Szeretet

- 5 evőkanál beleérzőképesség
- 4 dkg figyelmesség
- 1 csipetnyi csönd
- 1 gerezd önzetlenség
- Fél gondolatfoszlány arról, hogy egy napon mind eltűnünk
- 2 db szív 1 ritmusban dobbanása

Az idő-öntözők

A kórházban az intenzív előtti ajtó csengőjénél kezdődöt a sor. Le egészen a másodikig, a világos barna csempés fürdőszobákig. Volt aki kalapban, esernyővel a karján, más egy szál pizsamában sietett az eseményre. A haldokló nagyokat sóhajtott. Néha felnyögött. Befolyásos személyisége, világi helyzete révén egy két vaku villogott a vészbejárat körül, de őket nem engedték át a biztonsági lovagok. Vagy hát, Ők nem voltak olyan bőkezüek. Halkan beszélt mindenki. Egy nő némán fújta az orrát. Lassan közelebb kerültem a folyosó sarkához, ahonnan már lehetett látni egy kis szeletet Artúr bácsi szobájából. Zöl piszamájából.  Ólomsúlyos szemhéjaiból. Egyedül feküdt, és 79 évesen futott neki az utolsó harcnak. Teljesen sápadt volt, és olyan rémült, mint azok a halak, akik egy ideje víz nélkül fuldokolnak a levegőben és egyszercsak már nem vergődnek tovább. Beáll az élő mozdulatlanság. Szemükből kiszalad a csillogás. Mind akik kifelé sétáltak Artúr bácsi szobájából, bekötött mellkassal, és bal karral jöttek ki. Lépéseikben mégis ott volt a megkönnyebbülés szelíd diadala. Alig vártam, hogy sorra kerüljek. Úgy képzeltem, hogy először majd a számot kell mondanom, aztán levetkőztetnek. Lassan megtisztítják a szívem körül a bőrt, és aztán nem tudtam elképzelni mi lesz..de féltem attól, hogy fájdalmat fogok érezni. Ekkor előttem egy idősebb nő, fekete csipkés kalapban hirtelen hátrafordult, és azt kérdezte most van először ? Igen, mondom. Kicsit izgulok. 

Á ne izguljon, az egész nem tart egy percig sem. Igen, de mi van, ha valahogy nekem nem indul el majd ? Mi van, ha rólam kiderül, hogy nem tudok adni ? Ilyen gondolatok cikáztak a fejemben, de ezeket már nem mertem kimondani neki. Újabb idős pár jött ki a kórteremből, mindketten Artúr bácsival egyidősek lehettek. Talán az osztálytársuk volt ? Mosolyogva adta a kabátját a feleségére az úr. Mögöttük egy cserépben állt egy száraz leander. A kórházakban a növények is betegek.

Hihetetlen, hogy mennyien szerették. Ekkore ere gondoltam. Mind eljöttek ide, és némán állnak a sorban, hogy egy kis időt csapoljanak az életükből. Artúr bácsi javára. Időt, amit ők elveszítenek. Időt, ami igaziból az övék volt. Az ember belép az idő-öntöző nővérhez, a függöny mögé. Lassan kitapogatják a vénáját, a szíve felett tompa szúrás, és egy hosszú vezetéken át, máris Artúr bácsi leálló szívébe ömlik az idő. Van aki csak 45 percet adott. De az az idős hölgy ott előttem. Ő 3 hetet ajánlott fel. 3 extra hét Artúr bácsinak ezen a bolygón. 21 nap, ahol még láthat esőt, érezheti a szél áramlását, láthatja a  fák leveleit, és mások szemébe nézhet. Artúr bácsi csak feküdt ott némán, és a karórája boldogan ketyegett.

Túl gyors vonat ez a világ nekem.

