Az élménygyűjtő emlékpillangói

Bizonyára untatnám a majdani unokáimat az afféle történeteimmel, mikor az iHintaszékemben ülve digitálisan kivetített szemcsillogásaimmal azon történet mesélésébe kezdenék, hogy hogyan vásárolt a nagyi 1952-ben gyártott hógömb só és borstartó szettet Floridából: 2010-ben. Megkímélem őket ettől, leírom, és ha érdekli majd őket elolvashatják.
A történet kicsit sem bonyolult. Andy-t bizonyára már nem kell bemutatni a rutinosabb blogkukkolóknak. Andy barátom, a los angeles-i megszállott, aki több mint 3000 db régi "vintage" hógömbbel rendelkezik. Nos, az Ő egyik frissített kollekciófotóit tároló oldalon figyeltem fel egy pár újabb - számomra -izgalmas hógömbre, aminek TV formája volt. Igen, tudom...bennem is felmerült a szívszaggatóan aggasztó kérdés : talán én is kezdenék régi hógömb gyűjtővé válni ??? Nem állnék meg a fémdobozoknál ? Megsértve a fémdobozokat tartalmazó oldalakat persze, titokban már hógömbgyűjteményeket is lesek ! Uhristen.
Nos. Nem. Ez egyfajta tanulmány, design fejlődés szemle, retro szag ízlelés, amerika, AMERIKA szele....efféle kifejezésekkel nyugtatom magam.

Szóval rábukkantam 9 dollárért egy olyan kis "salt and pepper set"-re, amiben az bővült el, hogy az alkotója hasonló módon gondolkodhatott mint én, mely szerint funkcionálatlan tárgyaknak tartotta a hógömböket, és szegény arra jutott, hogy ha már úgyis rázni kell őket, akkor legyen belőlük só és bors tartó. Ne feledjük 1950-ben járunk. Nem lehetett a hátuljukból iPad-ot csinálni. Így még teljesen érthető a dolog, de hogy mindez egy TV-ben ölt formát. Hát ez így már kérem lenyűgöző. Engem legalábbis odéig rabul ejtett, hogy ez a kis csomag integetett itt nekem az asztalomon, egyenesen a sunny Floridából, a mi funny hóesésünkben:


Már önmagában véve élmény csomagot kapni Amerikából. Hátmég, ha mindezt egy olyan házaspár küldi (Rita and Bob Brand) a Deerfiled Beach (FL 33441) -ről, akik életüket arra szentelték hogy együtt egy kis antikvitást üzemeltetnek két pálmafa között...és a tárgyat amit küldenek a friss floridai SUN SENTINEL újság lapjai közé csomagolják, melyen a Deerfiel Beach-en ülő menő kislányt látjuk, akit az anyukája Pet Bird-nek nevez :
Ezek után a tárgynak márcsak a csomagolásáról is, a szlogenről, mellyel megpróbálták eladni :
Decorative, useful and practical ! az a korszak jut eszünkbe, mikor az amerikai utcák zöld füvén egyszerre fordultak a férfiak vadiúj piros fűnyírójukkal, és egyszerre tolattak ki a garázsból a babakék Chevrolet Bel Air Sport Sedan-ukkal, melyekből göndör fürtű melírozott szőke hajú asszonyaik pöttyös szoknyás piros tűsarkúban libbentek ki, hogy estére sült pulyka szaga keringjen a szúnyoghálón át a teraszra.
Szóval kedves unokáim, a nagyi már 23 évesen is csinált fura dolgokat. De lehet, hogy akkorra már nem ebből a szettből szórjuk a mi kis sült pulykánkra a sót és a borsot, mert

A : Akkorra már azt is digitálisan szórjuk.
B : Megabájtokkal táplálkozunk és a hajszálaink végén USB bemenet lesz.
C: Mivel a nagyinak újra sikerült egy olyan darabra szert tennie, ami az ő Andy barátjának nincs benne a 3000 db-os gyűjteményébe. Így lehet, addigra már rég elcserélték.Ettől függetlenül úgy ítélte meg, hogy jó lehet erről is tudnotok. Üdv, 2010-ből !

