Nyelv Tan

Mint egy szimfóniába belépő szólamok hada fedeztem fel a nyelv mögött lévő gondolatok üzenet-tartalmának élő és lüktető létezését. Nem tudom megfigyelték-e már Önök is, hogy olvasás közben mennyire intenzív az a kép, amit az író a saját szavaival a mi agyunkba fest. Sokszor szoktam olvasás közben figyelni magam, mennyire, és milyen hamar ránt be a történet, vagy mennyire kalandoznak el közben a gondolataim, pusztán azért, mert az író által használt szavak közötti kohézió nem olyan erős, hogy teljes figyelmemet lekötné, és bár nyílván mindez nagyon szubjektív egy fontos dologra itt Londonban döbbentem rá. Ha magyarul beszélgetek valakivel, a kommunikációnkon túl, van egy olyan füllel meg nem fogható tartalom is, ami úgy rajzolódik ki, hogy egy csomó mindent nem is kell kimondanunk, ahhoz, hogy a másik ember megértse. Azáltal, hogy közös nyelvet beszélünk szavaink mögött kirajzolódik egy csomó láthatatlan csatorna, és pusztán azzal, hogy én közlök valamit, a módja, ahogy kimondom, és a szavak temperamentuma amiket a mondatomhoz használtam tartalmaz egy olyan üzenetet is, amit a másik fél ( a saját szubjektív módja, és erre kifejlődött csápjai erőssége szerint ) dekódol, és ért, így valójában pusztán a nyelvben máris minimum két síkon zajlik a kommunikáció. Gondoljunk csak a humorra. Ennek a láthatatlan labirintusnak a létezése garantálja azt, hogy nevetni tudunk. Hiszen a humor alapforrása az, hogy valami, amit ki sem mondunk, a másik agyában leesik, összeáll a kép, amit értünk, hiszen egy nyelvet beszélünk. Majdnem leestem a székről, mikor először rádöbbentem itt Londonban arra, hogy ez a csatorna, egy angol anyanyelvű emberrel beszélgetve szinte pang. Majdnemhogy üres. Néma csend. Miféle nylevi magány ez. Értelmezem amit mond, és azt átteszem a saját nyelvemre, vagy már át sem teszem anélkül megértem, de ezek az apró finomságok, egy-egy szó íze teljességgel üres. Nem jön létre ez az intenzív láthatatlan meccs. Néma folyosó. Hiába fordítanánk le Radnóti szavait, a sor ritmusát, és szavai pontosságát ugynígy szerintem nem tudnánk átadni angolul, japánul, németül vagy franciául:
"A mélyben néma, hallgató világok, üvölt a csönd fülemben, s felkiáltok.." Mennyire fantasztikus ez a nyelvben, és micsoda tempóban történik meg, hogy olykor talán pont ezáltal maga a gondolat "formája" lesz megfogható, és a szavakkal festett képek mögött lévő tartalomháló lehetővé teszi, hogy ugyanaz a gondolat átjelenjen egy másik ember fejébe.

Baltakaland

2014. December 20-án délután 3 óra körül megláttam, ahogy megcsillan a hideg téli napfény Márki pár napja vásárolt vadiúj Fiskars baltáján a kertben. A balta egy derekasan álló kb 40 cm átmérőjű farönkbe volt állítva, mellette apró hasított fa metszet szeletek hevertek szanaszét, mintha egy kitépett fa napló vertikálisan széttépett lapjai lennének, megannyi megérinthetetlen de egyre jobban szétaprítható történettel. Szememben felcsillant ugyanaz a derű, ami a balta fém fejéből kacsintott fel rám. Ránéztem Márkira és Ő unottan beleegyezett, hogy naiv lelkesedésem utat törhessen magának. Hogy mi a jó a favágásban ? Én sem tudtam eddig. A második, talán harmadik ütésre jöttem csak rá, miközben megemelkedett a pulzusom, letettem a kabátomat, és teljes erővel lendítettem újra a fejem fölé a baltát. Az érzés amikor eltalálom a fát, és a hang ami kipattan az élet egy legjobban érzékelhető törvényét nyitja meg :  az eredményét egy éppen a jelenben létrejövő erőfeszítés gejzírjének. Mintha egy vízbe ugranék, vagy szaltóznék egy kötélen úgy érzetem minden suhintással egyre közelebb kerülök a létezés boldog megélésének egy újabb örökre elmúló pillanatához, amit lényegében nem is én, nem is a balta úr idéz elő, hanem maga a mozgás, ami nélkül nincs ez a katartikus kohézió, ami mindannak ellenére, hogy a kezeim között van, mégis az egyetlen megfoghatatlan dolog az élményben.