Olyan sokszor figyeltem a szemem fókuszának felxibilitását kisebb koromban gyorsvonatok ablakára tapadva. Ha a távolban lévő dombokra figyelek, a közelben suhanó fák mind életlenek, ha fákra
zoomolok,egy egy pillanatot elkapok, de az egészet folyton élesen látni nem lehet.
Nekem túl gyors ez a Világ, nem tudom Önök hogy vannak vele. Néha olyan érzésem van, mintha nem térbeli, hanem időbeli honvágy gyötörne, egy lassabb korba vágyódom, ahol nem ér ennyi felesleges és nagy többségben negatív információ, és nyugodtabban lehet elmélyedni dolgokban. Megfigyelték már, hogy ma már olyan kevés, aki elémélyed dolgokban ? Legfőképpen egy dologban? Hogy hamarabb látok képet a tevékenység művelőjéről Instagrammon, minthogy maga a tevékenység művelése elkezdődne. Úgy vágyom abba a korba, ahol nincs Facebook, ahol több a kimondott szó, mint a chat közben olvasott néma üzenet, ahol az emberek mélyebb barlangokba mehetnek valódi érzéseikbe, és mindezt nem kell megoszatniuk, és nem látja senki, és ez mégis így is jó.  Teljes. Mostanában sokat filózok az aggresszív terrorcselekmények érzelmi hatásai kapcsán a különféle vallások mögött lapuló kérdőjeles összefüggéseken. Úgy értem, még mielőtt bármiféle, erőltett bölcsek köve faragásba vágnám a betűk által alkotot baltámat, magán a manipulatív tényen, ami annyi önmagát nem találó emberre vírusként hat. Biztosan Önök is belegondoltak már abba, hogy akkor is eltelne az életük, ha 75 éven át egy hegytetőn ülnének, és miden reggel megnéznék a felkelő Napot. Eltelhetne így is, és ekkor is meghalnának. De eltelhet egy rohanó nagyvárosban is, vagy egy törtető világban, ahol mindent a pénz irányít, ahová ki szeretnék lyukadni, az a tény, ami engem mindig megnyugtató motivációval tölt el, ha fogalmazhatok ilyen ambivalensen, az maga a halálnak a ténye. Szerintem rengeteg ember futja át úgy az életét, hogy erre szívével sosem döbben rá. Legalábbis, én rengeteg ilyen emberrel találkoztam. És sok olyannal is, akik végül a vallásba kapszkodnak, de nem hittel, hanem rémülettel. Sokszor az én szívemben ők a legszomorúbb lelkek. Mert bennem kicsi korom óta él a kérdés, amire még mindig nem kaptam meg a választ, ha létezik Isten, tényleg van mennyország, és pokol, akkor azok akik Allah-ban hittek mind jól megszívják végül ? És akik Buddhában bíztak csúnyán bebukják a haláluk után? De tegyük fel, hogy Allah létezik, akkor mi szimpla kis keresztény hangyácskák szívtuk meg a halálunk után ?
Annak ellenére, hogy magamat a lehető legpozitív szinten kételkedő alkatnak tartom, tehát, én abban hiszek, hogy a halálunk után bármi lehetséges, még jobabn talán a lélek halhatatlanságáab,  és teljes szívemből bízok a hiten túl lévő egyik legnagyobb földi erőben : a kreativitásban, titkon abban reménykedem, hogy úgyis valami olyan dolog lesz, amit nem bírunk elképzelni, mert nem vagyunk hozzá elég kreatívak. És ez megnyugtat.
Néha, mikor Londonban a metró után futó embereket nézem, akik beugranak a már önfeledt erővel záródó ajtók közé, és aktatáskájuk kint csüng, miközben elindul a szerelvény, és mérgesen zihálnak, és a stressztől kopaszodó hajukat fújja szél, nem értem őket. 1 percenként járnak a metrók. Szeretném megkérdezni Tőlük mit nyernek azzal az 1 perccel ilyenkor ? És értékesebb-e az életük így, hogy lehet "nem látnak" egy Napfelkeltét sem.
Mikor őket eltűnődve nézem a peronon, arra gondolok, hogy lehet, hogy pusztán az élet él rajtunk keresztül. Pici apró, ideig-óráig élő mini kis organikus táv-csövek vagyunk, akiken keresztül átzubog az élet pár évig, és mint a koralzátonyok között élő apró tengeri növények mozgását irányítja a tenger, így sodor minket is ez a dolog, amit mi itt, ilyen pici szemszögünkből életnek nevezünk. Hogy lehet, csak ennyi a trükk, csak ennyit akar ez az egész, átzubogni rajtunk, mindennel együtt, amiknek már mi magunk adtunk neveket: szerelem, fájdalom, remény, hit,  cél, gondolat. De lehet, hogy ugyanúgy részei vagyunk csak egy nagyobb folyamatnak, mint a fák levelei, amik kinőnek, színüket cserélik, majd lehullanak, a fa mégis élő marad. Vajon mikor hal meg egy levél ? Abban a pillanatban, mikor katapultál ölelő ágjáról, vagy él még pár napig a földön, vagy soha.