Mes amis, mes amours, mes emmerdes

Muszáj Önökkel, - én képzelt barátaimmal -egy pusztán csukott szemmel látható tangót megcsodálnunk, messziről ugyan, de olyat, ahol két különösen kecses jelenség találkozik a parketten, finoman érintik csak egymást,cipőjük lágy melankóliával koppan, mégis minden fordulatban ott a ki nem mondható szenvedély, ők ketten a cigifüstös reflektorban : az idő és az emlékezet.
Egy éve indultam el Brüsszelbe, egy útra, mely szinte az egész életemet megváltoztatta. Egy útra, mely "haza vitt". Nagyon sok mindent köszönhetek ennek az útnak. Jelen pillanatban legláthatóbb példája például, hogy elkezdtem blogot írni, csak úgy, puszta könnyedségből, mert ez volt a legegyszerűbb módja annak, hogy mindenki, aki érdeklődött hogylétem iránt, a fontosabb dolgokról képben lehessen. Az utam során megszerettem a Rooibos Teát. Nem is akárhogyan. Belopta magát a szívembe a kint átélt viharok alatt, mikor egyedül ültem a lakásban, vagy álltam a felhőszakadásban az erkélyen, és azon gondolkodtam, hogy milyen lesz majd újra itthonról visszagondolnom a kint töltött időre, a Roobois Tea volt a legbiztosabb társam. Megtanultam professzionális póréhagyma levest készíteni. Az egyik kedvenc levesem, olyan elegánsan egyszerű, mégis a tejszín rangot fűszerez az íz-személyiségébe. A főzés számomra mindig az egyik legvarázslatosabb játék volt, a belga alapanyagok és a pénz húzta határok egészen elképesztő élményeket adtak. A repülőgépem kicsit késve indult január 30-án délután, még egy sms-t is írtam a gépről. Féltem. Nem tudnám már pontosan megmondani, hogy mitől. Legjobban talán a múltam iránti honvágytól.
És most itt ülök, egy év telt el. Csupán egy év. És minden más.
Az egészre valami örök szerelemre emlékeztető mámorral tekintek vissza. Én Brüsszelben úgy éreztem magam, mintha "otthon lennék". Hazamentem. És nem az országról regélek, nem csupán Belgiumról, sokkal inkább arról az érzésről, mikor az ember eltervez valamit, álmodozik róla, és az valóra ébred.
Mindig a megvalósulás a legszebb érzés az életben, és nem a már "meglévő" dolgok. A folyamat, ami által haladunk valami felé, az út, ami nehéz, vagy fájó, számomra a legcsodálatosabb. Tudtam, és tudom, hogy egy lépést tettem akkor, ott a repülőn ülő megválaszolatlan félelmeimmel szemben az álmom felé, egy szívbillentyű zárat oldottam magamban. És elindultam. Mindig mosolyogva gondolok majd vissza, az én egyetlen Brüsszelemre, mert tudom az első lépéssel már egy úton haladok.

Álo'm

Nos. 2005 -ben nyitottam egy olyan című füzetet életemben melyre fakuló színű golyóstollal ezt véstem : Fura álmaim. Nyilván ezekből olyan sok nincs, de vannak egészen elképesztőek, olyanok amiket beülnének megnézni moziba tucatjával, csak még nem találták fel az Álomkirenderelő gépet. Tehát álom formátumból még nem tudunk AVI -ba vagy MPEG2 -be konvertálni. Sajnos, ez az alkalmazás még gyerekcipőben jár, pedig szerintem simán beleillene az Apple arculatába.
Szóval ma éjjel rendkívülit álmodtam. Keresem az okát, megfejtését, online függő álomfejtők jelentkezését várom.

