A Northern Line idovonalan

Mar kopogtak paran a gazdajukat szorgosan munkaba cipelo cipok kozul a Hodford Road-on azon a reggelen, amelyen kileptem hajnalban a hazbol, es lassan engedtem en is a sajat cipotalpaimnak, hogy belepdeljenek velem a masok cipofuzoi altal uralt dzsungelbe.

Egyenesen a Golders Green-i mertro bejarata fele haladtunk, eltunodtem az eg keksegenek

felemelo derujen. A zebran athaladva lattam egy zold keretes ablakban, a fuggony elott nyujtozkodo feher macskat egy hazban. A metro bejaratan at a lepcsokon fellepdelve a peronra ertem, es az orromat megcsapta a jol ismert hideg hajnali levego es a forro kave legterben torteno lathatatlan tangojanak reggelt tancolo illata. A Golders Green-i metro megallo legjobb tulajdonsaga, hogy a fold felszine felett van. Begordult a Northern line hosszu szerelvenye, ami a Charing Cross-on at Morden-be tartott.

Egy no felfele futott a lepcson, megbotlott, es pont mire a metroajtohoz ert volna, hatalmas lendulettel becsapodtak az ajtok az arca elott, mint egy jol utemezett film vagojeleneteben az addig kiegyensulyozottnak tuno nev nelkuli mellekszereplonk arcizmai hirtelen haragossa valtak. Csak akkor tunt fel, mikor mar elindult a metro velem,hogy az egesz vagonban egyes egyedul allok, a mellettem levo szerelvenyeken sem voltak sokan, tul koran volt meg, ugyhogy ugy dontottem leulok, es elovettem egy Paul Auster konyvet a taskambol, melynek a 264. oldalan tartottam. Hamarosan beertunk az alagutba, egy kicsit ereztem a dobhartyamon a levegonyomas hatasat, mikor hirtelen meglattam, hogy a labam teljesen osszement, feher szinu harisnya van rajtam a 101 kiskutya szereploivel, lakk cipoben ulok, kezemben egy rakas konyv, mellettem egy lila tornazsakban a tesis cuccom, a konyveim tetejen a kedvenc lila szinu tolltartom es egy Kohinor radir, tudtam jol, emlekeztem erre a napra az eletembol, mert csak egyszer volt rajtam ez a kedvenc harisnyam es csak egyetlen egyszer volt bombariado az altalanos iskolankban es arra is emlekeztem, milyen durvan elestem futas kozben az udvaron, es hogy verzett a terdem. Ekkor hirtelen megallt a metro a Hampstead nevu megallonal, es ahogy kinyiltak az ajtok beozonlottek 

az osztalytarsaim, par tanar is ott volt, falevelek hullottak be a iskola udvaran allo tolgyfarol, mindenki a bombariadorol beszelt, es az egyik osztalytarsam hanogsan sirt, hogy a teremben felejtette a kedvenc jatekat. Becsapodtak az ajtok, es az egyik tanar arra kert minket, hogy probaljunk meg csondben maradni, az iskola csengoje szolt, en atultem a siro Lilla melle, es probaltam vigasztalni, kozben neztem a sajat kezem mennyire kicsi, es a ablakok tukrozodeseben meglattam, hogy a fejemen ket copf van. Annyira viccesnek talaltam a helyzetet, hogy le akartam fotozni,de az iphone-om nem volt velem, pedig reggel emlekszem a zsebembe tettem. Ahogy a Belsize Park megallohoz ertunk, mindenki kiszallt a kocsibol, es hirtelen meglattam egy barackfat a szerelveny sarkaban acsorogni, sot a talaj frissen nyirt fu illatat arasztotta, mezitlab voltam, egy poloban es rovid nadragban, hirtelen ugy tunt a neon fenyek atkapcsoltak valodi napsugarakra es az ajtoban felszallt a nagymamam es a nagyapam, kezeben a regi kartyapaklival, az ulesek alattam feher kerti szekekke alakultak, es a nagymamam szorpot tett elenk az asztalra, mikozben a nagypapam ramszolt, hogy ne hezitaljak mar annyit, en jovok, rakjak egy lapot. Ott ultem naluk a kertben, es kartyaztunk mikozben hirtelen meglattam a kutyankat Wolfit a fa alatt lihegni, odarohonatam hozza, de epp, hogy megsimogattam nyiltak az ajtok es a Chalk Farm nevu megalloban voltunk.