Csendszimfónia

1896 nyarán furcsa fordulatot vett Lord Bernard Dewey élete.

Hampstead-i ketrjében töltött tavaszi pipázása során úgy érzékelte, hogy a már-már majdnem feladottnak aposztrofált virágzenei kísérletével kapcsolatban végre először megtört a jég. Megszólaltak az első orgonái a kertben.
Lord Bernard a tölcséres fúvókájú lila orgonákon hangsorok létrehozásának legsajátságosabb módját próbálta előállítani, hogy a megfúvás módjának, az ajaktónus, a megfúvás erősségének megváltoztatására az orgonák tölcsérein átfújó szél különböző rezgési módokat, egyfajta rezonanciát hívjon elő. Ha megfelelő az orgona apró tölcséreinek a felépítése, méretezése, akkor ezek a szél által létrejövő rezonanciák a természetes felhangsor hangjainak megfelelően követhetik egymást. Így létrejöhet az a varázslat, amit Lord Bernard a Természet Természetes Szimfóniájának definiált, ahol a karmester maga a viharos erejű szél, ami a ketrjébe ront egy-egy váratlan zápor előtt. 47 éve volt eredménytelen a kísérlete és töretlen a reménye. Pipáját eldobva futott az illatok között azna nyáron, hogy közelebbről is szemügyre vegye az orgonáit, de mire odaért, mintha a kapu mellett ácsorgó apró fehér harangvirágjai is megszólaltak volna. Azok szájharmónika módjára süvítettek egyet, előtte a téglafalon felfutó a lila akácok pedig szelíd dobként peregtek, és a fűzfa a kert közepén egyenesen egy hárfa hangján dalolt. Nem hitt a szemének, csak a fülének Lord Bernard. Legjobban a szív dobbanásainak, melyek átvették a kert ütemét. Fel- le rohangált papucsában, egyenként megfülelve oly rég óta szótlanul álló virágait, és miközben futott a fűszálak a talpai alatt mintha egy spanyol gitár húrjaivá perdültek volna. Élő szimfóniát teremtett, amit ott akkor egyedül a Földön csak Ő és a felette átsüvítő vihar hallott.

Egy szó a dohányzás ellen :

Elég.

Szívzivatar

Reggel a metrón munkába menet már majdnem azon kaptam magam, hogy végre elfeledtelek. Átadtam a helyem, egy idősebb nőnek, s ahogy a kapaszkodót bal kezemmel megfogtam, megláttam kabátom ujján, a gomb felett, egy ott felejtett szőke hajszáladat utazni velem. Szelíd zászlóként fújta a szél szívem romhalmazán. Átdöfött a magány.