Lesúlytottam újra. És újra. Persze van, hogy nem találtam el az általam kicastingelt szelíden várakozó fahasáb modellt. Igazi tapasztalat nélküli naiv favágótanoncként lelkesedve csapdostam. Fel és le. Fel és le. Szinte éreztem, ahogy az arcom kipirosodott, és mosolyogva elképzeltem, ahogy pár perc múlva begyújtjuk a kandallót, amikor hirtelen egy göcsörtös egyedbe botlottam. Az első suhintásra mintha nem is vett volna a farönk tudomást a baltám éléről. A balta elakadt benne, és a farönkkel együtt kellett a magasba emelnem. Emlékszem, ahogy átvillant a fejemben, hogy csak nehogy a fejemre essen a farönk, finoman feltekintettem miközben hatalmas erővel újra lecsaptam őket, csodálatos volt ,ahogy a fa koppant a fán, roppanós tompa puffanás, mint mikor az erdőben egy szarvasra lőnek télen. De újra csak semmi. Állhatatosan állta az erőmet. Meg sem rezzent, még csak a rés sem lett nagyobb rajta. Büszkén állt, a fejsze pedig feszülten figyelt. A lábammal lefogva a konok rönköt lassan kihúztam a fejszét belőle, és egy másik stratégiai út kiaknázása mellett dönöttem. Hirtelen egy háború lövészárkának titkos megbeszélésén éreztem magam. Ragyogó tekintettel határoztam el, ha a felnőtté válás háborújában harcolnék, méltán nevezhetnénk a naivitás tábornokának. Legújabb támadási pontom a következő volt : csak egy egészen apró, kicsi kis félszeg faforgács szeletet fogok leaprítani a konok rönk hadnagy merev testéből, nem kell rögtön az egészet bekebeleznem, tehát megkönnyebbűlve a hirtelen győzelem által okozott nyomás lemondásától, a hosszú távra ható, apró lépések elvének teljes erőbedobásával fellendítettem a baltát a magasba. Emlékszem ahogy követte a tekintetem, délután volt, December, a lemenő Nap színe csodás melegséget adott az égboltnak nevezett univerzum-tengernek, kristálytiszta volt a levegő, jó illatú, láttam a lehelletem, ahogy elszáll, mint egy kéményből a füst. Ekkor lecsaptam. A balta elszaladt a rönk mellett, elsuhant a rönk alatt álló nagy vágófarönk mellett is és teljesen némán a cipőmön át a lábfejembe csapódott. A cipőfűzőim szökőkútként pattantak fel a a magasba. Egy másodperce ugyan de én mondom Önöknek, hogy minden mozdulatlan maradt. Még a szívem is elhallgatott. Úgy éreztem kiszakadtam a pulcsimból, leomlott rólam a nadrágom, a zoknim, az erek, és a csontjaim, mintha meztelen lélekkel kiléptem volna a saját testem határaiból, hirtelen egy emlék képem ugrott be, ahol ugyanezt éreztem, évekkel ezelőtt történt, Londonban. Hazafelé bicikliztem, és a lemenő Nap szemből sütött végig az úton, teljesen elvakított, ahogy egy dombról lefelé gurultam, egy zacskóban egy kilo rizs volt nálam, hazafelé igyekeztem, mert este barátokat vártam vacsorára, ez volt az utolsó fontos alapanyag, és ahogy egy kereszteződésbe értem, egy kisebb furgon nem adta meg nekem az elsőbbséget, ami miatt a mögöttem épp előzni készülő autó, olyat dudált, hogy annyira megijedtem, hogy hirtelen teljesen tudatlanul félrerántottam a kormányt, amitől a zacskóban lévő risz a küllő közé akadt, az agyamon átfutott, hogy hamarosan átrepülők a kormányom felett és a szembe jövő furgon ablakára fogok csattanni, de hirtelen megláttam, ahogy a lemenő Nap fényében millió darabra szakad a küllőm között a zacskó és a rizsszemek, mint egy felfelő ömlő zivatar, 360 fokban ugyanolyan szökőkútként spriccelnek el minden irányba mellettem, ott álltam, ebben az emlékcseppembe zoomolva egyetlen másodpercre, amíg felért az agyamba a fájdalom, és vissza nem rántott a gravitációja a balta nyelébe. Félve kivettem a lábamból, és emlékszem, hogy remegett a kezem, miközben lenyúltam, hogy felemeljem a félig szátszakadt cipődarabot, hogy lássam mekkora a baj. A fejsze nyelén világos vér fodrozódott. Apró buborékokkal. Hosszú órákon át nem éreztem fájdalmat ezután. Semmit. Csak azon tűnődtem, hogy miért esik ez meg épp ott velünk. A tesómmal és velem. Hogy mennyire hálás vagyok, hogy nem vagyok egyedül. Szilánkos képek ugranak be, mint egy földre ejtett tükör. Rohan a kocsi felé, és száguldunk a legközelebbnek hitt kórház felé. Amiről kiderült, hogy csak egy orvosi rendelő. Szétnézek magam körül, hogy felmérjem a terepet, ha elájulok mibe üthetem be a fejem. Hihetetlen, hogy mikre van idő egy-egy kemény helyzetben. A mentősök, akik egy liter jódot öntenek a lábfejemre. Márki feje, miközben közli velem, hogy jobb ha az ügyeletre én nem nézek be, mert épp egy gyógyszertúladagolásos urat próbálnak újraéleszteni. A kórház mentőbejáratánál nem működött  a fotocellás ajtó, úgy kibaált utánam az egyik ápoló, hogy "be kell lökni". Eldobott gumikesztyűk a talajon, őszről ott maradt halott falevelek. A női wc-ben nincsen villany, de még a villany körte is hiánycikk, ezt az iphonom által használt elemlámpa funkció miatt tudom. A sokk hatás csak ott kezdődött igazán, amikor megnyugodtam, hogy megtaláltuk a segítséget, majd realizáltam, hogy a karnyújtásra lévő kórhási orvosok mégis elérhetetlenek. Hogy mintha egy Tarantino által rendezett háborús film egyik részletgazdag jelenetében lennék egy statiszta, akin nincs is élesség a filmkockákon. Volt akinek a combjában egy flex állt, egy idős és agresszív bácsit elmondása szerint egy kutya harapott arcon, egy fiatal sápadt képű fiút pedig két rendőr cipelt bilincsben, mert az édesanyja helyett véletlenül a saját combjába szúrta a kést. Hirtelen az az érzés fogott el, hogy minden modern kori, a szomorú valóságot parodizáló, kritikákkal teli színdarab gyenge másolata annak, ami ott játszódott körülöttünk. Hogy ide kéne árulni a Rózsadombról színházba guruló élményre éhes közönségnek jegyeket. Hogy pusztán 30 percet üljenek a budapesti Merényi Gusztáv kórház sürgősségi ambulancia osztályán. Ha úgy hozza kedvük a katarzis mellékhatásként garantált.

