Itt a lét a TATE.

Történetünk kezdetéhez fontos elárulnom, hogy az eseményünk vizsgálatakor, két különböző szempár szemszögéből tanulmányozva az adott szituációt, egészen bizonyos módon más -más konklúziókhoz juthatunk. A sztori tehát két síkú, mégis e két sík metszete : maga a történet. Lássuk tehát főszereplőink meghökkentő találkozását. Kezdjük mondjuk rögtön velem, és helyezzünk bele engem egy egészen átlagos szituációba. Egy egészen átlagos napon. Vasárnap este fél tizenegy. Egy divatbemutatóról estem haza. Kicsit fáradtan, felkapcsolom a rádiót, Melow Magic 105.4 , Norah Jones szól(soul) épp. Fürödni indulok. Lépteim alatt halkan ásítoznak az angol hajóparketták rései, jobb kezemmel rutinszerűen űzöm ki a kapcsoló által a sötétséget a fürdőszobából, míg bal kezemmel becsukom az ajtót, szeretem a gömb kilincseket. Felakasztom a lila törölközőmet a már érte nyújtózkodó fogasra, levetem a nadrágomat. Összehajtogatom a nadrágomat, és miközben a szekrényre teszem a szemem átkalandozik a színes kis antik fa-árbócos hajókra, melyeket Marienne -nel vettünk két hete a Portobello Road -on. A Portobello Road-ról eszembe jut annak az olivabogyó árusnak az illata. Illetve nem konkrétan az árus illata, hanem a bogyóké. De milyen lehet az árus illata akkor ? Rá is átragad az olivabogyóké ?Mindegy. Leveszem a pólómat . De még mielőtt megérintem tekintetem kószán átsuhan a tükrön, pont úgy mint azokban a tipikus amerikai thrillerekben, mikor egy nő halkan dúdolgatva fürödni készül, és mi már tudjuk, hogy majd egy undorító nagy vizihulla -nyálkás- szörny fog rá várni a zuhanyzófüggöny mögött, csak én még kicsit játszom a nézők kedélyeivel...fogmosáshoz készülök, de a fogkrémem még a táskámban van, visszarohanok érte, előkutatom, majd újból a fürdőbe indulok. Belenézek tehát a tükörbe. Jegyezzük meg gyorsan azt is , hogy nem vagyok egy sikítós típus. Elég kemény élethelyzetekben, mikor pl meglegyint a halál szele, mert 79 méter magasságban kattogunk át szép lassan a legeslegjobb barátnőmmel a BEHEMÓT nevű , világrekord méretű kanadai hullámvasút tetején :

gyakorlatilag nem is a hullámvasút sínei felett, hanem a levegőben kis székekhez láncolva, és onnan szabadesés formájában repülünk a talaj felé, - is csak egy nagyon halk : hm jön ki a számon. Igaz, hogy szerintem a rémületnek van már-már az a fajta ló túlsó oldali faktora is, amikor már nem bír sikítani az ember. Nos. Úgy érzékeltem az első másodperc törtrészében, hogy valami szokatlan folt van a tükrön. De még levegőt sem vettem, mikor tudtam, hogy az nem a tükrön , hanem a fejemen van, és akárhogy is nézem , az egy HATALMAS pók ! Nos ilyen helyzetben még életemben nem voltam. Ösztönszeren megpróbáltam lecsapni, de akkora volt, hogy mindezt nem mertem megtenni, és egyébként is ahogy felemeltem a kezemet 230 km / h -ás sebességgel, a pók elkezdett futni a vállam felé, amitől olyan sokkot kaptam hogy magamat meglepő módon torkomszakadtából sikítani kezdtem, mire Marienne berontott a fürdőbe. Én már artikulálatlanul üvöltöttem - szerinte - azt a szót hogy pók ! ezért hozott egy poharat iss, de mire odaért hozzám, nem látta, hogy hol a pók. A történet dramaturgiai csúcspontjához értünk, ugyanis elhallgattam Pár másodpercre csönd lett. Én megfordultam, hátha meglátom a talajon, de ahogy megfordultam, Marienne olyan hangon kezdett el üvölteni, mint egy újszülött csecsemő akit a forró teáskannába tesznek véletlenül filter helyett, amitől rádöbbentem, hogy biztosan csakis pont ott lehet, ahová kívánnám : a hátam közepén ! Amitől úgy kirázott a hideg, mintha elektro shokkot kaptam volna, amitől újra csak olyan hangon kezdtem el sikítani, mint a már korábban tapasztalt módon, míg azt nem éreztem, hogy egy üvegpohár csattan a hátamon, és Marienne vákumot képző sikítása rá nem bilincseli a hátamra az óriás ellenfelet. Ettől a metódustól már úgy üvöltöttem, hogy a hangok a könnyncsatornáimon keresztül is jöttek már, Marienne pedig azért üvöltött, hogy ne mozogjak már addig, amíg hoz egy papírt, hogy ilyen módon leszedje a hátamról ! Namármost ki az, aki ezen szituációban rádöbbenne arra, hogy ja, voltaképpen tök jó dolog, hogy egy pohárba zárt pók van a hátamon, ami olyan fajta amilyen nagyságút Magyarországon még nem láttam, lényegében az sem baj, hogy ugye a pohár Marienne nélkül (ha Ő papírért megy ) nehezen tud a hátamon maradni... ekkor dörömböltek az ajtónkon. És mintha egy sziámi-ikerpárt kérnénk meg, hogy rákmászásban menjenek végig a folyosón, úgy tettük meg HÁRMASBAN az utat az ajtóig, ahol a felettünk lakó rémült angol fiú fogadott. Azt kérdezte, hívja -e a rendőrséget?