És az űrön át kiömlött ott belőlem legalább vagy félszáz emlék. Ahogy állsz ott görnyedten a pályaudvaron, és azt mondod, majd szombaton.  A sarkon visszafordultál. Öleléseddel elnémítottál. A Nap csillogott hajadon. Nyugalmat adott mosolyod. Újra ott voltál velem. De mondani semmit sem tudtam neked, és hiába olvastam az újságot nyugodtan, a szavak egyikét sem látta már szemem. Ott voltál újra velem, anélkül, hogy kértelek beültél a szívtrónomba, és az egész földjét uraltad újra. Dölöngéltem a tömegben jobbrabalra. És felszálltak százan és le mellettem, én egyedül álltam ott a tömegben. És te valahogy némán a csendben átkaroltál ott engem, és mint viharvertre szigeten, esőként ömlöttek a könnyeim le nagy cseppekben, barna cipőmön koppant is egy némán, és az újságon a betűk küzül páran feloldóttak a forró cseppek által, és újra csak elmondtam magamnak, vígasznak, hogy szeretni végtére is önző dolog e Földön, és ez önzőség talán a legszebb ambivalenciánk, egyfajta börtön, melybe így úgy végül mind belehalunk néha, és hogy magamat kerestem benned, de hát én most is itt vagyok magamnak, a zárt ajtó kulcsa a kezemben, mi fáj hát ennyire benned ? És te nem feleltél semmit.  És szinte már dühös is voltam, a szél idegesen rázta az ablakokat körülöttem, és akkor hirtelen elszállt a hajszálad rólam, és én üresen az egyik ülésre rogytam, zsepkendőt kerestem, egy-két megállóval tovább is mehettem, majd felmentem a mozgólépcsőn, ki a Napra a szélbe léptem, és hagytam, hogy átfújjon rajtam egy ideig.

Dr. Gewitter láthatatlan létezése

Ismeretlen mennyiségű évvel ezelőtt Svájcban volt egy falu, amiről a mai napig nagyon keveset tudunk, és a fentmaradt információkat is nagy erőkkel próbálja eltűntetni a svájci titkosszolgálat és a CIA. Ebben a faluban az emberek nem voltak immuninsak a verbális bántalmazásokra, így egészen más típusú betegségekkel és törvényekkel kellett életük során megküzdeniük. A falu neve egyesek szerint Köldök volt, ami németül úgy hangzott: Nabel. Nabel-ben az emberek, bár látszólag úgyanúgy néztek ki, mint kortársaik, sokkal sérülékenyebbek voltak lélektani értelemben. Egyetlen egy, nem onnan származó orvos tudta csak megközelíteni a hegyekben fekvő települést, kutatása céljából, egy bizonyos Dr. Gewitter, akinek a feljegyzéseiből én magam is merítkezem, hogy továbbadjam mindezt. Bár naplójának a vége felé olvashatatlanná vált a történet, az egészen pontosan kiderült, hogy Ő maga sem tudta elhagyni soha már Nabel-t, és mint minden helyi lakos Ő is ott vesztette életét, és bizonyára a nabeli szív alakú sírhelyek egyik névtelen fája alatt nyugszik. Hogyan került hát ki a faluból a naplója, és ki tudta végül mégis elhagyni a helyet ? Hátha mindaz amit leírok segít majd e rejtélyben.