A Northern Line idovonalan

Mar kopogtak paran a gazdajukat szorgosan munkaba cipelo cipok kozul a Hodford Road-on azon a reggelen, amelyen kileptem hajnalban a hazbol, es lassan engedtem en is a sajat cipotalpaimnak, hogy belepdeljenek velem a masok cipofuzoi altal uralt dzsungelbe.

Egyenesen a Golders Green-i mertro bejarata fele haladtunk, eltunodtem az eg keksegenek

felemelo derujen. A zebran athaladva lattam egy zold keretes ablakban, a fuggony elott nyujtozkodo feher macskat egy hazban. A metro bejaratan at a lepcsokon fellepdelve a peronra ertem, es az orromat megcsapta a jol ismert hideg hajnali levego es a forro kave legterben torteno lathatatlan tangojanak reggelt tancolo illata. A Golders Green-i metro megallo legjobb tulajdonsaga, hogy a fold felszine felett van. Begordult a Northern line hosszu szerelvenye, ami a Charing Cross-on at Morden-be tartott.

Egy no felfele futott a lepcson, megbotlott, es pont mire a metroajtohoz ert volna, hatalmas lendulettel becsapodtak az ajtok az arca elott, mint egy jol utemezett film vagojeleneteben az addig kiegyensulyozottnak tuno nev nelkuli mellekszereplonk arcizmai hirtelen haragossa valtak. Csak akkor tunt fel, mikor mar elindult a metro velem,hogy az egesz vagonban egyes egyedul allok, a mellettem levo szerelvenyeken sem voltak sokan, tul koran volt meg, ugyhogy ugy dontottem leulok, es elovettem egy Paul Auster konyvet a taskambol, melynek a 264. oldalan tartottam. Hamarosan beertunk az alagutba, egy kicsit ereztem a dobhartyamon a levegonyomas hatasat, mikor hirtelen meglattam, hogy a labam teljesen osszement, feher szinu harisnya van rajtam a 101 kiskutya szereploivel, lakk cipoben ulok, kezemben egy rakas konyv, mellettem egy lila tornazsakban a tesis cuccom, a konyveim tetejen a kedvenc lila szinu tolltartom es egy Kohinor radir, tudtam jol, emlekeztem erre a napra az eletembol, mert csak egyszer volt rajtam ez a kedvenc harisnyam es csak egyetlen egyszer volt bombariado az altalanos iskolankban es arra is emlekeztem, milyen durvan elestem futas kozben az udvaron, es hogy verzett a terdem. Ekkor hirtelen megallt a metro a Hampstead nevu megallonal, es ahogy kinyiltak az ajtok beozonlottek 