Miután lehiggasztott minket, és egy újságpapír segítségével levette a hátamról a gyilkos óriás pókot, elárulta, hogy ekkora pókot egyébként még ő sem látott. Próbáltam valamit mondani, de még másnap se volt teljesen hangom a sikításomtól, így igaziból csak tátogtam pár thanks -et, és megkérdeztem tőle, hogy ugye biztosan nem Ő a pókember. De Ő volt.

A szívem egy szélmalom, de talán, csak képzelem.

Dániában furcsákat álmodom. A tegnapi álmom olyannyira megfogott, hogy muszáj papírra vetnem : Egy budapesti bérház belső erkélyén állok, apró papírcsákót hajtogatok a szél-sodorta Pesti Est lapjaiból, halvány áprilisi hajnal honol. Odalent macskakő, idefent a kopott csempék félszeg magánya.
Észrevettem már, hogy minden pesti kapualjnak ugyanaz a szaga. Az eget néztem, a Hold az én csákóm lehetne tán - gondoltam, miközben egy macskára vártam, de hirtelen egy fekete kutya szaladt felém felfelé a lépcsőn. Egy tacskó. Úgy tűnt ismerjük egymást, megörült nekem. Most hogy végre megjött, elindulhattam. Biciklire ültem, és a bérház belső kerítésén át, a csatornákon felfelé, végül házak tetején egészen könnyedén kanyarogva kiértem Budapest szélére, ahonnan kezdve nagyon lejtett a talaj. Egyre gyorsabban gurultam, különös bokrok mentén, melyek mind suttogtak valamit felém, de nem értettem a szavukat, közben egyre világosabb lett, a Hold lepényhalként úszott el az égről. Egy erdő szélén hirtelen balra fordult az út, és egy csomó sziget körül megláttam a világoskék tengert. Csupa sziget-láncszem jött sorra az utamba, de néha a vízen át kellett biciklizni, végül megérkeztem egy kapuhoz. A kapu fából volt, és régi lakattal volt zárva. Bent egészen úgy tűnt, mintha már várnának. Mintha valami ünnepély lett volna, az emberek koktélokat ittak, minden ágy és kanapé nádból volt felépítve, 4 -5 méteres szigeteken voltak kis koktélasztalok, az emberek nyakában virágláncok lógtak, volt akinek a szoknyája is ezekből volt, de valahogy úgy tűnt mintha mindannyian az én reakcióimat figyelnék. Tovább akartam menni, de ekkor eszembe jutott, hogy a biciklimet a kapu előtt hagytam, és arról a szigetről amelyen én álltam, nagyon mélynek tűnt a víz. Nem tudtam tovább menni, pedig láttam, hogy a bicikli út égig érő fák közé vezetne. Ahogy megfordultam, hogy visszamenjek a kapu elé támasztott biciklimért, teljesen más lett a mögöttem lévő eddigi környezet, hirtelen egy fehér ruhás kínai nővér állt mögöttem, és azt mondta, arra nem mehetek, csak ezen a folyosón át. Már bent is voltam egy kórházi folyosón, az eddigi furcsa érzésem megháromszorozódott változatával. Elkezdtem félni. Azt mondta, ez a kijárat, és egy olyan liftre mutatott, ami felfelé vitt, de abban a pillanatban ahogy fel akartam nézni, kinyílt mellettünk egy hatalmas fehér ajtó ami mögötti folyosón áttoltak egy sikító férfit, tolószékben ült, de ahogy felfoghattam volna, hogy miért üvölt, megláttam, hogy mögötte a fekete-fehér csempés talajon egy csomó múmiára emlékeztető fehér pólyás mozdulatlan test fekszik. A nővér azt mondta, hogy mehetünk arra is, bár ez kerülő. Nem hittem neki. Teljes mértékben éreztem, hogy nem a kijárat felé vezet engem, és egyre jobban magamra maradtam a bizalmammal, éreztem hogy egyedül kell megtaláljam a kijáratot. Elkezdtem követni a nővért, hogy ezzel tereljem az aggodalmát, ha azt hinné szökni akarok, és közben minden igyekezetemmel azt néztem, hogy hol találhatok egy ablakot, ami alapján be tudnám tájolni magamat, hogy merre lehet a fa kapu előtt hagyott biciklim. Egyetlen egy ablaka sem volt ennek a kórháznak. Emlékszem, ahogy ebben a pillanatban újra eszembe jutott, az a pesti bérház aminek a belső udvarára néző erkélyén álltam, és a szívemet valami leírhatatlan fájdalom mosta át, mintha a szabadság utolsó érintése lett volna ez az emlék. Mire a gondolataimból újra a "valóságba"léptem, már a múmia szerű fekvő alakokon lépdelt előttem a nővér, én próbáltam állandóan a talajra lépni közöttük, hogy ne lépjek rájuk, majd hirtelen megláttunk két ajtót. A nővér azt mondta, az egyik a kijárat, de mire kigondolkodhattam, volna, hogy melyik, már ki is nyitotta a velem szemben lévőt, belökött, és azt mondta jó utat, de még mielőtt becsukta volna a hátam mögött az ajtót, megláttam, hogy ez egyáltalán nem a kijárat. Ez egy tigrisnek a ketrece, mint egy idillikus dzsungel részlettel berendezve. Egy élő Rousseau festmény ecsetvonása lettem. Soha életemben nem láttam még ekkora tigrist, mint egy aratni készülő kombájn . Azonnal meglátott engem, talpra ugrott, a mellettem lévő pálma indák beleremegtek, úgy kezdett el felém törtetni, ekkor én azt mondtam a nővérnek, ha valóban ez a kijárat akkor menjen ki ő előttem, és szaltózva visszaugrottam az ajtóból, mire becsapódott a hátam mögött az egész, de még hallottuk a tigris karmainak csikordulását a fa deszkákon. Újra ott álltam a nővér előtt a folyosón. Nagyot sóhajtott, és végül egy kulcsot vett elő a zsebéből, kicsit félénken szétnézett, és hirtelen kinyitotta nekem a másik ajtót, ami mögött megláttam az erdőt, és a kapu elé támasztott biciklimet. Kiengedett.

