Fehér.
Reggel az égen, már látszik a derű. De a szél sálunként, még mindig keserű. Betegség gyötri a testünk. A plafon színe pont, mint a fellegek. Az elhasznált papírzsebkendők formáin tűnődöm. Jéghegyek csúcsa, melyek 9 tizede a víz alatt van. Sosem felejtem el a pillanatot, mikor először megpillantottam azt a reklámot, az irodám falán az Ogilvy-ben, ami az egész életemre lett hatással. Február volt, és az egyetlen melegséget a szívemben, az a plakát jelentette. Az érzés, hogy valakivel, akivel sosem találkoztam, és sosem fogok, úgy, hogy nem egy az anyanyelvünk, egy másik emberi rétegen szavak nélkül is egy nyelvet beszélünk. Álltam ott és sírni lett volna kedvem, de van, hogy a sírás kevés. A plakáton egy jéghegy látszik, amely a szöveg betűiből rajzolódik ki. A jéghely mellett, egy hatalmas óceánjáró hajó úszik, mely a jéghegyhez képest aprónak fest, felette süt a Nap.
A jéghegy víz feletti részén a betűkből az olvasható : Mi úgy hisszük, a Világ tele van kiaknázatlan lehetőségekkel. Majd a víz alá érnek a betűk, melyeknek a színe a fehérről, vízszín kékre vált, és így folytatódik : Kiaknázatlan lehetőségekkel önmagunkban, kiaknázatlan lehetőségekkel a tapasztalatainkban, és valójában kiaknázatlan lehetőségekkel mindenben, ami körülvesz minket. Amikor észrevesszük, hogy a toll, amivel a bevásárló listánkat írjuk, képes lenne megírni a következő Pulitzer-díjas regényt, akkor láthatjuk, hogy a lehetőség voltaképpen nem más, mint mindig cselekedni, kezdeni valamit azzal, amink van, és nem arra vágyakozni, amink nincs. Szerintem az emberek is mind jéghegyek. Lelkük 1 tizede látszik. 9 tizede a víz alatt van.
2016. február 28., vasárnap
PALETTA - Január
Sötétbarna.
A szántóföldek sírkő szerű nagy halmain varjak állnak. A zárt ablakon át üresek a reggelek. Az égen súlyos néma fellegek. A szél elhasznált fenyőfákat a halálba ringat. Látom a lehelletem, ahogy elillan. egy dühös orkán átfúj a kabátomon. Nem is a testem, hanem a lelkem fázik. Üres vagyok, mégsem érzek ürességet. Egy pezsgőspohár pörög a mozgólépcső tetején akadva, és az idő értelmén merengek. A kételyeken, az eszméléseimen, a tünődéseimen és a gyötrelmeimen. Mintha az időnek lenne egy érzésekkel kirajzolható egyenlete is. Szimfónia. Ez jut az eszembe. Az idő nem más, mint egy rövid szimfónia. Mustár. Megannyi üres kesztyű és kalap. Fáradt emberi arcok alszanak. Én mindig mindenhol csak a szemeket figyelem. Hogy csillog-e az illető szeme még? Felcsillanni képes. Vagy az emberek kezén a bőrt. Hogy mennyire kiegyensúlyozott a hideg téli szélben a kezük. Figyelnek-e rá, hol ér véget ujjuk, és hogyan.
A szántóföldek sírkő szerű nagy halmain varjak állnak. A zárt ablakon át üresek a reggelek. Az égen súlyos néma fellegek. A szél elhasznált fenyőfákat a halálba ringat. Látom a lehelletem, ahogy elillan. egy dühös orkán átfúj a kabátomon. Nem is a testem, hanem a lelkem fázik. Üres vagyok, mégsem érzek ürességet. Egy pezsgőspohár pörög a mozgólépcső tetején akadva, és az idő értelmén merengek. A kételyeken, az eszméléseimen, a tünődéseimen és a gyötrelmeimen. Mintha az időnek lenne egy érzésekkel kirajzolható egyenlete is. Szimfónia. Ez jut az eszembe. Az idő nem más, mint egy rövid szimfónia. Mustár. Megannyi üres kesztyű és kalap. Fáradt emberi arcok alszanak. Én mindig mindenhol csak a szemeket figyelem. Hogy csillog-e az illető szeme még? Felcsillanni képes. Vagy az emberek kezén a bőrt. Hogy mennyire kiegyensúlyozott a hideg téli szélben a kezük. Figyelnek-e rá, hol ér véget ujjuk, és hogyan.
