Élet a romantikus film végefőcímén túl

Merthogy a végefőcím hangulat folytatódik kérem.A legnagyobb harcot az eddigiek során (leszámítva a verekedést a sarkon, amelynek lappangó áldozatává lettem ) az angol bankkártya létrehozása jelentette. Bankokból bankokra járva hallhattam különösebbnél különösebben csengő göndör kacajokat arra a mondatomra válaszaként, hogy angol bankkártyát szeretnék létrehozni. Master Cardot. Mindannak ellenére, hogy a kiejtésem nem teljesen essex-i. Namármost a negyedik helyen kezdtem el azon töprengeni, hogy mennyire számíthat mindez extrém esetnek, ha a bankokban dolgozó (göndör kacajú) egyének legtöbbje sem éppenséggel angol. Vajon találkoztak-e már előttem is ilyen esettel ? Akkor mindez miért tűnik minden banki asszisztensnek lehetetlen kérésnek. Papírmunkák hada. Turner building hatodik emlet - második emelet között ping-pong labdaként pattogás, és putty. Újabb bank.A Citi Bank. A néni első ránézésre (és rámnézésre) nagy levegőt vett. Sóhajtott. Elolvasta kétszer a kezemben remegő Turner levelet. Majd elment. Ezután kezdődött csak a film első jelenete. Beszólítottak egy külön tárgyalószobába, amelyet bankjegy alakú őrök őriztek. Hosszú lépcsőkön át gyalogoltam felfelé, szinte már egy szerpentinen, mire egyszercsak fiókok nem nyíltak a folyosókon, melyekből pont úgy ugráltak ki a gondterhelt bankárok, mint azon a tragikus napon a New York -i ikertornyokból az emberek. A lehulló bankárokkal mit sem törődve haladtam tovább a márványfontokkal borított talajon, fotocellás ajtókon át, átvilágítottak fejjel lefelé, oldalfekvésben, a talpam alól, és a fejem fölül egyaránt. Ezek után ujjlenyomat mintát vettek tőlem, amelyet a leheletemmel kellett véglegesíteni, majd tovább mehettem a beugratós kérdések szobájába. Itt már egy PIN kód mintákkal ellátott blúzban ülő hölgy várt. A szoba falait bankjegy- tapéta borította, és az első kérdése az volt hozzám, ahogy megpördült egekbe érő bőr karosszékével :
A zöld vagy a fekete olivabogyót szereti jobban ?
Nagyon hosszasan el kellett gondolkozzak, mert ponthogy mostanában realizáltam, hogy eddig megrögzött zöld párti voltam, de kb március óta átálltam a feketére, és msot már csak feketét eszem, de igaziból mindekttőt imádom,nagyon nehéz eldönteni. De végül azt feleltem kissé feszengve a szájukban hatalmas kulcscsomókat tartó dogoktól :
black.
Tovább mehettem hát a lelki-röntgen terembe, ahol bekötött szemű muskétások állták körül a műtőasztalt, amire fel kellett feküdjek, és végül a mellkasomhoz szegezték a kérdést, melyre még kínosabban az volt a válaszom, hogy : igen, a férfiakhoz vonzódom.
Ezek után felültettekegy görgőkkel ellátott hintalóra, ami a görgőkkel ellátott hintalovak futószalagán volt egy a sok közül.
Belekeveredtem a rengetegbe, körülöttem megannyi bevándorló, mint egy bevándorló hadsereg a hintalovakon araszoltunk a futószalagon, míg el nem értem egy kis kereszteződéshez, ahol az én lovam jobbra fordult, és egy magánfolyosón kezdtünk el egyre gyorsabban "vágtatni"...alig bírtam nyitvatartani a szemem, olyan sebességgel jött felém a levegő, nem is láttam pontosan milyen rugó szerkezet katapultált ki a ló hátáról, egy kéményen át újra az utcára. Kicsit meg is ütöttem a bokám, ahogy landoltam, de túléltem. És az eredmény : a tegnapi reggelim közben, egy súlyos boríték pottyant be a Notting Hill-i ajtónkon át a hajópadlóra. Minden adott hát a tovább küzdéshez.

www.all.we.need.to.be.aware.of.our.personal.calling.co.uk ?