L.i.k.e.

Íme Like, az első angol biciklim, álmaim gyöngyszeme, a megtestesült sebesség kézzelfogható leánya, a tökéletes színvilág találkozásának virága, a könnyedség karcsúvá öntött eleganciája, a legnagyobb szabadság minden nap elérhető karfája. Merthogy életembe csöppenése óta, más tempóval köszönök a reggeleknek, és minden esti csillagnak is az égnek. A Hyde - Park már mosolyogva vár, a mókusok mogyorójukat szájukból kiköpve, önként-karöltve ájulnak le a gesztenyefákról amint meglátják a Nap első sugarát csillanni a vázon. Bevallom a szabadság döbbenetes, amit Like -on érezni reggelente, mikor hideg napsütésben az első mentőszó hangját használva sálamul, kilépek az ajtómon, mely felett még mindig megdöbbenéssel tölt el - minden nap - ez a felírat : OKA (egy mellettünk lévő design bolt neve) , újra csak elmosolyodunk, hogy talán mindennek megvan az oka. A sarki virágárus épp felfelé tekeri a kopottas kék ablakvédő reluxáját, liliom illatot hoz a hideg északi szél, a sarkon kávéért állnak sorban az emberek, tube zakatol át a felüljárón, és egy apuka a piroson át rohan a gyerekével a virágbolttal szemben lévő iskolába. Ekkor felülök Like -ra, és elkezdek tekerni. Tekerni felfelé a Portobello Road-on szembe a forgalommal. Jobb esetben már végre a bal oldalon. De szembe. Aztán a Notting Hill Gate első zűrös körforgalma örvényként ránt be, és máris két busz között találom magam, melyekről egyenruhás gyerekek mosolyognak ki rám. A 390 -es járatot követem, de lassan előzve még jobban bekeveredem a legjobb sávba, a fekete taxik teljesen monoton dominósorába. Like ekkor kezd el a legjobban vágtatni, már nem mi diktáljuk a tempót. Olyan mintha egy versenyen lennénk, melyet senki nem ismer be, de mindannyian játsszuk. Menet közben elkapunk egy-két tekintetet akik, aktatáska mintájú öltönyükben szürcsölgetve lépdelnek a járdán, de a kép nem éles, motion blur taxik, motion blur szempárok, és ekkor már süt a Nap, pontosan velünk szemben. Egyre jobban visz az ár, az első szusszanást általában a Marble Arch - fura ló szobor fejénél lehet venni, melyet szeptemberben a szemem láttára cseréltek ki egy ugyanolyan - csak tiszta - lófejre. A lámpa zöldre vált végre kezdődhet az Oxford Street. Reggelente talán még látni rajta betonfoltot, bár forgalom oldaláról nézve, majdhogynem hasonló mint gyalogos oldalról és aztán ott az Oxford Circus, jobbra kanyar, balra kanyar és megérkeztem.

Necckorszakaim Kezdetén

Bár 24 év távlata lehet, még nagyon sok mindenre nem elég, bizonyos ismétlődések megfigyelésére, és legfőképpen az ismétlődések feldolgozásainak újbóli nekifutására, talán némiképp már elég kell legyen. Megfigyelésem szerint ugyanis kicsi korom óta a pengeélű kezdet, de mondjuk inkább Ping-Pong szakkifejezéssel: a necces szerva jellemzi minden új korszakom indulását. Minden nagyobb változást megélésem kezdetét, embertelen nehéznek tartom, és azt látom, hogy a változás ami az utamba sodródott egy kicsit sem hetyke hegyként tornyosul előttem, nem látom még csak a csúcsát sem, nem még a felfelé vezető utat a hegyre. Mindjárt be is mutatom ezeket az indulásokat részletesen, de előbb hadd meséljem el az egyik legkorábbi gyerekkori emlékemet, amelybe mindig örömmel merítkezek vissza, mintha egy 3 fokos kristálytiszta hegyi tóba merülhetnék, olyan erővel önt el a belőle áradó energia mindig. Szerintem jópár embertársunk csupán azt nem látja bajait érzékelve, - ezen a Földön -, hogy túl későn kapták meg az első pofonukat az élettől, és emiatt hosszú éveken át kellett bepótolniuk maguknak mindezt,

nos, én ezzel egészen másképp voltam.