2015. december 9., szerda
Szeretet
- 5 evőkanál beleérzőképesség
- 4 dkg figyelmesség
- 1 csipetnyi csönd
- 1 gerezd önzetlenség
- Fél gondolatfoszlány arról, hogy egy napon mind eltűnünk
- 2 db szív 1 ritmusban dobbanása
- 4 dkg figyelmesség
- 1 csipetnyi csönd
- 1 gerezd önzetlenség
- Fél gondolatfoszlány arról, hogy egy napon mind eltűnünk
- 2 db szív 1 ritmusban dobbanása
2015. december 3., csütörtök
Az idő-öntözők
A kórházban az intenzív előtti ajtó csengőjénél kezdődöt a sor. Le egészen a másodikig, a világos barna csempés fürdőszobákig. Volt aki kalapban, esernyővel a karján, más egy szál pizsamában sietett az eseményre. A haldokló nagyokat sóhajtott. Néha felnyögött. Befolyásos személyisége, világi helyzete révén egy két vaku villogott a vészbejárat körül, de őket nem engedték át a biztonsági lovagok. Vagy hát, Ők nem voltak olyan bőkezüek. Halkan beszélt mindenki. Egy nő némán fújta az orrát. Lassan közelebb kerültem a folyosó sarkához, ahonnan már lehetett látni egy kis szeletet Artúr bácsi szobájából. Zöl piszamájából. Ólomsúlyos szemhéjaiból. Egyedül feküdt, és 79 évesen futott neki az utolsó harcnak. Teljesen sápadt volt, és olyan rémült, mint azok a halak, akik egy ideje víz nélkül fuldokolnak a levegőben és egyszercsak már nem vergődnek tovább. Beáll az élő mozdulatlanság. Szemükből kiszalad a csillogás. Mind akik kifelé sétáltak Artúr bácsi szobájából, bekötött mellkassal, és bal karral jöttek ki. Lépéseikben mégis ott volt a megkönnyebbülés szelíd diadala. Alig vártam, hogy sorra kerüljek. Úgy képzeltem, hogy először majd a számot kell mondanom, aztán levetkőztetnek. Lassan megtisztítják a szívem körül a bőrt, és aztán nem tudtam elképzelni mi lesz..de féltem attól, hogy fájdalmat fogok érezni. Ekkor előttem egy idősebb nő, fekete csipkés kalapban hirtelen hátrafordult, és azt kérdezte most van először ? Igen, mondom. Kicsit izgulok.
Á ne izguljon, az egész nem tart egy percig sem. Igen, de mi van, ha valahogy nekem nem indul el majd ? Mi van, ha rólam kiderül, hogy nem tudok adni ? Ilyen gondolatok cikáztak a fejemben, de ezeket már nem mertem kimondani neki. Újabb idős pár jött ki a kórteremből, mindketten Artúr bácsival egyidősek lehettek. Talán az osztálytársuk volt ? Mosolyogva adta a kabátját a feleségére az úr. Mögöttük egy cserépben állt egy száraz leander. A kórházakban a növények is betegek.
Hihetetlen, hogy mennyien szerették. Ekkore ere gondoltam. Mind eljöttek ide, és némán állnak a sorban, hogy egy kis időt csapoljanak az életükből. Artúr bácsi javára. Időt, amit ők elveszítenek. Időt, ami igaziból az övék volt. Az ember belép az idő-öntöző nővérhez, a függöny mögé. Lassan kitapogatják a vénáját, a szíve felett tompa szúrás, és egy hosszú vezetéken át, máris Artúr bácsi leálló szívébe ömlik az idő. Van aki csak 45 percet adott. De az az idős hölgy ott előttem. Ő 3 hetet ajánlott fel. 3 extra hét Artúr bácsinak ezen a bolygón. 21 nap, ahol még láthat esőt, érezheti a szél áramlását, láthatja a fák leveleit, és mások szemébe nézhet. Artúr bácsi csak feküdt ott némán, és a karórája boldogan ketyegett.
2015. november 21., szombat
Túl gyors vonat ez a világ nekem.
Olyan sokszor figyeltem a szemem fókuszának felxibilitását kisebb koromban gyorsvonatok ablakára tapadva. Ha a távolban lévő dombokra figyelek, a közelben suhanó fák mind életlenek, ha fákra
zoomolok,egy egy pillanatot elkapok, de az egészet folyton élesen látni nem lehet.