Most már bevallhatom, mennyiszer sétáltam otthon esténként, de inkább hajnalokba nyúlva, amikor renderelt a gépem. Muszáj volt sétálnom, hogy érezzem, hogy haladok. Elindultam felfelé a Zugligeti úton, a sötét, de mégis oly leander illatú utcákon, végig egészen a CBA-ig, ami mellett egy újabb non-stop virágbolt nyílt. Átmentem a Budakeszi úti zebrán, általában a piroson, és lesétáltam végig a Labanc utcán. Ami olyan, mintha félig már Angliában lenne az ember. .. és elképzeltem, hogy milyen lesz innen visszagondolni majd azokra az estékre. Tudtam, hogy miért küzdök, és azt is, hogy egyszer talán mindig minden valóra ébredhet, de fontosabb az út közben ,és sokkal szebb is.
Hiába késett hát a gépem, hiszek a mondásban, hogy mindennek megvan a maga ideje. Telihold volt, ahogy London felé kanyarodtunk június 26-án éjfél után bőven, a 757-essel.
A rádióban a Magic 105.4 szólt, és benne az Armageddon filmzenéje, az egész olyan volt mint egy tipikus amerikai film főcíme, és ami a legkülönösebb, hogy mindez az érzés még most sem múlt el. Hiába éltem túl kemény kéthetet, egy kemény negyedben. Vágóképek : hiába hagyott ott két taxis is, az első éjjelen, az első angol mondataimmal, miszerint a Church Green 1 –re szeretnék eljutni, egyszerűen közölték, hogy ez a cím nem létezik, viszlát. Vágás. Boxoló néger bandába pottyanok éjjel egykor a Lanbroke Grove-n, mert nem vettem észre, hogy éppen egy bontatlan boros palack repül a busz felé,aminek ajtaján épp kilépek. Vágás. Üvöltő házaspár a pirosban. A nő kiszáll, a férfi nem indul a kocsival. Piros lámpa zöldre vált. Férfi üvölt, hogy nő szálljon vissza. Kisgyerek szemek a visszapillantótükörben. Kocsik dudálnak. Nő üvölt. Férfi elhajt. Vágás : Az IKEA –ba menet rossz buszra szálltam, kikeveredtem hát az első valóban életveszélyes negyedbe , ahol a futás, alap tulajdonságnak számított az életbenmaradás lépcsőjén....mégis, mintha még mindig abban a fura romantikus filmben élnék, amit sosem hittem volna, hogy valójában létezik.
Mindannyian egy életet élünk, ami annyira rövid, hogy néha úgy érzem, szánalmas az is , hogy dolgozunk. Vannak emberek, akik végighajtanak egy életet, szabályosan élnek, pont úgy ahogy kell, még sportolnak is, és családjuk van, aztán hirtelen vége, és nem tudom, hogy Ők csinálták –e jól. Hogy az életük 90 % -ában arra sem volt idejük, hogy egy jót aludjanak. Nem tudják milyen igaziból sírni, vagy érezni a levágott fű illatát, vagy nevetni úgy, hogy közben folyik a könny a szemükből. Persze tudják, mert megfizették azt is, nyilván azt mondanák, ha megkérdezném őket, hogy tudják miről beszélek, de valójában nem tudják. A pénzért hajtottak, de közben észre sem vették, hogy az egész pikk-pakk elszaladt. És egy nagy közös érzés, talán mindannyiunk szívében, hogy akármilyen hihetetlen is , dönteni mindig mindenben csak egyszer lehet.
De ezek az emberek, már benne vannak. Úgy érzem, sosem játszottak el azzal a gondolattal, hogy mindez lehetne másképp is, hogy egy csettintésen múlhat az egész változás. Vagy hogy nincs ”életszerű szabály”, hogy lehet egyedi úton is sétálni. Nem muszáj az autópályán futni. És attól még, hogy garázsban alszanak, sosem lesznek autók. Ha szétnézek Londonban a legtöbb ember szemében a félelem rémülete tekint vissza rám. Mindannyian emberi dolgoktól függenek, sőt állítom, hogy a legtöbben közülük olyan problémák megoldásán dolgoznak, amelyek nem valósak. Minden második ember hipochonder, és egy buszon legalább egy ember magában beszél. Mindenki siet, ezért senki sem érzi úgy, hogy halad. Nincs idejük, pedig a mutató ugyanúgy ketyeg, mint a sivatagban, vagy Thaiföldön. Annyi kérdésem lüktet feléjük. Ahogy reggel mennek kávéjukkal a kezükben,vagy ahogy este állnak a metrón a forró levegőben, mégsem veszik le zakójukat... mindez megéri ?