Talán négy éves lehettem, de még inkább a háromhoz közel, mikor anyukámmal a szokásos, számomra akkor még gyönyörűnek tűnő, hosszú és végeláthatatlan kavicsokkal teli (ezek voltak az első dolgok amiket leállíthatatlanul gyűjtöttem) beton úton a boltba indultunk. Ha az anyukám a horizont, akkor gémeskúttá nyúlt kezein az egyik sziluett én magam vagyok a másik meg egy fonott kosár. Mögöttünk megy le a Nap. Így sétálunk mi a harmóniában, a jólismert úton, a jólimert boltba, miközben a távolban focizó fiúk hangja szűrődik be a képbe. Körülbelül gimi vége felé járó, tehát energiával már egy fokkal feljebbi szinten élő emberek lehettek, mint akkor én. Nem is voltak közel hozzánk képest, mikor nevető üvöltésük közepette egy tompa puffanás hangja hallatszott, az, amikor valaki megbikázza a labdát. És egy bizonyos felejthetetlen hang, amit azóta sem tudok kiverni az emlékezetemből. Akik fociznak mind jól ismerik ezt a hangot : az a hang, amikor a bőrfoci nem mozdulatlanul száll a levegőben, hanem pörögve körbe-körbe csavarodik, és mint egy most beizzított dinamitnak a vége, sercegő nyughatatlan hangot ad. Vissza tudom idézni, hogy elindult bennem a gondolat, de nem volt ideje már megszületni, mert akkorra fejen kapott az a bizonyos jól eltalált labda. Úgy 4 – 5 méterrel repülhettem odébb anyukám kezeiből, és mintha a turn-off gombot nyomták volna meg a hátamon úgy nyekkentem magatehetetlenül a betontalajra, csukott szemmel, nyitott szájjal. Ez volt az én első pofonom.

Egyszer, sok évvel később, aztán fejen talált egy másik ladba is, semmi problémát nem jelentett szembesülni akkor a már ismert fájdalommal. Mégcsak el sem ájultam. Az első igazán komoly megrázkódtatással járó változásom a felvételi volt a Balett Tagozatra az általános iskolába. Ami szintén neccesen sikerült. Valamilyen oknál fogva, nem tudtam elmenni a normál felvételire, csak a pórfelvételire, és emlékszem onnan is késésben voltunk. Ritmusra kellett ugrálni, meg hajlítgatták a lábaimat jobbra-balra, de végig úgy éreztem, hogy nem tudok kivel versenyezni, és ez rettentően bántott. Kicsi korom óta a győzelem éltet.
Aztán már csak az rémlik, hogy ott állok az iskolaudvar hatalmas tölgyfája mellett, és kegyetlenül hiányzik az óvoda szaga. Nem sírtam, de túl nagynak tűntek az ajtók, úgy éreztem sosem fogom elérni a kilincsüket. Aztán az anyukám rám parancsolt, hogy vigasztaljam meg gyorsan azt a kislányt, aki annyira sír ott az első sorban. Ő lett a legjobb barátnőm, és hirtelen mindent megszoktunk. Bár a balett-órák folyamatos rettegésben tartották a hétköznapjaimat, természetes volt a matekórákon kinézni a tetőtéri ablakokon át az égre, és természetes volt, hogy minden délutáni énekkari összejövetelen tátogjak. Sosem tudta meg senki, de engem mindennél jobban szórakoztatott, hogy ilyen feltűnő módon lehet észrevétlen az ember, ha akar. Emlékszem pár fellépésünkre, ahol egyesek elájultak a reflektorfényben, én ott is csak tátogtam, hang nélkül a szöveget, és tudtam hogy nálam jobban senki nem szórakozik. Egy különös necc volt az életemben a zongorázni tanulás kezdete is. A szolfézs órák nagyrészét rajzolgatással töltöttem, így amikor a felvételire került a sor, lényegében még nem tudtam kottát olvasni. Emlékszem mekkora stressz uralkodott rajtam, egyesével szólították be az embereket a terembe, és nem is tudtuk pontosan, hogy odabent mi zajlik. Megkértem az egyik osztálytársamat, hogy betűzze el nekem a kezemben lévő Bach kotta 32 –es szonátáját, és miközben betűzte, én Rotringgal a hangjegyek alá írtam a hangokat. Amikor beszólítottak, Flash- Dance szerűen 4 tanár ült morcosan egy velem szemben lévő kopottas asztalnál, azt mondták, ahol a kottámat kinyitják, azokat a hangjegyeket kell felolvasnom folyamatosan. A 32 –esnél nyílt ki a könyvem, csak ennek köszönhettem, hogy felvettek. Az első zongoratanárnőmet egy különös rejtély övezte. Katzendorfell Magdolna –nak hívták, nadrágot hordott, szőke rövid haja volt, idősebbnek látszott sokkal mint amilyen idős lehetett, fura amerikai akcentussal beszélt, iszonyatosan cigiszagú volt, mindig volt rajta valami szép nyakék, elegánsan, és gyönyörűek voltak a kezei.Az ujjai. Melyek mindig remegtek. Folyamatosan vizet kortyolgatott, a mai napig emlékszem a poharán hagyott mélypiros rúzsnyomára. Kék szemeiben olyan óceánnyi szomorúság ült, akárhányszor belenéztem úgy éreztem egy szakadék szélén állok, szinte tériszonyom lett a mélységétől. Magda néni sosem tudta meg, mennyire csodáltam őt. Éreztem, hogy van egy megfejthetetlen történet mögötte, amit talán sosem tudhatok meg, pedig biztosan izgalmasabb, mint bármelyik Bach darab. Nagyon dühös volt rám mindig, és folyamatosan szidott, a fogai mindig összekoccantak miközben magyarázta a hibáimat, sosem láttam őt jó hangulatúnak, csak akkor mikor néha eljátszotta nekem a darabot. Olyankor arra kért, hogy álljak kicsit mellé, és mindig tarott egy 10 másodperces csöndet, amikor a gyönyörű ujjai, csak pihentek a zongora fehér billentyűin. Aztán mintha megnyíltak volna az ablakok, bejött a szél, és felemelkedett az egész zene iskola, elrepültünk ketten egy teljesen más szabályok szerint uralt világba, Magda néni úgy kormányozta a szárnyainkat, hogy sosem éreztem félelmet, volt időm szétnézni odafentről ebben az új világban, kizökkent minden, de amint abbahagyta, újra csak ott álltunk a 106- os terem sárga falai között, és Ő újra mogorva lett, én meg ügyetlen. Rettegve léptem be az ajtón mindig, előtte gondosan tanulmányoztam a kulcslyukon át, hogy biztosan ott van-e aznap, a teremben, és csak azután mertem benyitni. Egy napon aztán egy másik tanárnő fogadott, és Magda nénit soha többé nem láttam.