Valahol nyugat Virginia -ban ébredtem, egy szénaszagú padláson. Arcomra egy vékony kis résen át sütött a felkelő Nap sugara, és már az olyan forró volt, hogy szinte egy csíkban égetett. Nyár volt. Búzátringató szellővel. Ahogy felébredtem már hallottam, valami fura zenebona hangját messziről, de ezzel mit sem törődve lemásztam az alattam reggeliző indiánok szintjére. Az apa -indián pipázott, fején tollak, mellette két kislány, anyuka háttérbe életlenül mosogat. Ekkor sikítást kezdtünk hallani. Apa indián egy cimborája berohan és számomra érthetetlen nyelven leizzadva magyaráz valamit, amitől mindenki megrémül. A két kislány szinte sírni kezd. Az Apa indián felfelé tereli őket a padlásra, én mintha ott se lennék. Senki nem törődik velem. Elindulok a kifelé törtető ismeretlen barát nyomába. Ahogy kilépek meglátom, hogy a fából készített GYÖNYÖRŰ házak előtt egy nagy part húzódik, mögötte végeláthatatlan mező. És a házak így egysorban állnak. A part tetején villanypóznák. Messze, egészen messze, kidőlt egy villanypózna, és egy ló volt belegabalyodva a vezetékbe (ez visszatérő kép, évek óta nálam ). Szinte vergődött, üvöltött. Igen ám, de ekkor én is elképedtem. Ez a barna ló, aminek az orrán egy fehér csík volt, legalább akkora volt mint a MOME épülete, ha nem nagyobb ! Tehát óriásló, vagy mi. Hirtelen kikeveredett a vezetékek birtoklásából és elkezdett egyenesen felém vágtatni. Ekkor már mindenki a házakban volt, vagy messze futottak. És engem ekkor elöntött valami leírhatatlan érzés, olyasmi mint a nyugalom és a mosoly metszete. Hirtelen arra gondoltam, hogy ez annyira szép. Valószínűleg nem kapnék ötöst a "Pánikhelyzetben gyakorolt életrevalóság" tárgyból . Elővettem a fényképezőgépemet, mert hirtelen arra gondoltam, hogy milyen szép fotó születhet a halálom által. Ennél nem kell szebb távozás. szinte láttam a címlapokat : "Meghalt, de halálának pillanatában zseniálisan komponált képet örökített meg a vágtató Óriáslóról." Már szinte éreztem a szelet, amit tolt maga előtt, hangosan fújtatott, és a dobbantásaitól szabályosan remegett a talaj. És ekkor belenéztem a műanyag mini Dianamba (merthogy az volt a zsebemben) és kattintottam. Nagyon szép volt a "lencsén" át látott kép, ahogy a ló háta mögül jövő fények, szabályos kontúrt alkottak a ló körül. Ekkor történt a csoda. A ló valahogy megrettent tőlem, vagy inkább csak hirtelen kíváncsi lett. Megtorpant. Rám nézett , és beszaladt a mellettem a semmiből - a földből - előtörő hatalamas FA KASTÉLYBA. Merthogy a kastély minden részlete fából volt faragva. Itt - ott szú ette nyomokat láttam a barokk korlátokban. El tudjuk képzelni, ha a ló akkora volt, mint a MOME, mekkora volt ez a kastély. Utána eredtem, apró porszemként, még több fotót akartam készíteni, mert akkor már tudtam, hogy valamiféle külföldi országban tartózkodom, és át kell adjam majd a barátoknak az élményt. Amint beléptem a kastélyba, egy bájos kis család Karácsonyi ajándékozásába csöppentem, majd hirtelen amelyik oszlop mögé a ló bement a másik oldalán egy szőke hajú lány lépett elő, elég fáradtan, és kezében fényképezőgéppel és ugyanúgy ahogy én a lovat, le akart engem fotózni. Így hát lefotóztam én is őt. Ez az a típusú kép, amin ugye egyik szereplő feje sem látszik majd, csak a két személy, akik a fejük elé fényképezőgépet tartanak. De ahogy elkezdett futni, ugyanúgy dobogott még, mintha ló lenne, és amint megláttam a lábait észrevettem, hogy patái vannak !