az osztalytarsaim, par tanar is ott volt, falevelek hullottak be a iskola udvaran allo tolgyfarol, mindenki a bombariadorol beszelt, es az egyik osztalytarsam hanogsan sirt, hogy a teremben felejtette a kedvenc jatekat. Becsapodtak az ajtok, es az egyik tanar arra kert minket, hogy probaljunk meg csondben maradni, az iskola csengoje szolt, en atultem a siro Lilla melle, es probaltam vigasztalni, kozben neztem a sajat kezem mennyire kicsi, es a ablakok tukrozodeseben meglattam, hogy a fejemen ket copf van. Annyira viccesnek talaltam a helyzetet, hogy le akartam fotozni,de az iphone-om nem volt velem, pedig reggel emlekszem a zsebembe tettem. Ahogy a Belsize Park megallohoz ertunk, mindenki kiszallt a kocsibol, es hirtelen meglattam egy barackfat a szerelveny sarkaban acsorogni, sot a talaj frissen nyirt fu illatat arasztotta, mezitlab voltam, egy poloban es rovid nadragban, hirtelen ugy tunt a neon fenyek atkapcsoltak valodi napsugarakra es az ajtoban felszallt a nagymamam es a nagyapam, kezeben a regi kartyapaklival, az ulesek alattam feher kerti szekekke alakultak, es a nagymamam szorpot tett elenk az asztalra, mikozben a nagypapam ramszolt, hogy ne hezitaljak mar annyit, en jovok, rakjak egy lapot. Ott ultem naluk a kertben, es kartyaztunk mikozben hirtelen meglattam a kutyankat Wolfit a fa alatt lihegni, odarohonatam hozza, de epp, hogy megsimogattam nyiltak az ajtok es a Chalk Farm nevu megalloban voltunk.

Wolfi kirohant, utana akartam menni, de hirtelen a nevemet hallottam, megfordultam es korulottem ott ult az egesz osztaly. A gimnaziumi termunkben voltam. Elindult a metro. Megrendultek a padok. Nema csend. Kretaszag. En egyedult alltam. Irodalom ora volt, es Ady Endre eletebol feleltem. Elkezdtem nevetni, de senki nem nevetett velem. Mindenki teljesen komoly fejjel nezett ram, valaki tusszentett, en pedig a nyelvemmel ereztem a fogszabalyozom fem izet a szamban. Halistennek beertunk Camden Town-ba. Leultem es neztem ahogy egy lany mindenki kezebe fa rajztablakat es A3-as papirokat ad. Korulottem egy csomo ismeretlen, senkit sem ismertem fel.Egy meztelen modellt a sarokban, es leesett, hogy talan az egyetemi felvetelin lehetek ? A kezeim szenesek voltak, es probaltam huzni egy vonalat a metro dolongese kozben a felfamentes lapra. Faragott ceruza illatat hozta a metro huzata. Mornington Crescent. Nyilo ajtok.

Csukodo ajtok. Fa padlo. Es egy szulinapi torta. Matthy es Marienne ugrik elo mogulem, es boldog szulinapot kivannak, probalom elfujni a gyertyakat, a fejem felett szerpentinek lognak, egy rakas becsomagolt ajandek imbolyog a metro sebessege altal. Boldogan allok, pedig tudom, hogy a kovetkezo megallonal le kell szalljak. Euston. Nyilnak az ajtok, es bearamlanak a vadidegen londoni emberek, akiket talan csak egyszer latok eletem soran, egyetlen egyszer ott akkor, mikor veletlenul nekimegyunk egymas vallanak a tomgeben.

A 14. emelet

Thomas Evans egy menő statisztikai cég online stratégiai tanácsadójaként dolgozott. Kopogós bőr cipőiben csíkos Jack Wills zoknijai lépdeltek.

Karján ott pihent álmai órája, bár sosem nézte meg, mennyi az idő. Reggelente a Tottenham Court Road metró kijárata mellett lévő Starbucksból vette a kávéját. Skinny Hazelnut Latte, 1 cukorral. Sosem ivott mást. Az első meetingje rendszerint 10 : 30 kor kezdődött, bőven volt hát ideje felébredni, és eltűnődni élete apró jelentéktelenségén, miközben kitekintett 14. emeleti irodájának ablakán lefutó esőcseppek miniatűr halszemoptikáján át a Világra.