Nabel-ben Dr. Gewitter feljegyzései szerint az volt a szokás, hogy miután meghalt valaki, szív alakú sírhelyet ástak neki, a falu határain túl, egy tetszőleges, és részben napos helyen, majd miután a halott testét fa gyökerekkel, mint egy érrendszer körbe fonták, befektették az üregbe, betemették azt, és fát ültettek rá, így egyesek szerint bizonyos erdős részek a hegyek dombosabb vidékein Svájcban valójában egy láthatatlan temető sírkövei. Dr. Gewitter egy különleges tanlumány révén kezdte meg naplóját, melynek első bejegyzésében az évszám ugyan elmosódott, de jól kivehető, hogy egy bizonyos év Április 23 -ján íródott. Leírása szerint a Nabel-ben élő emberek látszólag ugyanolyanok, mint a Föld bármely más pontjáról származó népek, ám "belső láthatatlan rendeszerük", ahogy Dr. Gewitter fogalmazott, a "szívükhöz kapcsolodó érzéseik" feltűnően érzékenyebbek. Több kisgyermek is szörnyet halt már, és a szülők mind azt említették meg a halál kiváltó okaként, hogy haragosabban szóltak rájuk, túl fáradtak voltak este, és dühösen kiabáltak, mikor a gyermekük hirtelen összeesett és meghalt. Nagyon gyakori volt ugyanilyen okokkal a testvér-halál is. Egy helyi orvos szerint túlságosan érzékenyen reagálhatott a szívük, ezért létrehozták a falun belüli Szójáték Tanodát, ahol a gyerekeket lágy szavakra, és kifejezésekre tanították, valamint külön Szó-Ítélőszéket, kórházat és börtönt is. Bár rengeteg olyan elhalálozás volt, a felnőtt korosztályban is, ami szavakkal történő bántás, vitatkozás, érzelmi konfliktus után keletkezett, konkrét bizonyíték mégsem volt rá, hogy mi a hirtelen halálok oka, vagy hogy bizonyos szavaik halálosak lennének-e, vagy egyfajta átok lenne mindez ?  Joggal feltételezték hát, hogy egy külső orvosi segítség megoldást nyújthat a rejtély feltárásában. Dr. Johansson volt a Szóítélő-bírójuk és Dr. Schipftzel az efféle sérülésekben szenvedő emberek számára fenntartott Hertz Kórház igazgatója. A felnőttek közül ugyanis néha túlélték a szósebekkel végződő konfliktusokat. A bántó szavakat használó feleket azonnal börtönbe zárták. A szabadulásnak is külön szabályai voltak. Nem időhöz volt kötve ugyanis a bűntetés, hanem a bántott félben létrejövő megbocsátáshoz.  Dr. Gewitter leírásai szerint azok a házastársak, akik például megbántották egymást arra ítéltettek, hogy a bántalmazó bizonyos mennyiségű kedves mondatot mondjon el, annak az embernek a fülébe suttogva, akit a bántalom ért. Amennyiben persze, ezt a bántalmazott állapota még lehetővé tette, és bele is egyezik. Dr. Gewitter pontosan így ismerkedett meg későbbi feleségével, aki a megismerkedésük pillanatában egy nabeli cipész felesége volt. Karen nagyon súlyos szív elégtelenséggel feküdt eszméletlenül a kórházban, és arra kérte a falu orvosa Dr. Gewitter-t, hogy tanulmányozza Őt, mint első példát arra, hogy a kimondott szó milyen bántalmakat képes tenni, az általuk láthatatlan szívburok-ként definiált emberi lélekben, és hogyan találhatnának minderre gyógymódot. Dr. Gewitter pszichológusokat és filozófusokat messze megelőző módon teszi fel magának a kérdést naplójának feljegyzéseiben többször is : létezik-e lélek, vagy pusztán az agyunkkal érzékelünk ? Mi az agy és tudat közti különbség ? Leírása szerint, ez a falu lehetne a bizonyítéka az emberi lélek létezésének, hiszen milyen más biológiai magyarázattal tudnánk indokolni a fájdalomban szenvedő nabeliek tüneteit. "Mi a lélek funkciója, és hogyan hat a testünkre" címet adta tanulmányának.  