Ám ekkor, újra kimentem a fa kastélyból, és itt kezdődött a leges legszebb része az álmomnak. A régóta hallatszódó lágy muzsika hangjai felerősödtek. És ekkor megpillantottam hogy felvonulás van. Nekidőltem az egyik hatalmas fa oszlopnak. Elképedtem. Ez a felvonulás kérem, nem a földön, hanem a VILLANYPÓZNA vezetékein zajlott ! Megannyi –főleg japán ! – kis kötéltáncos gyermek vonult egymás mögött, lassan lépdelve a vezetékeken. Kezükben hegedű, trombita, csemballó. Néha egy-egy vonást a vezetékeken húztak, adott ritmusra, mert annak is hangja volt ! És ahogy jöttek sorra, jött köztük –szintén a villanyvezetéken – régi két kerekű biciklin bicikliző cilinderes úr. Aki a póznák tetején mindig hangosan felnevetett. A kalapja piros- fehér csíkos volt, és Ő meg felhőket húzott. Tényleg nem hiszem el, ha nem látom. Három darab szabályos bárányfelő volt a kezéhez kötve, mint egy lufi, és folyton rászólt a gyerekekre, hogy menjenek már kicsit arrébb, az Ő sávjából. (mert ugye a villanypóznákon több vezeték is fut) Ameddig a szememmel elláttam jöttek a gyerekek, artisták, volt hogy egy egész csapat tüllszoknyás balerina ! És keringő szerű dallamokra vonultak az utcákon. Nem győztem kattintgatni, a szebbnél –szebb képeket.

Itt ébredtem fel.

Örökrangadó

Tisztán emlékszem arra a Dramaturgia óránkra a B9-ben, mikor mindenkinek le kellett írnia egy kis cetlire, hogy ha tárgy lenne mi lenne. Az első felszólított ember magát kaleidoszkópnak definiálta, aztán volt aki varázspálcának, golyónak, nekem ez állt a lapomon :villanykörte-dianáscukor. A kötőjelet először hezitálásképp írtam le, rettegve attól a kíntól, hogy felolvasom a szót : "Dianáscukor" és lassított felvételként látom majd, amint mindenki nyálfröcsögő szájjal szakad a nevetéstől rajtam, ujjaival felém mutatva, bal kezüket hasukon tartva, hogy "dehát az nem tárgy". Aztán rájöttem,voltaképpen mindkettőben rengeteg hasonló tulajdonság van, így ha engem szólítanak fel, mindkettőt megindokolom. Persze, nem szólítottak fel, azóta is a fiókomban lapul a cetli. De vegyük csak alaposabb elemzésbe az én kedvenc ranglistámat.Tudom, hogy a cukor, mennyire egészségtelen, meghogy az efféle édességek mennyire rákkeltőek, hajőszítőek, könnycsatorna-szárítóak, és fogszúvásítók, de mindezekkel együtt rettenet módon odavagyok értük.