Wolfi kirohant, utana akartam menni, de hirtelen a nevemet hallottam, megfordultam es korulottem ott ult az egesz osztaly. A gimnaziumi termunkben voltam. Elindult a metro. Megrendultek a padok. Nema csend. Kretaszag. En egyedult alltam. Irodalom ora volt, es Ady Endre eletebol feleltem. Elkezdtem nevetni, de senki nem nevetett velem. Mindenki teljesen komoly fejjel nezett ram, valaki tusszentett, en pedig a nyelvemmel ereztem a fogszabalyozom fem izet a szamban. Halistennek beertunk Camden Town-ba. Leultem es neztem ahogy egy lany mindenki kezebe fa rajztablakat es A3-as papirokat ad. Korulottem egy csomo ismeretlen, senkit sem ismertem fel.Egy meztelen modellt a sarokban, es leesett, hogy talan az egyetemi felvetelin lehetek ? A kezeim szenesek voltak, es probaltam huzni egy vonalat a metro dolongese kozben a felfamentes lapra. Faragott ceruza illatat hozta a metro huzata. Mornington Crescent. Nyilo ajtok.

Csukodo ajtok. Fa padlo. Es egy szulinapi torta. Matthy es Marienne ugrik elo mogulem, es boldog szulinapot kivannak, probalom elfujni a gyertyakat, a fejem felett szerpentinek lognak, egy rakas becsomagolt ajandek imbolyog a metro sebessege altal. Boldogan allok, pedig tudom, hogy a kovetkezo megallonal le kell szalljak. Euston. Nyilnak az ajtok, es bearamlanak a vadidegen londoni emberek, akiket talan csak egyszer latok eletem soran, egyetlen egyszer ott akkor, mikor veletlenul nekimegyunk egymas vallanak a tomgeben.

A 14. emelet

Thomas Evans egy menő statisztikai cég online stratégiai tanácsadójaként dolgozott. Kopogós bőr cipőiben csíkos Jack Wills zoknijai lépdeltek.

Karján ott pihent álmai órája, bár sosem nézte meg, mennyi az idő. Reggelente a Tottenham Court Road metró kijárata mellett lévő Starbucksból vette a kávéját. Skinny Hazelnut Latte, 1 cukorral. Sosem ivott mást. Az első meetingje rendszerint 10 : 30 kor kezdődött, bőven volt hát ideje felébredni, és eltűnődni élete apró jelentéktelenségén, miközben kitekintett 14. emeleti irodájának ablakán lefutó esőcseppek miniatűr halszemoptikáján át a Világra.