Körülbelül 4.- es lehettem, 10 éves, amikor újra előtört belőlem, az oviban már egyszer elfojtani próbált New York iránti vágyam. Honvágyat éreztem, életemben először, ősszel. New Yorkba. Senkinek sem tudtam elmondani, mert biztos voltam, hogy senki nem értené meg, ha én sem tudom a pontos okát, hogy hogyan lehetséges ? De tudtam hogy elvágyódom. Tudtam, hogy valami nagyon-nagyon hosszú történet elején vagyok, bár nem láttam pontosan át, csak hagytam, hogy érezzem. 8.-os koromra lelkileg, teljesen anakronisztikus figurává váltam, éreztem hogy a csoporttársaim körében egy fekete bárány lettem, nem találom még meg azt a barátot, vagy társat, akire vágyom. Mindig mintha belül egy jópár évvel idősebbnek éreztem volna magam, és ez iszonyatosan aggasztott, amitől még idősebbnek éreztem magam. Arra vágytam, hogy az idő utolérje a szívem. Úgy döntöttem, hogy az első lépésként Budapestre kell mennem gimnáziumba, mert az mennyivel érdekesebb város lehet. A honvágy fogalmát nyíltan állíthatom, hogy nálam nagyobb szenvedéssel kevesen győzték le. Olyan szintű honvágy rohamaim voltak a gimiben töltött, első egy évemben, hogy úgy éreztem megint csak, ennek az előttem álló hegynek a tetejére nem vezethet út. Délutánonként sírtam, számoltam a napokat. Járhattam volna Budapesten is a fogorvosomhoz, aki a fogszabályzómon húzott havonta pár mm-et, de én inkább hazajártam, mert akkor már tökéletesen tudtam, hogy mit szeretek a világon a legjobban : úton lenni. Egy év kellett ahhoz, hogy hozzászokjak, hogy szinte sosem tudok egyedül lenni, a gimi, és a koli, mindig tele van emberekkel, és hogy ez már nem az én otthoni szobám, el kell fogadjam ezt a változást. Talán a 15. születésnapomon éreztem először igazán szabadnak magam. Szabadnak ettől a végeláthatatlan honvágy érzéstől, emlékszem onnantól kezdve tudom visszaidézni minden tavasz illatát a Rózsadombon, vagy az ég színét a Jánoshegy mögött, mikor májusban lemegy a Nap. Azt mégsem éreztem soha, hogy otthon lennék. Jópár városba elkeveredtem már azóta, de még soha nem éreztem egyikben sem az otthonomat. Egyszer apukámmal Kecskemétre mentünk kocsival, és Jászberényben pirosat kaptunk. A kocsi előtti zebra túloldalán volt egy tízemeletes, és annak a falán egy kék óriásplakát, amire fehér betűkkel ez volt írva : Akarsz Grafikusnak tanulni Párizsban ? Egy akkor induló erasmus ösztöndíj lehetőségét kampányolta, összenéztünk emlékszem a visszapillantó tükörben, és én azt üvöltöttem, ahogy zöldre váltott a lámpa, hogy : ezaaaaaaaaz ! Grafikusnak akarok tanulni Párizsban. Ő csak nevetett. Az elkövetkezendő utunk során csak azon agyaltam, hogy hogyan lehetne ezt a grafikai dolgot, valahogyan mégis összekötni az annyira nagy szenvedélyt jelentő filmekkel ?

