Sokan kérdezik tőlem, szokott –e honvágyam lenni. Mindig
igyekszem elkerülni a választ.
A választ, melyet olyan embereknek, akik nem érezték még azt
a fajta honvágyat amelyet, akkor tapasztal az ember mikor újra otthon kezdi
érezni magát egy másik országban,eleve nem lehet egy igen -ben elmondani.
Hogyne lenne honvágyam. Olyan honvágyam van néha, hogy úgy
érzem már pusztán ezért az érzésért érdemes volt eltávolodni a saját
otthonomtól, hogy úgy hasítson bele a szívembe a fájdalom,ahogy senkinek se
hasíthat otthon, amíg elsősorban a napi-rossz dolgokon akad fent, s mögöttük
alig enged teret a saját hétköznapi csodáinak meglátására. Engedem, hogy belém hasítson,
hogy megtudhassam igazán, mit szeretek annyira a János hegy mögötti
naplementékben és miért fúj másképp a szél a Duna parton ülve, mint a Temze
mellett állva. Hogy miért kopognak csendesebben a magassarkú cipők a pesti
macskaköveken ? Hogy miért rezdülnek szelíd lepkeként a zugligeti úti
gesztenyefa levelek ? Hogy miért érkezik váratlanabbul lapulva a tavasz. És mit
jelent számunkra egy szomorú vigasz. Engedem hogy villámként szívembe csapódjon,
mint azok a viharok otthon a nyár közepében, hol az eső illata már nem hadat
üzen az égnek, csak szelíden betakarja hűsítő lé létével a betonban rekedt
repedt sebeket. Engedem, hogy megtudjam, hogy mennyi szép helyen érezheti
otthon magát az ember ezen a bolygón, s rádöbbenhet mosolyogva újra meg újra, hogy
hazája ez otthonok között mindig csak egy van.