Áprilisban egy keddi reggelen történt az élete ritmusát minden tekintetben felkavaró változás, amit minden kollégája, családtagja és barátja is figyelmen kívül hagyott. Ma sem tudnak róla. Reggel a metrón egy pillanatra furcsa érzése támadt. Mintha a mellette lévő szerelvényre látta volna saját hasonmását, vagy inkább a valóságban nem létező ikertestvérét felszállni. Ugyanaz a kabát, ugyanaz a cipőkoppanás. Az Ő kezében is volt újság. És mintha Ő is észlelte volna, hogy nézi. Egy másodpercre majdnem összeakadt a tekintetük. Éppen, hogy kilépett a sarki Starbucksból, amint ott állt a zebránál. Egy az egyben az Ő hasonmása. Mire utolérhette volna, hogy az arcára egy pillantást vethessen, befordult ugyanabba az utcába, ahol Ő dolgozott, és elindult az irodája ajtajához fezető lépcsőkön felfelé. Beszállt a liftbe. Thomas utánarohant, és beugrott mellé. Önmaga szemébe nézett az ajtó tükröződésében. Megnyomta a 14. gombot. Ketten voltak csak az arany színű réz börtönfalak között, és egy pár másodpercig egyikük sem szólalt meg. Ugyanannyira voltak borostásak, és a takeaway papír poharukon ugyanaz a név volt. Ugyanazt a riadságot érezték. Kerülték egymás tekintetét. Köhögtek. Thomas szólalt meg elsőként és arról kérdezgette, hogy mi a neve, mit csinál, mit dolgozik. De minden kérdésre tudta jól a választ. Hiszen egyértelmű volt, az Ő életét élte egy másik ember is. Hirtelen megpróbált valami vicceset mondani, de sosem volt jó humorérzéke, és nevetni sem tudott igazán, nem jól sült el erőlködése. Mindeketten tudták, miért csinálja. Azon gondolkodott amíg felfelé haladtak, hogy mi lesz a meetingen. Melyikük ér előbb az irodába, és mit mond majd a főnökének. Kinek fog hinni egyáltalán a főnöke ? Titokban ahogy szemügyre vette a másik ugyanolyan testben lévő önmagát, elég jóképűnek tarotta magát. Már majdnem elmosolyodott. Csak a kihívásokkal volt a gond, gondolta. Csakis ezért jelenhetett meg Önmaga.  A magány első kézzel fogható jele ez. Bárcsak 1901-ben született volna. És mostani életszakaszára egy menő parancsnok lehetne a Világháborúban, ahol érezhetően van tétje az emberi életnek, és súlytalanok lennének a mostani életét polipcsápokként behálózó eszközök, a pénz, az internet vagy bármi féle materiális dolog, csak a szívdobbanásnak lenne értéke, és az emberi tűrésküszöb átlépésének fókusztávolsága lenne a mérce, amiben a teljesítményt mérik. Azon tűnődött, hogy hogyan érzi magát a saját bőrében. Így hogy most már kívülről is láthatja magát. Hogyan néz ki. És, hogy számít-e valakinek, hogy van belőle kettő. Egyáltalán másokból is van kettő ? Valószínűleg, egy csomó emberből van. A sarki újságárusból l ehet hogy három is. Vagy csak azért lenne, hogy ha véletlenül az egyikük meghal, akkor is tudja a másik biztonsági másolat végezni a munkáját ? Talán egy új fajta gazdaságpolitikai klón kísérlet, egy titkos kormányhadművelet áldozata lett, mert annyira kevés emberhez kötődik, és annyira elszigetelten, egyedül éli az életét, hogy Őt tartották erre a legalkalmasabbnak ? Kortyoltak egyet a kávéjukból. A lift felfelé haladt. A hasonmása egy pisztolyt vett elő. Egy 9 mm-es Luger kaliberű Glock-ot. Nem vallott rá ez a fajta határozottság. Úgy látszik töltve volt. Gyorsan Thomas is a kabátjának a zsebébe nyúlt, hogy ellenőrizze, de nála nem volt pisztoly. Csak egy használt zsebkendőt és az öngyújtóját fogdosta.

- Ugye nem akarja megölni magát ? - merült fel benne a kérdés.. dehát milyen kérdés ez, önmagától kéne megkérdezni, hiszen, ha megöli magát, akkor megöli Őt is ? Vagy nem ? Sosem akart önygilkos lenni. Teljes erejével belevágta a fejét a lift gombjaiba. Amitől megállt a lift, és pár másodpercre kialudt a világítás. Erős fájdalmat érzett, szédült. Forró kis viszketős ér csordogált végig az orrán, egészen a szája széléig, ahol a nyelvével érezte a vér ízét. Arra volt kiváncsi, hogy a vele szemben álló, felé pisztolyt szegező alaknak is vérzik-e a feje. Nem látta. Csak a pisztoly emberi életeket uraló tompa súlyát lehetett érzékelni. A sötétben egy pillanatra úgy érezte újra egyedül van, és annyira megnyugtatta a magány életében először tapasztalható pozitív oldala, hogy leült. Felkapcsolódott a villany. És egy pisztoly nézett a bal szemgolyójába. Nem vérzett a hasonmása feje. Hogy lehetséges hát ez ?Az Ő életét éli, ugyanabban a testben, ugyanazokkal a gonolatokkal, de mire befejezte volna a gondolatát, a lift elindult felfelé és azonos másodpercben elcsattant a pisztoly. A lift a 14. emeleten megállt. Kinyílt az ajtó. Thomas Evans besétált az irodájába.