Így jött el a következő változás az életemben : a MOME. Több felkészítő, és rajzóra keretein belül hirtelen megvilágosodott minden, a közös metszet : az ANIMÁCIÓ. Láttam pár animációs munkáját, és éreztem, hogy csak egy út van számomra, az animáció és még valami, de ezt ugyanúgy nem tudtam akkor még kimondani ! A felvételi előtti napon, úgy éreztem vennem kell egy doboz cigit, bár sosem tudtam letüdőzni egy szál cigit sem a gimiben, a felvételire csupa cigiző ember jött, nem lóghattam ki a sorból. Egy doboz lila Vogue –ot vettem, mert annyira szépnek találtam, hogy abban vékonyabbak a szálak. Emlékszem, ahogy sétáltam az akkor még semmit nem jelentő auditórium előtti aulában, próbáltam haladni a cigimmel, amitől végül iszonyatos hányingerem lett. Mikor kiderültek a ponthatárok nyáron, egy utolsó gimis osztálykirándulással Erdélyben voltunk épp egy HEGY TETEJÉN. Sokan mondták, hogy elsőre nem nagyon sok embert vesznek fel, ne kenődjek majd el, de volt ott egy fiú, mint utólag megismerhettem: a Nándi, aki odajött hozzám, miközben a második héten a tervezés feladatot csináltam, a szemembe nézett, és azt mondta: téged fel fognak venni. Ha előre tudtam volna, hogy hová, akkor állítom hogy úgy zokogtam volna, ott Erdélyben annak a Hegynek a tetején, hogy egy tó keletkezett volna alattam, ahogy az idei év január elsejéjén. A MOME első éve ugyanazokat a nehézségeket hozta, ugyanolyan lehetetlennek tűnő szinten, mint az összes előző változás az életemben. Kegyetlenül zavart, hogy egyesek 4 – 5 év küzdés után, sokkal nagyobb szakmai tudással felvértezve jönnek be a ringbe harcolni, úgy éreztem bármikor kaphatok egy K.O. ütést, egy másik féle focilabdát az arcomba, és nem tudom ki tudom e védeni ? Mindenem a versenyzés, a kitűnés a többiek közül, de hirtelen úgy éreztem, mintha nem egy súlycsoportú boxolókat engedtek volna egy pályára. Az első év szeptemberében, a büfé előtti farönkökön ültünk, a Nap naracssárágán sütött, és mindenkinek el kellett mondania, mit vár ettől az egyetemtől, miért jött ide. Én annyit mondtam csak, kétszer egymás után, hogy fejlődni szeretnék. És tudtam, hogy erre a mondatomra örökre emlékzeni fogok. Pedig el sem tudtam képzelni a fejlődések layer -eit. Azt hiszem a harmadik év körül billent át magamban az az önbizalmi izmom, hogy megtalálhattam egy utat az általam kiszemelt hegyre, és kimondhattam, hogy mi az az eddig kimondhatatlan plusz, ami az animáció mellett mindig is izgatott, a reklám és brand hosszútávú harca, és legfőképpen maga : az innováció. Éreztem hogy látok mindig utakat, de csak akkor tudtam először kimondani, hogy én mindig a járatlan utakat keresem. Ez leírhatatlan nyugalommal öntött el. Onnantól kezdve foglalkoztatott az, hogy az egyetem után külföldre kerülhessek. Megtaláltam egy kulcsot önmagamban. Brüsszelben megtapasztaltam, hogy ennél valami még izgalmasabb városba vágyom, tudatlanul talán, de kerestem a megmászhatatlan hegyet, és én mondom Önöknek, hogy ennyi hegyen túl újra csak ugyanazt érzem, mint amit ott a szolfézs felvételin álló kislány érzett, erre a hegyre fel- jelenleg nem látok utat. Az első utam Angliába 2010 június 26 –án volt, a Ferihegyen ülve egy csíkos papír cetlire próbáltam magamnak golyóstollal üzenetet küldeni a jövőbe. Tökéletesen tudtam, hogy mire készülhetek, hiszen hányszor átéltem már a változással járó elviselhetetlen fájdalmat, mindig más formájában, és mindig azt láttam, hogy csupán egy jobb szintre kerülök, utólag érthetetlennek tűnik a fájdalom, hiszen csak fejlődöm. De a MOME egészen mást jelentett. Túl hamar lett vége, túlságosan az otthonom lett, megtaláltam benne egy olyan ritmust, amit már ott akkor a jelenben éreztem, hogy keresni fogom a jövőben. versenyezni tudtam. És emiatt rettegtem a végé –től, ahogy mindennek rettegek a végétől, még egy bejglinek is. De úgy éreztem kellő tapasztalaton mentem már át ahhoz, hogy tudjam mi vár rám. Éreztem hogy harcolni indulok. Mert valamit keresek, éreztem hogy újra csak kockáztatok valami ismeretlent, a már ismert dolgokért cserébe, ahogy mindig is tettem, és imádom az ismeretlent, imádom a kockázatot, és veszélyesebb terepeken akarok küzdeni. Járatlan úton. A felhők feletti napsütésben tisztán éreztem, hogy egy hadseregnyi erőt hozok magammal a gépen, készen állunk a harcra, hogy fel vagyok vértezve, páncélsisak csillan a fejemen, kard, és pajzs van a kezeimben, erővel várom a harcot, szinte már türelmetlenül. Teltek – múltak a napok, és itt Angliában elmondhatom Önöknek, hogy az összes eddigi mögöttem levő hegyet újra meg kellett másznom, és csak azután foghattam fel, hogy az ellenfél akire úgy készültem, és a csatatér : üres. Egyedül harcolok, és ha magam elé nézek, talán ennél nagyobb hegyet még sosem láthattam.