A legérdekesebb dolog a faluban az volt, hogy semmilyen más járvány vagy betegség nem volt jelen a közösségükben. Sem pestisben, sem tüdőgyulladásban nem halálozott el soha senki, csakis 103, 104 éves kor körül jelentkező végelgyengülésben vagy a szavak által okozott testi sebekben. Karen tanulmányozása során Dr. Gewitter felfigyelt még egy rendkívül érdekes jelenségre. A legtöbb elhalálozottnak végül kilyukadt a szíve. A regenerálódás gyorsaságának a kulcsa viszont a szenvedő fél belső döntésében volt. Azok a betegek, akik vállalták a kockázatot, hogy újra szóba állnak azzal, aki a bántó szavakat nyílként a szívükbe lőtte, vállalva akár annak kockázatát is, hogy még nagyobb sebet kapnak, amibe azonnal belehalhatnak, sokkal gyorsabban felépültek. Dr. Gewitter feljegyzéseiben Bátorságküszöb -nek nevezte el, azt a belső elhatározást, amikor egy ember, akinek fájdalma van, újra szembe mer nézni és szóba mer állni azzal, aki a fájdalmat okozta. A Bátorságküszöb definíciója szerint, azok az egyének, akik egyszer már átlépték önnön Bátorságküszöbüket nem vállnak testiekben erősebbé, viszont egy későbbi sérülés során újra és újra át fogják azt lépni, míg azoknak, akik inkább a lassú, idő által behálózó gyógyulás útját választják, sokkal kisebb az esélyük, hogy egy későbbi sérülés során újra talpraállnak. A börtönbe zárt bántalmazók között volt olyan, akit süket szobába kellett zárni, és csak egy speciális csövön át tudták hozzá bejuttatni az ételt, mert folyamatosan kiabált. Bár a legtöbb börtön őrt szándékosan megsüketítették, a kezdeti időszakban jópáran belehaltak abba, hogy leolvasták egy-egy rab szájáról, annak mondandóját. Dr. Gewitter volt az egyetlen, akin nem fogtak a szavak. Karen sok mindenről beszámolt neki, és bár a falu tanácsa esküdt kért Dr. Gewittertől, hogy a tanulmánya nem tarthat tovább 5 évnél, és amennyiben ennyi idő alatt nem tud orvosságot ajánlani a betegségükre, abban az esetben, úgy kell távoznia, hogy minden addig megszületett irományát elégeti, és soha senkinek nem beszél a falu létezéséről. Dr. Gewitter azonban ennél jóval kiváncsibb alak volt. És a szíve is beleszólt életútjának alakulásába. Karen cipész férje Karl, többször is elsuttogta Karen fülébe a tanácsszék által előírt kedves mondatokat, Karen maga is azt vallotta Dr. Gewitter-nek, hogy átlépett a Bátorságküszöbén, és képes újra szóbaállni a férjével, aki egy téli estén vacsora után, azt kiabálta felé, hogy már nem szereti, és semmi értelme nincs a kapcsolatuknak. A börtönben eltöltött idő alatt Karl teljes átalakuláson ment keresztül. Rádöbbent arra, hogy mekkorát hibázott, és elmondása szerint,mintha újra szerelmes érzelmek gyötörnék. Egészen másfajta módon, mint azelőtt. Ilyen esetekben a korábban tapasztalt lelki forgatókönyv mindig az volt Dr. Gewitter feljegyzései szerint, hogy a sértett fél, mint egy tükör veszi át a sértő emberben létrejövő pozitív érzelmi változásokat, és nagyon rövid időn belül újra teljes köztük a harmónia, amit nagyon gyors testi felépülés, súlygyarapodás, étvágy növekedés követ, a sértést elkövetőben hulámzó lelkiismeret-furdalás lép fel, amit szó-pirulákkal lehet kordában tartani, de az volt az általános tapasztalat, hogy az efféle párok általában halálukig együtt maradtak. Karen kivételesnek tűnt, amit kezdetben Dr. Gewitter nem tudott értelmezni. Később