Áprilisban egy keddi reggelen történt az élete ritmusát minden tekintetben felkavaró változás, amit minden kollégája, családtagja és barátja is figyelmen kívül hagyott. Ma sem tudnak róla. Reggel a metrón egy pillanatra furcsa érzése támadt. Mintha a mellette lévő szerelvényre látta volna saját hasonmását, vagy inkább a valóságban nem létező ikertestvérét felszállni. Ugyanaz a kabát, ugyanaz a cipőkoppanás. Az Ő kezében is volt újság. És mintha Ő is észlelte volna, hogy nézi. Egy másodpercre majdnem összeakadt a tekintetük. Éppen, hogy kilépett a sarki Starbucksból, amint ott állt a zebránál. Egy az egyben az Ő hasonmása. Mire utolérhette volna, hogy az arcára egy pillantást vethessen, befordult ugyanabba az utcába, ahol Ő dolgozott, és elindult az irodája ajtajához fezető lépcsőkön felfelé. Beszállt a liftbe. Thomas utánarohant, és beugrott mellé. Önmaga szemébe nézett az ajtó tükröződésében. Megnyomta a 14. gombot. Ketten voltak csak az arany színű réz börtönfalak között, és egy pár másodpercig egyikük sem szólalt meg. Ugyanannyira voltak borostásak, és a takeaway papír poharukon ugyanaz a név volt. Ugyanazt a riadságot érezték. Kerülték egymás tekintetét. Köhögtek. Thomas szólalt meg elsőként és arról kérdezgette, hogy mi a neve, mit csinál, mit dolgozik. De minden kérdésre tudta jól a választ. Hiszen egyértelmű volt, az Ő életét élte egy másik ember is. Hirtelen megpróbált valami vicceset mondani, de sosem volt jó humorérzéke, és nevetni sem tudott igazán, nem jól sült el erőlködése. Mindeketten tudták, miért csinálja. Azon gondolkodott amíg felfelé haladtak, hogy mi lesz a meetingen. Melyikük ér előbb az irodába, és mit mond majd a főnökének. Kinek fog hinni egyáltalán a főnöke ? Titokban ahogy szemügyre vette a másik ugyanolyan testben lévő önmagát, elég jóképűnek tarotta magát. Már majdnem elmosolyodott. Csak a kihívásokkal volt a gond, gondolta. Csakis ezért jelenhetett meg Önmaga.  A magány első kézzel fogható jele ez. Bárcsak 1901-ben született volna. És mostani életszakaszára egy menő parancsnok lehetne a Világháborúban, ahol érezhetően van tétje az emberi életnek, és súlytalanok lennének a mostani életét polipcsápokként behálózó eszközök, a pénz, az internet vagy bármi féle materiális dolog, csak a szívdobbanásnak lenne értéke, és az emberi tűrésküszöb átlépésének fókusztávolsága lenne a mérce, amiben a teljesítményt mérik. Azon tűnődött, hogy hogyan érzi magát a saját bőrében. Így hogy most már kívülről is láthatja magát. Hogyan néz ki. És, hogy számít-e valakinek, hogy van belőle kettő. Egyáltalán másokból is van kettő ? Valószínűleg, egy csomó emberből van. A sarki újságárusból l ehet hogy három is. Vagy csak azért lenne, hogy ha véletlenül az egyikük meghal, akkor is tudja a másik biztonsági másolat végezni a munkáját ? Talán egy új fajta gazdaságpolitikai klón kísérlet, egy titkos kormányhadművelet áldozata lett, mert annyira kevés emberhez kötődik, és annyira elszigetelten, egyedül éli az életét, hogy Őt tartották erre a legalkalmasabbnak ? Kortyoltak egyet a kávéjukból. A lift felfelé haladt. A hasonmása egy pisztolyt vett elő. Egy 9 mm-es Luger kaliberű Glock-ot. Nem vallott rá ez a fajta határozottság. Úgy látszik töltve volt. Gyorsan Thomas is a kabátjának a zsebébe nyúlt, hogy ellenőrizze, de nála nem volt pisztoly. Csak egy használt zsebkendőt és az öngyújtóját fogdosta.

- Ugye nem akarja megölni magát ? - merült fel benne a kérdés.. dehát milyen kérdés ez, önmagától kéne megkérdezni, hiszen, ha megöli magát, akkor megöli Őt is ? Vagy nem ? Sosem akart önygilkos lenni. Teljes erejével belevágta a fejét a lift gombjaiba. Amitől megállt a lift, és pár másodpercre kialudt a világítás. Erős fájdalmat érzett, szédült. Forró kis viszketős ér csordogált végig az orrán, egészen a szája széléig, ahol a nyelvével érezte a vér ízét. Arra volt kiváncsi, hogy a vele szemben álló, felé pisztolyt szegező alaknak is vérzik-e a feje. Nem látta. Csak a pisztoly emberi életeket uraló tompa súlyát lehetett érzékelni. A sötétben egy pillanatra úgy érezte újra egyedül van, és annyira megnyugtatta a magány életében először tapasztalható pozitív oldala, hogy leült. Felkapcsolódott a villany. És egy pisztoly nézett a bal szemgolyójába. Nem vérzett a hasonmása feje. Hogy lehetséges hát ez ?Az Ő életét éli, ugyanabban a testben, ugyanazokkal a gonolatokkal, de mire befejezte volna a gondolatát, a lift elindult felfelé és azonos másodpercben elcsattant a pisztoly. A lift a 14. emeleten megállt. Kinyílt az ajtó. Thomas Evans besétált az irodájába.