Kifutottam teljes lódobogással egy olyan porondra, ahol saját magam ellenfelévé lettem. Hogyan győzhetném hát le azt, akiben idáig hittem ? Szúrjam a kardomat a szívembe , mikor soha még ennyire nem álltam erős szívvel készen a hegymászásra. 7 hónapja küzdök, látszólag teljesen jónak mondható szinten, de belül úgy érzem, még egy lépést se tettem.

Valahogy nem csípem azokat az embereket, akik blogot írnak.

Tudom, hogy ez nem egy kulon faj, es ma mar a csecsemok is blogon at uzennek az anyamehbol, de valahogy nem csipem azokat az embereket akik blogot irnak. Mindig egyfajta lelki hidegrazast erzek, mikor valaki azt mondja, hogy "na ezt tuti megirom a blogomon". Es tovabbra is allitom, hogy a legtobb ember aki blogot ir ugy eli meg az eletet, mintha valami meroen mas es kulonlegesebb dolog lenne, mint az osszes tobbi ember elete, mert ezek a dolgok csak vele tortennek meg, es ez kegyetlenul kulonleges. Ezert le kell szogezzem onmagam elott, hogy az en legfontosabb celom, az unokaim idejenek hasznosabba tetele. Tehat pl sosem kell majd velem szemelyesen talalkozniuk. A szulinapomon atlinkelek nekik egy-ket szamomra meg 60 ev tavlatabol is emlitesre erdemes sztorit, es ok majd bekommentaljak. Masreszt, en mindig abbol indulok ki, hogy nehogy valamit elfelejtsek majd, mikor mar baromi idos leszek, es maganyosan ulok egy Apple I -ntaszekben dolongelve, az ido mulasaval effektezett gesztenyefak alatt, akkor mindegyik levelemet elolvashassam majd amiket magamnak irtam az eletem soran. Ezen lelki-palack application fejlesztes, es egyben mufaj letrehozasan meg midnig gondolkodom. Marmint, hogy szerintem rettento jo dolog levelet kapni onmagunktol a multbol. Kerem nyugodtan probalja ki az, aki most fura fejet vagott.
Leirni azokat nagyon oszinten amik epp ott, az adott pillanatban gondot jelentenek, vagy epp celokkent elnek, es hogy hogy latjuk azok megvalosulasat, hogy miben kell kuzdenunk, merre, mitol rettegunk, vagy epp mit varunk, es hogy mit uzenunk magunknak a jovobe.
Azutan csak varni kell, es putty, mikor eljon az adott nap, amikorra kuldtuk : elolvasni oket.
Tehat egyben magamnak is kuldom ezeket most, azokra a tavoli napokra.

Mind of man. Man of mold.

Barcsak tudnam, hogy kell a szavakkal ugy jatszani, hogy azok ne a valosagot fessek le elem, tudnek veluk zsonglorkodni tan, tancra perdulve enekelni, vagy buveszmutatvanykent a kalapomba rejteni oket, es aztan madar formajaban utjukra engedni. Vagy tudnek akar csak egyszeruen kozephalado szinten hazudni. Mindent megprobalnek most bevetni, hogy lakhatatlanna tegyem lelkem meguresedet helyet, ahova erzesem szimpla alberlokent koltozott. Hogy megfoghassam a kezzel foghatatlan okait. Ma ejjel pontosan ott alltam, ahol annyiszor alltam mar a kepzeletemben. Csakhogy most szokatlan modon a valosagban voltam. Kihalt, csendes utcak, nyirkos gesztenyefa illat suhan egyedul a jardan. Egy dolog egeszen szembetuno : Budapest sotetebb, mint London. Es valahogy idosebb is. Alig latni a reszleteit ejjel. A fak levelei kozott atbuvo lampak eletlen fenyenek csendjeben mentem felfele a Zugligeti uton. Sehol senki. Kepzeletemben legalabb mindig ott setal az az Ur, azzal a ket didergo agarral, akik szemeben minden nap valami megmagyarazhatatlan magany lehetosege vacog. A feheret kozuluk ugy hivjak : Michel, a barna pedig a Boogie. Olyan volt, mintha en sem lettem volna most ott. Lattam, ahogy a non-stop viragbolt OPEN tablaja vilagit, de nem tudtam megfigyelni a reszleteket. Nem ereztem a lepteimet. Hogy milyen hirdetes van az oszlopra szogelve felig eso aztatta kopasaban, vagy hogy nezi-e a portas meg a tv-t arcara vibralo fenyt szegezve, hogy hianyzik-e meg a B213-as terem egyik ablakanak az egyik uvege, hogy a Budagyongye-nel a sarki ejjelnappali zoldseges pakolja-e epp a citromokat, es kozben szol-e meg az a kopottfekete muanyag radio ? Hogy a benzikutnal lehet-e meg kapni azt a muanyag uveges jeges cappucino-t? Ul-e mas is rajtam kivul a 22-es buszon ? Hany ablaka vilagit a korszallonak epp ? Milyen illat szurodik az utcara a Remiz elott ? Eg-e meg a Janoshegyi kilato vilagitasa ? A kolikapu 0925 A - kodja a regi-e meg ?