Az első helyen, aranyérmes a Dianáscukor. Szerető szenvedélyem odáig sodort, hogy voltam már a Szilhalom (ez a falu neve) tehát - - > Szilhalmon lévő Dianáscukorgyár kapujánál, amerikai zászló mintájú kendőt csavarva a fejemre, napszemüvegben, hosszú bőrkabátban - biztos ami biztos - és kopogtattam, hogy bejussak, hogy felfedezzem a titkot, ahogy készítik ! De senki nem nyitott ajtót. Szóval kérem, Dianáscukorból is létezik hazánkban többféle. Akik kicsit is éreznek vonzalmat íze iránt, azoknak a képen látható speciális fajt javasolnám, mely új termék, 2008-tól van csak a piacon. Súlya : 9 gramm, íze mennyei. Ébren töltött éjszakáim egyharmadát mindig arra szánom, hogy azon agyalok, hogyan lehetne a Dianáscukor csomagolását "fényévekkel" elegánsabbá tenni, majd mindezt nagy mennyiségeben külföldre exportálni, hogy Magyarország hirtelen Világhírűvé váljon, és kintről jövő határátlépési tilalmat keljen elrendelnünk az ízszomjas Dianáscukorrajongóknak !
A második helyen a MAOAM cukorkák állnak, ezek közül is, nehezen írom le, de : a Cseresznyés ! Igaziból megvallva csak Csehov miatt. Egyértelműen a Cola-s ízű a kedvencem, de a cseresznyéről állandóan eszembe jut Csehov, és akkor már átbillen a voksom a kuriózumi ízfokozó faktor hatására, fejemben betöltődik Irina monológja, és potty, kipottyan a cola -s íz a ranglistáról, diadalmaskodik a Cherry !Külön fejezetet szeretnék nyitni a MAOAM cukrokákon található rejtélyesen perverz zöld figurának. Ki ő ? Miféle lény ? Miért érez ilyen eltitkolhatatlan vonzalmat a szerényen mosolygó gyümölcsök iránt ? Mindezen zavarba ejtő viselkedésén felülemelkedve miért nyújtja ki minden képen a nyelvét ?Kifejezetten MAOAM szakbarbároknak ajánlom, a nyilván általuk jól ismert Zöldalmás ízvilágot. Rikta faj ! Látszik, hogy a lény barátunk is enyhébben játszik ezzel az ízzel pengetett érzelmei húrjain : Harmadik helyen ácsorog a MELBA kocka, ananászos változata. A Párizsi kockát kicsit se kedvelem ehhez képest, ebben az ananászos ízvilágban, az étcsokoládé lágy roppanásában....van valami észbontó. Súlya : 13,1 gramm ! Definiálása : Ananászízű alkoholos krémmel töltött étcsokoládé. Tartalmaz tejet és szóját, nyomokban földimogyorót, dióféléket és glutént. Továbbá nagyon szeretem a csomagolásának a hangját. Miközben kinyitja az ember, sejtelmesen serceg az ezüstpapír, mintha valami titkot súgna.
Szeretem továbbá azt, hogy ezek mindegyike általában a pénztár melletti "dühöngőpolcon" található, és hogy minden egyes pénztárosnő lenézően néz, amikor kiejtem a számon : még két dianáscukrot kérnék.

