnökkapitány mondta, hogy ne haragudjunk egész nap motorcsónakot szerelt ezért ilyen a keze, majd teljes hajóbemutató kiképzőtréningen vettünk részt. Ekkor még mindig azon töprengtünk Dáviddal, hogy hol lehet a honlapon olvasott 8 és 24 ágyas szoba ? Elmondta nekünk, hogy a világító üvegház az egy étterem, nagyon finom. Itt a hajó fedélzetén csak éjfélig tartózkodhatunk, hogy utána senki ne zavarja a lent alvókat. Még ekkor sem feltételeztük azt ami odalent várt ránk. Megmutatta, hogy hol vannak a DVD-k, ha akarunk filmet nézni, és hogy van mikrofona, ha akarunk karaokizni, ekkor én még mindig csak a plafont néztem. Majd elárulta, hogy minden reggel 8tól 10ig finom reggeli vár ránk itt az asztalokon, ja és hogy vasárnaponként ne lepődjünk meg, mert itt a téren bolhapiac van (gátfutóverseny = bolhapiac asztalainak lábai). Ekkor már csak nevettünk...merthogy úgy beszélt, mintha sosem mondana igazat, de mindig minden úgy volt, ahogy mondta. Rámutatott egy lilás színű vén kocsira, mely a hajó mellett parkolt,ablakai belülről fehérre voltak festve, azt mondta, az a dohányzóautó, mert itt a hajón nem lehet cigizni. Majd rámutatott két Kő fejre, melyek kicsit messzebb ácsorogtak, egy az egyes másolatuk a Húsvét Szigeteken lévőknek, azt mondta az egy pub, valahogy fel kellett, hogy hívják magukra a figyelmet, ezért áll ott az a két nagy fej, de a pub egyébként konkrétan a víz alatt van.
Majd mondta, hogy kövessük és lementünk a hajó belsejébe. Ahogy elhúzta előttünk a függönyt, bár én még nem voltam katona, de valahogy mindig is így képzeltem. Egy tucatnyi emeletes ágy,szürke kopott fémből, melyeknek az alsó fele le van takarva vékony plédekkel, hogy sötétebben tudjanak aludni, az ott alvó vendégek. A zuhyanzó ajtaja körül narancssárga neoncsík, fölötte kis óra szépen 11 -re állítva, merthogy csak addig szabad zuhanyozni. Nagy léptekkel a hajó orra felé vettük az irányt, és az utolsó ágyra mutatott, én csak a padlót néztem, merthogy a padló kiselejtezett, vagy talán fel nem használt tejesdobozok sokaságának mintájából volt el pvc-sítve. Az ágyunk egyetlen negatívumának azt a tényt emelte ki, hogy pont a wc mellett van, és hogy éjjel ide jár mindenki pisilni. Majd mondta, hogy most megmutatja a fiú meg a lány wc-t. Hát én mondom, hogy ha erre azt mondjuk hogy Hundertwasser tervezte, akkor akárki elhiszi. Merthogy kérem a wc konkrétan a hajó orrában van alul, ami ezáltal ferde, ferde a csap, és ferde a fal. Az ember, legalábbis magamfajta szerencsétlen kákabélű már alapból szédül egy hajón ami egy vízen áll, nem még úgy ha egy ferde falú mosdóban mos kezet. Egyébként ez az ember, úgy ítélte meg, hogy a wc-ben jó lesz a kék fény, és hogy nem gond az, ha a másik női zuhanyzó konkrétan a wc fülkében van, - vagy csak én nem ismerem a pisilünk és közben zuhanyzunk holland szokást -, és hogy jól nézne ki a csap fölé egy digitális képvetítő, ami képeket vetít Hollandiáról. Dávid jóvoltából be kellett, hogy nézzek a férfi zuhanyzóba is , nekik ugyanis olyan hidegmelegvíz szabályzójuk volt, ami kint a falon tartózkodik, tehát miközben magadra húztad az ajtót, ki kell nyúlj valahogy felette ? vagy rajta át ? hogy beállítsd a vízet.