Egyiket sem tudnam megmondani.
Ott voltam egy legterben a semmi agan ulo lelkemmel, hogy levegyem, es eltegyem vegre, de nem tudtam segiteni rajta.
Semmi dolgom nem akadt. Belasszozhattam volna pusztan racionalis ervekkel es leranthattam volna a valosag kalitkajaba, vagy egy hirtelen mozdulattal leonthettem volna a sercego semmi fajdalmaval, vagy kedvesen a remeny pluss pledeivel takargathattam volna be, es addig ringathattam volna, mig alomba nem szenderul, de en szimplan csak belattam, hogy mindig csak a tetteket latjuk, nem pedig az erzeseket.

Balat - Off

Szerintem mindenkinek van az életben egy legnagyobb égése. Nyilván, még bőven van lehetőségünk egy még nagyobbat csinálni, de egy legkínosabb már biztosan ott sunnyog mindenki lelki tarsolyában. Ma, ahogy a Hyde Park-ban futottam, és a Nap élfénye, úgy terítette be az embereket, mintha a világ egyik legszebben bevilágított némafilmjét nézném, a szemem elkalandozott, az alvó szerelmespárokon át, a mókust etető turistákon keresztül, két egymást kergető kisgyerekre, akik a tó partján azt játszották, hogy vizes kézzel kergetik egymást. Helyesebben szólva a kisifiú kergette, a sikító kislányt, de mindketten úgy szakadtak a röhögéstől, hogy alig bírtak futni. És erről kérem bevillant életem legnagyobb égése. Mintha most lettünk volna a Balaton partján, Siófokon a családdal. 32 fok - árnyékban, aranypart, a kukoricát áruló úr, ahogy üvölti : Májszikát ! A szörfösök a látóhatár peremén, ahogy anyukám naptejjel keni a hátamat, ami ígyis-úgyis mindig leégett....apukám pakol az oldscool hűtőtáskánkban, a bátyám keresi a pumpát (nagyon fontos vágókép) a régi adidas sporttáskánkban, én közben kutatom a mini hátizsákomban lapuló 5000 kis játékom közül a kedvenc pisilős babáimat, amiket majd beviszek a vízbe, mert ez milyen vicces már, hogy majd ott pisilnek. Támdádám, támdádám. Dúdolászok egészséges kisgyerekként a fejemben. Néha pislogok. Ekkor apukám váratlan feladattal rukkol elő. Fújtassam fel a matracokat. Már elő is penderült a kedvenc sárga csíkos matracunk, aminek a teteje egyszer kilyukadt, de apukám megragasztotta, és ezáltal egy akkora pukli lett a tetején, ha felfújt állapotban nézte az ember, minta egy külön párna részt terveztek volna rá. - még mindig előttem van - Szóval nekiállok lelkesen fújtatni, a kis kék, ausztriában vett gumi pumpánkkal a matracot, a lábammal kell nyomni. Egyre jobban fújtatom. Örömömben szinte már pattogok, ugrándozva nyomatom, eufórikus hiperaktív terveimmel, mert már fürdőruhában állok, és a kis figuráim is megvannak, tehát tudom, hogy amint megvagyok vele, rohanhatok a vízbe.
Pattogok - pattogok. A copfok a fejemen ugrálnak. (egy az egyben úgy lehet elképzelni, mint a Dexterből a Dee-Dee -t. Világéletemben zavaraim voltak a lelkesedésem finom kimutatása körül,
mindig túlperdültem az orvosilag kritikusnak mondható szintet) No de kérem, itt jön a probléma.
Ugyanis amennyire jól tudtam matracot fújtatni, annyira rosszul tudtam bedugaszolni, amikor már felfújódott. Tehát mindig arra jutottam, hogy egy félig leeresztett matracot kaptunk végeredménynek, mert csak akkorra siekrült beletennem a dugaszt, mire már félig kislisszant belőle a levegő...mivel, ez köztudott volt családi körben, meg is beszéltük Márkival (a bátyámmal), hogy amint megvagyok, Ő segít bedugaszolni, és utána nyomás a vízbe. Tehát, igaziból, fel lehetett rá készülve, hogy szólok majd neki.




Namost, jönnek a gyors tényadatok :




A parton, az egy négyzetméterre jutó emberek száma 50 volt.

A bátyám 14 éves volt, tehát én 8.

Anyukám és apukám épp hátat fordítva álltak, mikor kicsúszott a számon a mondat.

A víz jól viszi a hangot.

A bátyám épp a parton nézegette a hattyúkat.

A köztünk lévő távolság nagyjából 39,4 méter lehetett.



Ebből adódó következtetésem volt, hogy az átlagos hangerőm megháromszorozódott változatában kell szóljak neki.



Tehát nagy levegőt vettem, és hezitálás nélkül azt üvöltöttem felé - kétszer is :




Márkó, gyere dugni !


Azt, hogy azóta hányszor volt rémálmom, ahogy nevetnek körülöttem az emberek a parton, a sörhasú bácsik, úgy hahotáznak, hogy abból szinte földrengés kerekedik.........arról ne is essék szó. Íme az én aranyérmes égésem. A második helyen, egyébként az áll, amikor 12 évesen úgy rohantam körülbelül 40 métert anyukám felé a csúszdából kicsúszva egy aquaparkban, hogy azt üvöltöztem : ezen neked is le kell csúsznod ! ! ! Annyira jóóóóóó ! (de nem vettem észre, hogy nincs rajtam a felsőm)