Albert Knob rendhagyóan észrevétlen élete *

*( Részlet a készülő Üveglevelek - ből)

Minden ember a saját szabályainak az áldozata. Egyikünk sem gondolná azonban, hogy mindez milyen határokat jelent. Albert Knob nevét hiába keressük a Wikipédián. Csakúgy, mint a legjobb anyák, kik pusztán "annyit tettek", hogy segítettek lányaiknak és fiaiknak értelmes, önálló felnőtté válni, úgy hogy később ők is jó társsá, szülővé válhassanak, nincsenek feltüntetve ezen az oldalon. Mondhatnánk hát mégis, hogy életük során ezek a személyek nem tettek semmi említésre méltót ?
Albert Knob ennél jóval többet tett. Többet mindannyiunknál, s művének legfontosabb mozdulata volt, hogy végül semmi ne maradjon fent róla, hiszen ma már, életének minden másodpercét megörökítheti bárki, megvannak rá a különféle eszközök és felületek, amik mindenki számára elérhetővé teszik a fent maradást. Ám az Ő elveinek fontos része volt, mondhatnánk, művének koronája, hogy nyomtalanul távozzon. Albert Knob saját szabályainak martalékaivá vált.
Megszületésének pillanatában emlékezései szerint két opció közül választott. Fogadalmat kötött ugyanis magával, ha férfi orvos vágja el a köldökzsinórt, mely édesanyjához köti, sírni kezd, ha viszont női orvos nyisszant meg se rezdíti száját, magát halottnak teteti. Női orvost adott az ég 1967. április 2-án, egy szélfútta vasárnapi hajnalon....így kezdődött hát minden. Albert jó kisfiú volt, annak ellenére, hogy születése pillanatában édesanyja kis híján halálra rémült saját fia látványától. Akkor még senki nem tudott szabályai létezéséről, melyeket- magában ugyan-, de a világra hozott. Nem láthatták, a láthatatlan kalitkát, melyben egész életében élt. Cseperedésének minden lépésével bővült a szabályok alkotásának határa/ számára határtalansága. Hamar megtanult olvasni. Mindez újabb kapukat nyitott a rendszerében. Kiskorában szinte folyton olvasott, ha nem beszéltek hozzá. Azt, hogy egyen-e az adott nap ebédjéből az óvodában, vagy épp otthon, az alapján döntötte el, hogy abban a pillanatban, mikor a dadus az asztalhoz szólítja őket, megszámolja hány szó van azon az oldalon, ahol éppen a könyvben tart. Ha páros szám jött ki ehetett, ha páratlan nem ehetett. Mondanom sem kell, hányszor behívták a szüleit, hogy "Albert már megint napok óta nem eszik". Kezdetben viccesnek, szórakoztatónak találta, hogy senki sem ismeri fel, milyen egyszerű szabályok határozzák meg döntéseit, később azonban egyre jobban rettegett, hamar átláthatnak "rajta" így egyre bonyolultabb módon kellett koordinálnia életét. Az érettségi körül, így nézett ki egy napja :
Amikor reggel felébred az ágyából azonnal rá kell ütnie az ágya mellett lévő polcon porosodó régi, sárga Kaiser márkájú órájára. A mutató megáll. Ekkor a polcon, az óra mellett lévő bőr kockás füzetbe, gondosan felírja, hogy mikor ébredt fel, még akkor is, ha netán csörgött az óra, számít, hogy melyik másodpercben nyomta le. Ezután kel csak fel, összehajtogatja az ágyneműt, négyzetes alakban, a párnákat egymásra rakja, a plédet kihúzza, még egyszer ránéz az órára, beállítja karórája szerint, hogy újra pontos legyen. Kimegy fogat mosni, pisilni, stb..tehát a fürdőbe indul. Menetelése közben kinéz a reluxán át az ablakon. Ha az erkélyük előtt álló tölgyfán lát madarat, legyen az galamb, varjú, gólya, vagy füsti fecske, ha lát rajta egy, vagy annál több madarat, akkor dúdolnia kell fogmosás közben, ha nem lát, akkor meg kell számolnia a gurgulázás utáni köpések számát. Mondanom sem kell milyen mosolygósan indultak azok a reggelek, mikor ült egy madár, vagy fészket rakott egy pár a kertjükben álló tölgyön. A kiköpött vizek számának az a jelentése, hogy hányadik ingét veheti fel a szekrényből. Ha négyszer köpött a negyediket, ha csak kétszer a másodikat, mindig balról jobbra számolva a vállfákat. Ha volt madár a fán, tehát dúdolgatott fogmosás közben, bármelyik inget felvehette. 1985 január 1-jétől minden este lefotózta egy eldobhatós Kodak géppel a cipőjét. Összesen 11 pár cipőt használt el 1985 -től a haláláig bekövetkező időszakban(2008.december 31.éjfél), s mintegy 8399 fényképet készített a cipőiről, hiszen többször előfordult szökőév az élete során.