42 perc a teljesség felé

A múlt hét szerdán egy kicsit túlhajthattam magam a munka tengerében,
és úgy lett reggel kilencből délután öt óra, hogy nem vettem észre, hogy a körülöttem lévő
kék égbolt szürke színű öltönyt öltött, és a lámpák a fejem felett hozzá menyasszonyként felkapcsolódtak. Egészen jól esett kilépni a Canary wharfon a friss tavaszi levegőre, hallani újra a város zaját, a taxiért kiáltó emberek cipőkopogását, és felnézni az első csillagok frontvonalára az égen.
Arra gondoltam rám fér egy séta, igazán megérdemlem, és elindultam a folyó parton, ahol hallani a sirályok hangját,
és az embert szívét olyan érzés önti el, mintha valami külön kis szigeten állna ahol messziről rajzolódik ki London lelkesen dobogó EKG sziluettje a város hatalmas épületeiből a víz túloldalán. Apró léptekkel haladtam Shoerditch felé az utcákon. Láttam, ahogy egy török étteremben épp kihozzák a frissen átsütött , forróságától párolgó bárányhús fagylalt tölcsérre emlékeztető hústornyát, és azt, ahogy
egy apuka kislányával karöltve rohan át a zöldről épp pirosra váltó lámpánál, és a kislány bal lakkcipője váratlanul az út közepén marad, de visszamenni már nincs idejük érte, hisz a gnúcsordaként vágtató autók már zöldet kaptak a kereszteződés átellenző túloldalán. A kislány fél lábon állt a lámpa mellett egyensúlyozva, mígnem újra zöld lett, és a férfi vissza nem rohant a cipőjéért, amit pont kikerültek az autók kerekei. Egészen sokáig mehettem így, szemlélve az épületek és a bennük dolgozó emberek méreteinek különbségét, mely az egyik legérdekesebb arány-tapasztalatom Londonban, mire a Euston nevű vonatállomáshoz értem. Már messziről láttam a kék fények villogását az állomás előtt álló fák ágain, de nem vettem túlságosan szemügyre egészen addig, míg a park mellett lévő kereszteződés szigetcsücskéhez nem értem, és meg nem pillantottam a némán ácsorgó emberek flottáját a térben.
A kereszteződés közepén egy piros emeletes busz állt keresztben, ajtajai nyitva, teljesen üresen,az a fajta busz, amit nemrég vezettek be,vadiúj formakövetésében visszakanyarodtak a régi idők design-játhoz, az új buszokon ugyanis újra fel lehet szállni egy nyitott hátsó ajtón, elkapva egy épp a kezünkért nyújtózkodó sárga korlátot.
A busz mellett a földön egy férfi feküdt a mellkasán egy kiáltozó orvos ült, aki épp egy másik, a mentőből kilépő orvosnak kiáltott, és mire még kettőt léptem pont elkezdték az újraélesztést.
A mellettem elsuhanó kocsiknak nem volt hangja, de még az emberek lépteinek is megszűntek a súlyai. Mindenki a téren néma csendben állt, és lehetett hallani ahogy az újraélesztést végző orvos mellett egy másik orvos hangosan számol. 42 percig álltam ott földbe gyökerezett lábakkal, ökölbe szorított kezekkel, arra gondolva, hogy mindjárt megmozdítja majd az egyik ujját a kezén, rúg egyet a lábával és felül. Az egyik orvos elindult futva az állomáson lévő defibrillátorért, de mire visszaért vele, befordult egy másik mentő a sarkon, amiből kiugrott egy újabb orvos, és kezében tartva rohant a készülékkel a földön fekvő férfi felé. Abban a pillanatban, ahogy a két darab fém színű ovális fém formát a férfi nyitott inge alatti mellkasára nyomták megszólaltak a park szélén ácsorgó templom harangjai. Sosem láttam azelőtt azt a templomot. Mint egy felszállni készülő arkangyal a harang dobbanására kapta az első ütést.
Az újraélesztést végző orvos olyan erővel végezte a szívmasszást ezután, ahogy a kajakozó olimpikonok beleadják az életük legfájóbb vércseppjét a célvonal előtti  utolsó három evező csapásba. Lehetett látni, ahogy izzad a homloka, és annak ellenére, hogy semmi változás nem történt már 25 perce ugyanolyan erőbedobással küzd. Ekkor néztem egy kicsit arébb a földre, és láttam, ahogy ott hever a férfi laptopja  a talajon, az egyik cipőfűzője is kioldózva állt, a cipője sarkán le van kopva a bőr. Mennyit léphetett. Eszembe jutott Hemingway apró szembeszegülése a mélyen tisztelt Oscar Wilde -dal, mikor saját regényében ( Búcsú a fegyverektől ) azt írja, hogy a bátor ember ezerszer meghal az élete során a gyávák, csak egyszer. 42 perc után az utolsó lökettel elengedte a férfi mellkasát az orvos, és leszállt a hasáról, lassan felállt, és a mellette guggoló orvosok letakarták a férfit egy darab rikítós sárga színű texillel, ami ezidáig a földön volt. A néma csend lassú léptekkel tovább oszolt.
Éreztem, ahogy a homlokomon lüktet az artériám, és ekkor éreztem csak az orromban az egy ideje már hulló eső asztfalról felszálló illatát. Egy vadidegen ember mindenét beleadva küzdött egy másik számára vadidegen ember életéért. A gyerekeiért, a feleségéért, ki tudja még kikkel összeköthető láthatatlan szálakért, amik pókhálóként hullotak most ott az esőben földre. Arra gondoltam, hogy mikor segítünk mi a másik emberen. És nem is csak a számunkra vadidegeneken, hanem azokon, akiket ismerünk, és valamilyen szinten láthatalan csápjainkkal tapogatjuk, hogy bajban vannak, vagy megbántottak, vagy csak egyszerűen épp szomorúak. És hogyha segítünk is, mikor engedjük el az utolsó szívdobbantást. Hogy mit érezhetett az az orvos az utolsó karlöketénél, amikor egyszerre leállította az agyában a karjai számára müködő idegparancsot, és kimondta, hogy vége. Hogy mi emberek általában akkor segítünk, ha nagy baj van. Vagy ha a bajban lévő ember kéri. 42 percet álltam ott, miután kiengedtem a tenyeremben szorongatott fülhallgatómat a kezemből, és hangosan dobogó szívvel felszálltam a metróra. Azt hiszem Hemingway - nek igaza volt.