Nekem túl gyors ez a Világ, nem tudom Önök hogy vannak vele. Néha olyan érzésem van, mintha nem térbeli, hanem időbeli honvágy gyötörne, egy lassabb korba vágyódom, ahol nem ér ennyi felesleges és nagy többségben negatív információ, és nyugodtabban lehet elmélyedni dolgokban. Megfigyelték már, hogy ma már olyan kevés, aki elémélyed dolgokban ? Legfőképpen egy dologban? Hogy hamarabb látok képet a tevékenység művelőjéről Instagrammon, minthogy maga a tevékenység művelése elkezdődne. Úgy vágyom abba a korba, ahol nincs Facebook, ahol több a kimondott szó, mint a chat közben olvasott néma üzenet, ahol az emberek mélyebb barlangokba mehetnek valódi érzéseikbe, és mindezt nem kell megoszatniuk, és nem látja senki, és ez mégis így is jó. Teljes. Mostanában sokat filózok az aggresszív terrorcselekmények érzelmi hatásai kapcsán a különféle vallások mögött lapuló kérdőjeles összefüggéseken. Úgy értem, még mielőtt bármiféle, erőltett bölcsek köve faragásba vágnám a betűk által alkotot baltámat, magán a manipulatív tényen, ami annyi önmagát nem találó emberre vírusként hat. Biztosan Önök is belegondoltak már abba, hogy akkor is eltelne az életük, ha 75 éven át egy hegytetőn ülnének, és miden reggel megnéznék a felkelő Napot. Eltelhetne így is, és ekkor is meghalnának. De eltelhet egy rohanó nagyvárosban is, vagy egy törtető világban, ahol mindent a pénz irányít, ahová ki szeretnék lyukadni, az a tény, ami engem mindig megnyugtató motivációval tölt el, ha fogalmazhatok ilyen ambivalensen, az maga a halálnak a ténye. Szerintem rengeteg ember futja át úgy az életét, hogy erre szívével sosem döbben rá. Legalábbis, én rengeteg ilyen emberrel találkoztam. És sok olyannal is, akik végül a vallásba kapszkodnak, de nem hittel, hanem rémülettel. Sokszor az én szívemben ők a legszomorúbb lelkek. Mert bennem kicsi korom óta él a kérdés, amire még mindig nem kaptam meg a választ, ha létezik Isten, tényleg van mennyország, és pokol, akkor azok akik Allah-ban hittek mind jól megszívják végül ? És akik Buddhában bíztak csúnyán bebukják a haláluk után? De tegyük fel, hogy Allah létezik, akkor mi szimpla kis keresztény hangyácskák szívtuk meg a halálunk után ?
Annak ellenére, hogy magamat a lehető legpozitív szinten kételkedő alkatnak tartom, tehát, én abban hiszek, hogy a halálunk után bármi lehetséges, még jobabn talán a lélek halhatatlanságáab, és teljes szívemből bízok a hiten túl lévő egyik legnagyobb földi erőben : a kreativitásban, titkon abban reménykedem, hogy úgyis valami olyan dolog lesz, amit nem bírunk elképzelni, mert nem vagyunk hozzá elég kreatívak. És ez megnyugtat.
Néha, mikor Londonban a metró után futó embereket nézem, akik beugranak a már önfeledt erővel záródó ajtók közé, és aktatáskájuk kint csüng, miközben elindul a szerelvény, és mérgesen zihálnak, és a stressztől kopaszodó hajukat fújja szél, nem értem őket. 1 percenként járnak a metrók. Szeretném megkérdezni Tőlük mit nyernek azzal az 1 perccel ilyenkor ? És értékesebb-e az életük így, hogy lehet "nem látnak" egy Napfelkeltét sem.
Mikor őket eltűnődve nézem a peronon, arra gondolok, hogy lehet, hogy pusztán az élet él rajtunk keresztül. Pici apró, ideig-óráig élő mini kis organikus táv-csövek vagyunk, akiken keresztül átzubog az élet pár évig, és mint a koralzátonyok között élő apró tengeri növények mozgását irányítja a tenger, így sodor minket is ez a dolog, amit mi itt, ilyen pici szemszögünkből életnek nevezünk. Hogy lehet, csak ennyi a trükk, csak ennyit akar ez az egész, átzubogni rajtunk, mindennel együtt, amiknek már mi magunk adtunk neveket: szerelem, fájdalom, remény, hit, cél, gondolat. De lehet, hogy ugyanúgy részei vagyunk csak egy nagyobb folyamatnak, mint a fák levelei, amik kinőnek, színüket cserélik, majd lehullanak, a fa mégis élő marad. Vajon mikor hal meg egy levél ? Abban a pillanatban, mikor katapultál ölelő ágjáról, vagy él még pár napig a földön, vagy soha.
zoomolok,egy egy pillanatot elkapok, de az egészet folyton élesen látni nem lehet.