Miután felöltözött, haját gondosan bezselézte, ingét alulról felfelé haladva begombolta, úgy, hogy a gombok érintése mindig is egyfajta zsíros érzetet keltett benne. Nem kedvelte. Minden évben annyiszor simogatta meg reggel a kertben Fitost - a kutyáját- , ahány éves volt. Tehát az érettségi előtt reggelente pontosan 18-szor. Ezután gimnáziumba indult. Ha édesapja szavát hallotta utoljára a házban, mehetett busszal, ha viszont édesanyjáét, vagy netán egyszerre köszöntek el pont tőle, csak gyalog mehetett.Emiatt sokszor kellett futnia, hogy beérjen. Amikor gyalogosan kellett elérnie a gimnáziumig, nem volt más dolga, mint hogy számolja a lépéseit. Ha páratlan számú lépéssel ért a gimnázium zöld kapujáig, akkor 10 fekvőtámaszt kellett csinálnia, ha viszont páros lépéssel akkor 10 guggolást, de utána azt kellett kiabálnia :" JÓREGGELT MINDEKINEK AKI HALLJA !"
A legtöbben furcsa Albert-nek hívták, pedig Ő mindig jól szórakozott. Az órákon rendszerint azt számolta hányszor köhint a tanár, vagy speciálisan kiemelt egy szót, pl : "most" és egész nap azt számolta, hogy aznap hányszor hallja ezt a szót, hol és kitől. Mindezekről pontos jegyzeteket írt. Legalább évente egyszer megszámolta, hogy egy nap hányszor vesz levegőt, és hányat pislog. Azért ellenőrizte mindezt évenként, hogy hátha felfedez valami jelet, vagy összefüggést a számok között, mely az öregedéssel, vagy bármi mással párhuzamba vonható. Feljegyzései szerint órán ülve percenként 12-szer vett levegőt, hazafelé sétálva percenként 15-ször, futás közben percenként 20-szor, dühösen akár 72-szer is.
A lélegzete,- s mondhatnánk, hogy egész élete- egyetlen egyszer akadt el: 19 évesen lett először szerelmes. Jane a lány, aki semmit nem tudott Albert szabályairól, teljesen szabályosan közeledett felé. Tetszettek neki Albert mélykék szemei, aránytalanul nagy tenyerei. Mikor először csókolóztak Albertnek megremegett a szíve. Legalábbis, Ő így definiálta a naplójában, és mellé feljegyezte, akárhogy próbálta számolni hányat dobbant egy percen belül a szíve "nem tudott arra koncentrálni." Persze sok minden volt számolható Jane-nel kapcsolatban is, de a régi dolgokat nem lehetett félre tenni. A reggelek ugyanúgy az órával indultak, az esték pedig a cipőfotózással értek véget. De idő közben elindult a Jane megnevettetésének számlálása című hadjárat is : 267, ebből 13-szor könnyes szemmel nevetett. Az együtt töltött 3 év során 5-ször adott neki virágot, egyszer pedig egy egész virágcsokrot. (a második évfordulójukra) Egyszer vett neki ékszert, 8-szor hívta meg moziba. Élete során mindössze 4- szer tudta kimondani, azt hogy : "szeretlek". Háromszor Jane -nek, egyszer pedig haldokló édesanyjának, de abban már nem biztos, hogy hallotta. Azt, hogy őt szeretik, kimondva összesen : 22-szer hallotta.
Ahogy jött Jane, úgy ment. Nem tudta, hogy lényegében az egyetlen barátját veszíti el. Hiszen nem voltak valódi barátai, pedig Ő azt hitte sokan vannak. Igaz, Albertet mindenki szerette, de igazán megnyílni soha senki előtt nem tudott, így fordítva sem működhetett a dolog. Mindezt azzal magyarázta, hogy Ő ennél jobban nem tud megnyílni, mert Ő ilyen, mások meg úgy gondolták, neki az élete a számlálások nyilvántartása, semmi több, így elfogadták Őt olyannak amilyen. Albert Knob -ból egy dolog hiányzott nagyon : a szenvedély.