Miután megkaptuk a plédeket, meg a huzatot, ellépkedett tőlünk a Kapitányunk, és én akkor először éreztem azt, hogy vagy a holland Üvegtigrisbe vagy egy Emir Kustorica filmbe vitt minket az élet. Szóval a mi Lalinkat én innentől kezdve Ladik Úrnak hívtam... esténként a világító üvegház mellett zene szólt, és az emberek tüzet raktak, mely felett színes izzók égtek. Az első esténk meghatározó zenéje az Arizónai Álmodozók betétdala volt. Ekkor mondtuk először Amszterdamban, hogy "ilyen nincs". Másnap estére már tűzfújó barátok is ellepték a teret. Kezdetben egy helyi kakasfiú, aki meglehetős adag önbizalommal és úgy 34 kg rasztahajjal fújta melletünk a tüzet. Ez ugye egészséges esetbe úgy néz ki, hogy áll a tűzfújó, kezében a fáklya, ráfúj, bhummm, és a fáklya mögött fénycsóva lobban.
Namost ezt néztük egy darabig, de ekkor egy Marilyn Manson stílusú fiú úgy érezhette, hogy ezt neki is ki kell próbálni. A Pikk-pakk tempójú oktatókurzus után a látvány döbbenetes volt. Merthogy Marilyn srác barátunk valamilyen oknál fogva úgy fújta négyszer is a lángot, hogy bhhhhummm lángcsóva, fáklya és hopp egy adag láng az ajkán. Valamilyen technikai malőr révén az ő száját nem hagyta érintetlenül a tűz, vagy a szájpadlása lángolt, vagy a szakálla ezt csak ő tudhatja, mindenesetre a látvány egyszerre kacérkodott a horror -cirkusz és a performance küszöbeivel.
Voltunk az Anna Frank házban is, ahol sikerült megtapasztalnunk, hogy mi az előnye a holland embereknek. Az, hogy felismerhetően óriásiak. Mert az, hogy úgy nézek egy képet a falon, hogy ha jobbra és balra nézek egyaránt egy egy derekat látok csak itt történhetett meg. Én még kutatom az okát, hogy mi a bánatért nőhetnek ekkorára, de legalább jobban kiszűrhető, hogy ki a valódi holland, míg Brüsszelben nehéz lenne megállapítani, hogy na ez egy belga úr itt előttem, itt konkrétan tudja az ember, ha fejmagasságba egy derekat lát, akkor a derékhoz tartozó egyéb testkiegészítőnyulványok egy holland embert fognak össze.
És volt szerencsék betérni a Rijksmuseumba is, ahol nagyon nagy örömömre most itt tartózkodott pár Vermeer kép Washingtonból. Hosszasan ücsörögtünk előttük, meg az Éjjeli őrjárat előtt is, amiről én csak most tudtam meg, hogy ezek a kedélyes hollandok milyen lazasággal suhintottak le egy szeletet a kép bal széléről, merthogy nem fért be az akkor még Dam téren lévő egyik kiállítótérbe. Még jó, hogy a Vermeer képek viszonylag kicsik.
Pillanatok alatt suhant át rajtunk ez a három nap, de a hulló halpikkelyeket sosem felejtem, ami által olyan maradandóvá vált a szemünkben Amszterdam, és a vasárnap reggelt, melyen Ladik Úr leült mellénk reggeli közben, hogy bemutassa az egy euroért vett Dikki Dik dagadt macskáról szóló képregényt, mely szerinte jól mutat majd a Rembrandt reprintekkel ékelt falak előtt álló régi szekrényén, s vett egy görkorcsolyát is, ami pláne hasznos egy ilyen hajón, amit aztán előttünk felpróbált, s ami által az eddigi 2 m 5 cm helyett most már 2 m 15 cm-es emberként láttuk. Az utolsó képünk róla az, hogy van a piac, nagy nyüzsgés, és van egy mosolygó fej a piac fölött ami ide -oda száll, merthogy onnantól kezdve görkorival közlekedett. Ám mire a komphoz indultunk újra otthon termett, most épp egy régi varrógéppel és annak asztalával a kezében, jó lesz kisasztalnak ! Újságolta.



És végül képek a hajónkról, kívül, belül...........