Nekem túl gyors ez a Világ, nem tudom Önök hogy vannak vele. Néha olyan érzésem van, mintha nem térbeli, hanem időbeli honvágy gyötörne, egy lassabb korba vágyódom, ahol nem ér ennyi felesleges és nagy többségben negatív információ, és nyugodtabban lehet elmélyedni dolgokban. Megfigyelték már, hogy ma már olyan kevés, aki elémélyed dolgokban ? Legfőképpen egy dologban? Hogy hamarabb látok képet a tevékenység művelőjéről Instagrammon, minthogy maga a tevékenység művelése elkezdődne. Úgy vágyom abba a korba, ahol nincs Facebook, ahol több a kimondott szó, mint a chat közben olvasott néma üzenet, ahol az emberek mélyebb barlangokba mehetnek valódi érzéseikbe, és mindezt nem kell megoszatniuk, és nem látja senki, és ez mégis így is jó. Teljes. Mostanában sokat filózok az aggresszív terrorcselekmények érzelmi hatásai kapcsán a különféle vallások mögött lapuló kérdőjeles összefüggéseken. Úgy értem, még mielőtt bármiféle, erőltett bölcsek köve faragásba vágnám a betűk által alkotot baltámat, magán a manipulatív tényen, ami annyi önmagát nem találó emberre vírusként hat. Biztosan Önök is belegondoltak már abba, hogy akkor is eltelne az életük, ha 75 éven át egy hegytetőn ülnének, és miden reggel megnéznék a felkelő Napot. Eltelhetne így is, és ekkor is meghalnának. De eltelhet egy rohanó nagyvárosban is, vagy egy törtető világban, ahol mindent a pénz irányít, ahová ki szeretnék lyukadni, az a tény, ami engem mindig megnyugtató motivációval tölt el, ha fogalmazhatok ilyen ambivalensen, az maga a halálnak a ténye. Szerintem rengeteg ember futja át úgy az életét, hogy erre szívével sosem döbben rá. Legalábbis, én rengeteg ilyen emberrel találkoztam. És sok olyannal is, akik végül a vallásba kapszkodnak, de nem hittel, hanem rémülettel. Sokszor az én szívemben ők a legszomorúbb lelkek. Mert bennem kicsi korom óta él a kérdés, amire még mindig nem kaptam meg a választ, ha létezik Isten, tényleg van mennyország, és pokol, akkor azok akik Allah-ban hittek mind jól megszívják végül ? És akik Buddhában bíztak csúnyán bebukják a haláluk után? De tegyük fel, hogy Allah létezik, akkor mi szimpla kis keresztény hangyácskák szívtuk meg a halálunk után ?
Annak ellenére, hogy magamat a lehető legpozitív szinten kételkedő alkatnak tartom, tehát, én abban hiszek, hogy a halálunk után bármi lehetséges, még jobabn talán a lélek halhatatlanságáab, és teljes szívemből bízok a hiten túl lévő egyik legnagyobb földi erőben : a kreativitásban, titkon abban reménykedem, hogy úgyis valami olyan dolog lesz, amit nem bírunk elképzelni, mert nem vagyunk hozzá elég kreatívak. És ez megnyugtat.
Néha, mikor Londonban a metró után futó embereket nézem, akik beugranak a már önfeledt erővel záródó ajtók közé, és aktatáskájuk kint csüng, miközben elindul a szerelvény, és mérgesen zihálnak, és a stressztől kopaszodó hajukat fújja szél, nem értem őket. 1 percenként járnak a metrók. Szeretném megkérdezni Tőlük mit nyernek azzal az 1 perccel ilyenkor ? És értékesebb-e az életük így, hogy lehet "nem látnak" egy Napfelkeltét sem.
Mikor őket eltűnődve nézem a peronon, arra gondolok, hogy lehet, hogy pusztán az élet él rajtunk keresztül. Pici apró, ideig-óráig élő mini kis organikus táv-csövek vagyunk, akiken keresztül átzubog az élet pár évig, és mint a koralzátonyok között élő apró tengeri növények mozgását irányítja a tenger, így sodor minket is ez a dolog, amit mi itt, ilyen pici szemszögünkből életnek nevezünk. Hogy lehet, csak ennyi a trükk, csak ennyit akar ez az egész, átzubogni rajtunk, mindennel együtt, amiknek már mi magunk adtunk neveket: szerelem, fájdalom, remény, hit, cél, gondolat. De lehet, hogy ugyanúgy részei vagyunk csak egy nagyobb folyamatnak, mint a fák levelei, amik kinőnek, színüket cserélik, majd lehullanak, a fa mégis élő marad. Vajon mikor hal meg egy levél ? Abban a pillanatban, mikor katapultál ölelő ágjáról, vagy él még pár napig a földön, vagy soha.