A Húsgolyók Földjén

Szóval imádom az IKEA -t.

Az összes terméküket. A bátorságukat, az elegáns egyszerűségüket, határozott letisztultságukat, skandináv derűjüket, kiejthetetlen bútor neveiket, a színeiket, a kézzel festett fa lovaikat, és természetesen az összes fellelhető kajájukat. (kivéve a 100 ft -os hot dogokat ) Mivel itt Londonban olyan messze, a város túlsó szélén van az IKEA, hogy gyakorlatilag ha repülőre ülök és landolás után a reptérről taxival kimegyek az Örs Vezér térrre, sokkal hamarabb IKEA -ba érek, mintha itt kimennék a város szélén a reptér melett lévő épületbe : évek óta nem jártam IKEAban.

Erről mindig regélek Márkinak (tesó), hogy hogy hiányzik a kedvenc barna mártásos áfonyalekváros 10 db svéd húsgolyó menü az életem és emésztőrendszeremből egyaránt, így most, hogy otthon voltam elhatároztuk, hogy kimegyünk enni egy adag húsgolyót Ő, Anett ( a barinője ) meg én.

Mindez hazalandolásom utáni második napon történt. Borongós idő volt.

Ezeken a délutánokon már kemény szócsatákat karatéztunk arról, hogy mit keresnek

a számomra világhírűen tisztán tartott,  rendmániám által uralt vendégszobában az Ő AUSZTRÁLIÁBÓL rendelt különleges papagájai ( csak én hívom papagájoknak, igaziból valami gerlék vagy mi - a szerk. ) és, hogy szerintem tuti valami betegséget is terjesztenek, ráadásul totál be vannak depizve, Ausztrália helyett, egy kalitkában ülnek Budapest 8. kerületének egy tény, hogy rendkívül barátságos, de mégis Sydney -hez képest feltűnően nem napsütötte lakásának sarkában, ami pont az én szobám is erre a három hétre. Előterjesztettem hát, a ház uránál módosító nyilatkozatomat, hogy szeretném őket átrepíteni a másik érthetetlen módon lakásban tarottt állatthalom ( 2 butának tűnő, vagy csak emlékezetkiesésben szenvedő ? nyúl, akiket Csehov szereplőiről neveztek el : Tatjana és Igor) mellé a földre.

Márki elutasította kívánságomat, így Anettel rákényszerültünk egy aprócska csínytevés véghezvitelére.