Tudott Ő táncolni a színes lampionok alatt, inni a barátaival a tó partján szúnyogdallamokkal telített nyári estéken, tudott teljes erővel futni, és a legjobb-ízűen enni, vagy nevetni, de tiszta szenvedélyből, szabályainak lánca nélkül egyetlen egy percet sem töltött itt a Földön. Mikor Jane -nel szakított, az volt az indoka, rájött, hogy fontosabbak számára a számok, és az ezekben való összefüggések kutatása, mint hogy valakivel is boldogan éljen. Ő erre képtelen. Akkor sírt - egyetlen egyszer - felnőttként életében, ám akkor is gondosan megszámolta hány papírzsebkendőt pazarolt erre.(4-et). Ezután egészen megkönnyebbült. Végre nem két társa volt, hanem újra csak egy, ugyanúgy ahogy régen : a számlálgatás. Az egyetem után a munka mellett jóformán minden idejét erre szentelte. Folyton elfoglalt volt. Mérnöki állása lehetővé tette, hogy munkaideje alatt is táblázatokat hozzon létre a számítógépen, így könnyedén rendszerezhette szám párhuzamait. Ekkor már részletes táblázatok vannak a napi nyelésekről, légzésekről, külön a sóhajokról, pislogásokról. A hetedik pár cipőjét koptatta épp, mikor külön naplóbejegyzésként feljegyzi, hogy az egyik legszebb szám az életében a nyakkendőjéhez köthető, melyből egy van és egy is lesz élete végéig. Legkülönlegesebb párhuzamként nyilvántartott bejegyzése a szomszéd Emma nénihez köthető, akinek élete során pontosan annyiszor kívánt Jóreggelt (89-szer) ahány évesen Emma néni meghalt (89). Részletes nyilvántartások vannak az egyedül, 5 tojásból készített rántották számából, éves lebontással. Ezek száma összesen : 914. Ez 4570 db tojást jelent. Külön kezeli azonban a Jane- nel közösen készített 10 tojásos rántottákat. (31, azaz 310 tojás) És a Jane által egyedül készített rántottákat. (14, feltehetően 140 tojás) Időmérést végzett a gyufahasználatok hosszáról is, mellyel azt kutatta, mennyi mennyiségű használatlan fát dobhatunk ki egy év során, a félig leégett gyufák által. 1991 –ben Ő 13 dkg ilyen fát dobott ki. Visszaemlékezései alapján az egyik legrégebben számon tartott viselkedése a csuklás volt. Élete során 97-szer csuklott, ebből a leghosszabb periódus 21 perc volt, pedig kétszer is ivott közben 2 dl hideg vizet. Ebben a leghosszabb periódusban összesen 65-ször csuklott. Idősebb korára tevékenységei kiszorították a munkavállalás és a közösségben való aktív részvételek lehetőségét életéből. 30 éves korától reggelente egyszerre kellett felhúznia mindkét zoknit mindkét lábára, mindezt stopperrel mérte, és ha a szokásos 7 másodperc felett volt a stopper elindítása és lenyomása között eltelt idő, akkor annyi kilométert kellett futnia az Ásító Mókus Parkban, ahány másodperc volt a zoknifelvevésre szánt idő. Álmosabb reggelein, volt hogy 11 km-t is futott emiatt. Ha éjjelente olyan álmot látott, amelyben szerepelt valamiféle állat, másnap a szokásos tevékenységei mellett, meg kellett érintenie a valóságban az álmában látott állatot. Ez a halak, kutyák esetében egyszerű volt, de volt hogy kukorékolni tudó csimpánzokkal álmodott. Ilyenkor csak az Állatkertben köthetett ki, és nem csak a majmokat, de egy kakast is meg kellett találnia ahhoz, hogy szabályait betarthassa. 2006. március 27-én reggel elfelejtette megnézni a madarakat a fán. Albert Knob fogmosás közben,- saját szemével farkasszemet nézve a tükörben - összeesett. Nem láthatta ugyan, de ezen a reggelen vérfalából egy atherosclerotikus lerakódás felszakadt, mely által apró kis, kicsit sem jótékony beállítottságú thrombus keletkezett, amely a vérpályáiban haladva, ebben a pillanatban döntött úgy, hogy elzáródást okoz. Albert hirtelen jövő szorító, szinte már fuldokló érzést érzett szegycsontja alól, olyat amilyet még életében sosem. Zsibbadni kezdtek bal kezén lévő ujjai, életlenül látott, miközben érezte fürdőszobája csempéjének hidegségét az arcán, alulnézetből nézte a csapot,közben mintha messziről hallaná a víz folyását, melyet még Ő nyitott meg, és minden erejével azon ügyködött, hogy levegőt kapjon. Becsukódott a szeme.