2015. május 4., hétfő
Csendszimfónia
1896 nyarán furcsa fordulatot vett Lord Bernard Dewey élete.
Hampstead-i ketrjében töltött tavaszi pipázása során úgy érzékelte, hogy a már-már majdnem feladottnak aposztrofált virágzenei kísérletével kapcsolatban végre először megtört a jég. Megszólaltak az első orgonái a kertben.
Lord Bernard a tölcséres fúvókájú lila orgonákon hangsorok létrehozásának legsajátságosabb módját próbálta előállítani, hogy a megfúvás módjának, az ajaktónus, a megfúvás erősségének megváltoztatására az orgonák tölcsérein átfújó szél különböző rezgési módokat, egyfajta rezonanciát hívjon elő. Ha megfelelő az orgona apró tölcséreinek a felépítése, méretezése, akkor ezek a szél által létrejövő rezonanciák a természetes felhangsor hangjainak megfelelően követhetik egymást. Így létrejöhet az a varázslat, amit Lord Bernard a Természet Természetes Szimfóniájának definiált, ahol a karmester maga a viharos erejű szél, ami a ketrjébe ront egy-egy váratlan zápor előtt. 47 éve volt eredménytelen a kísérlete és töretlen a reménye. Pipáját eldobva futott az illatok között azna nyáron, hogy közelebbről is szemügyre vegye az orgonáit, de mire odaért, mintha a kapu mellett ácsorgó apró fehér harangvirágjai is megszólaltak volna. Azok szájharmónika módjára süvítettek egyet, előtte a téglafalon felfutó a lila akácok pedig szelíd dobként peregtek, és a fűzfa a kert közepén egyenesen egy hárfa hangján dalolt. Nem hitt a szemének, csak a fülének Lord Bernard. Legjobban a szív dobbanásainak, melyek átvették a kert ütemét. Fel- le rohangált papucsában, egyenként megfülelve oly rég óta szótlanul álló virágait, és miközben futott a fűszálak a talpai alatt mintha egy spanyol gitár húrjaivá perdültek volna. Élő szimfóniát teremtett, amit ott akkor egyedül a Földön csak Ő és a felette átsüvítő vihar hallott.
Lord Bernard a tölcséres fúvókájú lila orgonákon hangsorok létrehozásának legsajátságosabb módját próbálta előállítani, hogy a megfúvás módjának, az ajaktónus, a megfúvás erősségének megváltoztatására az orgonák tölcsérein átfújó szél különböző rezgési módokat, egyfajta rezonanciát hívjon elő. Ha megfelelő az orgona apró tölcséreinek a felépítése, méretezése, akkor ezek a szél által létrejövő rezonanciák a természetes felhangsor hangjainak megfelelően követhetik egymást. Így létrejöhet az a varázslat, amit Lord Bernard a Természet Természetes Szimfóniájának definiált, ahol a karmester maga a viharos erejű szél, ami a ketrjébe ront egy-egy váratlan zápor előtt. 47 éve volt eredménytelen a kísérlete és töretlen a reménye. Pipáját eldobva futott az illatok között azna nyáron, hogy közelebbről is szemügyre vegye az orgonáit, de mire odaért, mintha a kapu mellett ácsorgó apró fehér harangvirágjai is megszólaltak volna. Azok szájharmónika módjára süvítettek egyet, előtte a téglafalon felfutó a lila akácok pedig szelíd dobként peregtek, és a fűzfa a kert közepén egyenesen egy hárfa hangján dalolt. Nem hitt a szemének, csak a fülének Lord Bernard. Legjobban a szív dobbanásainak, melyek átvették a kert ütemét. Fel- le rohangált papucsában, egyenként megfülelve oly rég óta szótlanul álló virágait, és miközben futott a fűszálak a talpai alatt mintha egy spanyol gitár húrjaivá perdültek volna. Élő szimfóniát teremtett, amit ott akkor egyedül a Földön csak Ő és a felette átsüvítő vihar hallott.
2015. május 2., szombat
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