döbbent csak rá, hogy az ok, amiért Karen nem tudott újra a férjével lenni, Ő maga volt. Bár semmit nem érzett ebben az időszakban Karen iránt, többször is leírta, hogy éjjelenként, mintha nem a saját álmát álmodná. Alvás közben a falunak olyan helyein jár, ahol Ő még sosem járt, és annak ellenére, hogy ébredése után felkeresi az adott helyszínt, az valóban úgy néz ki , mint ahogy álmában látta. Többször álmodott Karen férjével is, és így volt módja meghallani azokat a mondatokat is, amikről Karen hónapokon át nem is tudott neki beszélni, hiszen gyakorlatilag haldoklott. Dr. Gewitter hosszas tanulámyokat folytatott arról, hogy vannak-e olyan emberek a faluban, akik más emberek álamit álmodják, de senkit nem talált Karen-en kívül, aki ezáltal szinte mindent megtudott a féltve titkolt gyermekkoráról, tragikus balesetben elvesztett bátyjáról. Karen-nel mintha egymás tudatalatti óceánjába csobbantak volna éjjelenként, száraz és fájó volt a valóságra ébredés reggelenként. Karen iránt kialakuló érzéseiről először részletesebben a tavaszi érkezését követő első ősszel ír. Októberben egy párszor megjegyezte, hogy mennyire jól áll Karen-nek a lila-akác szín. Ekkorra már úgy megismerték egymást, mintha gyermekkori barátok lettek volna, akik hosszú idő után, felnőttként először, újra összefutnak egy kerti party-n. Karen lila kalapban ült  a kórházi székben, lila kendővel a nyakán, kint a teraszon, avar illatot használva kardigánjául, és mint egy repülni képtelen hattyú zavarban volt. Azonban Dr. Gewitter bókjaitól napról napra jobban festett, újra csillogni kezdett a szeme, és étvágya is volt. A történet talán legérdekesebb szála az, hogy eközben Dr. Gewitter nagyon jóba lett Karen férjével, Karl -lal, akivel regyre többször eljártak kártyázni, lovagolni, és folyamatosan megnyugtatta Karlt, hogy a felesége hamarosan visszaköltözik hozzá, és lelkük hídja újra járható lesz. Ki nem mondott szenvedélyük mágnesként hatott azonban a szívükre, és hetekbe sem telt, hogy beállt a krónikus szerelemi szövetség. Talán pont a titoktartás fűszerezte fel szenvedélyüket ennyire. Egy hűvösebb délután Dr. Gewitter csónakázni vitte Karen-t a közeli hegyi tóra, aminek kristálytiszta vízén, azt találta mondani, hogy szeretné megcsókolni a nő tükörképét. Határtalan érzelmi lavina zúdult egymásból rájuk, melynek csókjai közt az evezők a vízbe estek, így az egész éjjelt kint kellett egymás karjaiban tölteniük. A legédesebb olaj, talán pont az volt a tűzre, hogy minden egyes érintésnek, és az ellágyulás végtelennek tűnő szakadékjával fenyegető szempillantásaiknak titokban, hosszas cselszövések árán kellett megtörténnie. Dr. Gewitter ragaszkodott hozzá, hogy senki sem tudhat a köztük történtekről, mert az azonnal az állásának elvesztésével, és legfontosabb küldetésének teljes feladásával járna. Ő maga is úgy foglamazott a naplójában, hogy ez a szerelem csupán mellékhatása, váratlan tünete a falu közösségének láthatatlan érzelmi szövetének, ami Karen személyében lassan Őt is hatalmába keríti. Szerelemük azonban tartósabb volt bármelyik hegyi kavics ívénél. Dr. Gewitter szerint nélkülönözhetetlenné váltak egymás számára, mintha összecsiszolódott volna a szívük, és a helyi Magány Nyomozó iroda is hamarosan szimatott fogott, így nem volt mit tennie, vállalva saját maga, Önmaga iránti Bátorságküszöbét, egyik reggel bekopogott Karl ajtaján, és feltárta szívkórképének visszavonhatatlan