Másnap reggel, mikor Márki elmnet otthonról, kicipeltük a hatalmas fém kalitkát a két depis ausztráliai papagájjal, gondosan benyömöszöltük őket a TV és kanapé között ásítozó, számukra pont tökéletes, és sokkal fényesebb padlórészletre, ami pont az erkély mellett van, tehát az eget is látták ( ami csak szerintem fontos számukra pszichológiailag, hogy ezáltal érezzék, talán még van remény ) majd, a biztonság kedvéért még egy tojást is csempésztem a hütőből a kalitkájukba, mert a papagáj Honey Moon Duó 2 éve már, hogy nem képes utódokat teremteni, gondoltam ezen a téren is érjen mindenkit egy dramaturgiailag váratlan fordulat, de persze minderről Anettal nem szóltunk a haza érkező Márkinak, csak állandóan nevetgéltünk úgy, hogy Ő nem tudta, hogy min, mondjuk így : kuncogunk. Non Stop fel fel csendülve.

Ekkor elindultunk az IKEA-ba, Márki zsebében már csörgött a kocsikulcs, én

a cipőfűzőmet kötöttem, amikor meglátta, hogy a depipapagájai egy másik

helyen kuksolnak egy tojással a hónuk alatt. 

Egész úton az IKEA-ig a kocsiban üvöltözött velem, de úgy, hogy az én hajam meg az Anett haja is libegett a felém szórt káromkodások nagyságától, ugyanakkor, bár feletébb értékelem és irígyelem ezt a tulajdonságát Márkinak, hogy benne aztán soha az élete során még 1 mm -nyi nagyságú düh, harag, vagy egyéb negatív érzés sem maradt bent, mégis átment egy bizonyos határon, és hirtelen egy másodpercre a saját apánkat véltem felfedezni azokban a mondatokban amiket mond..pont Ő, aki a legnagyobb kínai falat húzta fel önmaga és szülei között hirtelen ugynaúgy üvöltött velem, és ugyanazokat mondta szó szerint, amit kicsiként végignézhettünk a kocsi hátsó üléséről a szüleink között. Ettől olyan fajta tehetetlenségem és bőghetnékem támadt, önmagam szemébe nézve lelki visszapillantó tükrömben, hogy az IKEA előtt lévő kereszteződésben, korgó gyomorral kiszálltam a kocsiból és közöltem, hogy én máshol eszem.

Eltelt pár nap, kibékültünk, a gerlék új helyet találtak, és mi elhatároztuk, hogy végre akkor elmegyünk húsgolyót enni. Január másodika vagy harmadika lehetett, az IKEA olyan szinten volt tele, mintha Budapest egyetlen a cunamitól szárazan maradt anyahajója lenne, így mindenki aki csak tudott még az ár előtt most ide menekült csimpaszkodni...de mi nevetgélve kiálltuk a sort, 28 percig röhögcséltünk az előttünk álló kopaszodó úr fején, meg a picsacica nőci barátnőjének ritmikus cangatásán, mire elhagyta ajkaimat a mondat  a fogszabályzós konyhapulti ikea-felszolgáló fiú felé, hogy :

2 szer 10 db húsgolyót kérnénk barna mártással hasábbbbbburival ! ! ! !

És arconcsapott minket a válasza :

 A húsgolyó elfogyott !!!!! csak jövő hét után lesz ! ! ! ! ! ! !

Nem is folytatom a történetet....és azt sem írom le, hogy milyen rossz ízű volt

a húsgolyó helyett kapott swéd hamburgerük, de végül úgy tértem vissza Londonba, hogy nem sikerült húsgolyót ennem, szóval legközelebb, tavaszzal, tuti találkozóhely az:

IKEA.

Check-in Sorok

A törékeny csend ballonkabátja alatt

a becsekkoló sorban ásítozik előttem a Tavasz

amott kövéren a lepkeorrú Nyár

lehajtott fejével a felszállási 

engedélyre vár

Szomorkás hàzaspár bőröndkaröltve kuporog

szteppelő tekintetem inkább, a toilette felé mosolyog

S még nézi andalgó harcát egy felmosó vödörnek

mint örökrangadó-keringője a

focisták megkopott füvének

lelkemben felrèmlik

pótolhatatlanságod tája

a nyugvó Nap tenyerén 

felejtett szalmabála

Kapus-szív

bármit is kivédeni látszik

érzelmi gólvonalán joggal

èrinthetetlen a pázsit

mire èszlelek, már az egész 

stewardess hadsereg

terrorizálva csak engem mered,

igy abbahagyom soraim

pötyögèsèt most neked

biztonsagiövvel be, de

cipöfűzővel kikötve màr

(szerintem is túlspirázva)

 kivánok jóéjszakát

2012. Április 25. Heathrow Airport