állását. Karl elsápadt, és annyira rosszul lett, hogy Dr. Gewitter -nek kellett hoznia egy széket a konyhából, hogy leülhessen rá. Karl felháborodására a falu, és az ítélőbizottság is egészen szigorúan látta a dolgokat, így végül Dr. Gewitter-nek börtönbe kellett vonulnia. Soha még efféle esetre nem volt precedens a falu törvényszékében, amit példaként használhattak volna, ígyhát egyedi bűntetés kiszabását hozták létre: Nem láthatja Karen-t, a még faluban töltendő hátralevő 3 és fél évében, viszont a tanulmányait folytathajta cellatársai, valamint a rabok és a börtön őrök között. Benzin volt ez szerelmük robogó gépezetébe. Dr. Gewitter börtönbe vonulása előtti utolsó kívánsága az volt, hogy hadd vegye Karen-t feleségül, miután Karltól elvált. Ezután a börtönben hamarosan mindenhol kialakultak azok a titkos kapcsolatai, melyek által nap mint nap megtudhatott valamit Karenről, írott, vagy szóban repülő szavak formájába öntött levelek által, folyamatosan értesültek egymásról, így hamar kiderült az is, hogy Karen terhes. Dr. Gewitter naplójában élete legboldogoabb napjának írta le azt az estét, amin a cella ablakához tapadva a fülébe jutott a hír, hogy apa lesz. Egy cseppet sem bánta, hogy nem tarthatja majd kezében újszülött gyermekét, mert úgy érezte a kutatással rendületlenül halad, pár év alatt meglesz a gyógymód, és akkor kiengedik majd, és Ő lesz a legbüszkébb orvos a világon. Bárcsak így alakult volna a történet, ahogy Ő remélte, és nem kellene most a valóságot leírnom, azokról az oldalakról, melyek ezt követően a naplójában voltak. Nem sokkal Karen terhességének bejelentése után a falu ítélőbizottsága azt a döntést hozta, hogy el kell vetetni Karen gyermekét, ugynis Ő nem e falu szülöttjétől származik. Dr. Gewitter-nek egy futár vitte a hírt a börtönbe, és bár voltak arra utaló feljegyzései, hogy egy ideje már, mintha Ő is sokkal érzékenyebben reagálna bizonyos érzelmi szituációkban, mindezt a szerelem híres tüneteként elemezte magában...a futár szavai hallatán azonban összeesett, és azonnal, ott a börtön frissen felmosott kő padlóján meghalt. Karen pár nap múlva kézhez kapta Dr. Gewitter naplóját, és férjének tett hűségét bizonyítva, tovább írta tapasztalatait a faluról, valamint menekülésének terveiről is. Részletes leírása maradt fent arról, hogy beszélt egy bizonyos Franz Ribbeck-kel, aki annak idején segített Dr. Gewitter-nek felmászni a faluba a hegyre, tapasztalt hegymászó volt, és hogy Franz beleegyezett, hogy segít neki a megfelelő felszerelésekkel megszökni a Nabel-ből, ám pár oldallal később már arról számol be, hogy meghiúsult a szökési kísérlete, hajnalban elkapták a falu határának őrei, és börtönbe került. Az utolsó feljegyzése a legérdekesebb, ugyanis abban bocsánatot kér Dr. Gewitter-től azért, amiért soha nem beszélt neki a titkukról. Arról a titokról, hogy mi történik azokkal az emberekkel, akik szó általi halálban halnak meg. És amit csak azok tudnak, akik ebben a faluban látták meg a napvilágot. A legérdekesebb, hogy ezt a bejegyzést Karen levélként írta Dr. Gewitternek, mintha Ő még élne, ám azon az oldalon, ahol rátér a titok mivoltának részleteire olvashatatlanná válnak a betűk, mintha valaki szándékosan vízbe ejtette volna a naplót, vagy viharban, hóban ázott volna az utolsó 24 oldal. Hogyan került hát mindez egy londoni antikvitás polcára ? Köztünk élnek-e közülük ma is páran ? A válaszokat nem tudom.