Három dolog, amit mindenképp szeretnék megmutatni a Földönkívülieknek

Sokat gondolkodtam már azon, hogy egy Földönkívüliekből álló kis űr-turistacsapatnak milyen ismeretterjesztő filmet vetítenék a bolygónkról, amennyiben értenének a nyelvünkön. Legfőképpen tehát melyik három dolog az, amit a legviccesebbnek találok bennünk : Emberekben.

1. Az alvás

Kérem gondoljunk bele egy pillanatra, mekkora magatehetetlen állapot ez. Amit nem 4 vagy 6 évente egyszer, hanem naponta több órán át végzünk ! Már az, önmagában felettébb szórakoztat, hogy ágyban alszunk. Tehát van egy ilyen kis hely, ahová "megyünk aludni". Ezek után képzeljük magunk elé a pózt. Komolyan mondom, hogy minden pénzt megadnék azért, ha egy napon az összes ismerősömről láthatnék egy felülnézeti fotót, amint pizsamában alszik az ágyában. Ha holnap felrobbanna a Föld, és mindenkinek teljesülne egy kívánsága, nekem ez lenne az utoló kívánságom. Ennél nincs aranyosabb dolog a Földön, szinte biztos vagyok. Madonnától kezdve Jim Carrey-n át egyészen a római Pápáig : MINDENKI ALSZIK.

Csukott szemmel, nyitott szájjal, a párnáján, vagy párna nélkül, betakarózva, vagy kitakarózva, a hasán, a hátán, vagy kiskiflipózban, de alszik ! Komolyan szeretnék egy ilyen sorozatot csinálni, amin híres emberek alszanak. Van akit egyszerűen nem tudok elképzelni. Pedig van fantáziám. De ne térjünk el a tárgytól.

Amit ebben a számomra legviccesebb dologban bemutatnék a Földönkívülieknek az a kedvenc részletem az alvásban ! Magyar szót, kifejezést, még nem ismerek rá, ezért megpróbálom most Önöknek leírni, miről beszélek : ez az a mámoros pont az alvás periúdusában, mikor az ember úgymond "átlépi" az álomküszöböt, hirtelen elkezd álmodni, de még azért majdhogynem ébren van..nemrég feküdt le, és kérem ekkor egyet rándul a test ! Én speciel rúgok. néha még hangot is adok ki. És általában azt álmodom, hogy egy olyan repülőgépből szállok ki, amin nincs lépcső így a levegőbe lépek, és szinte már esek, ettől megijedek és rúgok. Amitől felébredek.

Valószínűleg egyénenként eltérő, hogy ki mit érez ilyenkor.

Nagyon egyszerű kis apróság, ugyanakkor felettébb szórakoztató mindannyiunk életében. Mindig mosolyogva alszom vissza ilyen rúgásaim után. Szóval ez lenne az első dolog, amit bemutatnék a Földönkívülieknek.

2. A táncolás

Ezt afféle David Attenborough stílusban szemlélem mindig. Mégis miért táncolunk ?

Értem én, hogy a zene, meg a ritmus, de kívülről nézve ez az egész...és nem a tangóról beszélek, meg

a különféle táncokról, balett... hanem arról mikor egy disco-ban ugrál 1500 ember. Számomra ez is rendkívül

szórakoztató. Nézzük meg tehát magunkat ismét kívülről, idióta mozdulatokat csinálunk, jobb esetben

ritmusra, roszabb esetben csak úgy, és ezen senki nem nevet. Én mindig elképzelem magunkat hang nélkül is,

úgy azt hiszem kicsit érthetőbb. Ezt tehát így mutatnám be a Földönkívülieknek. Miközben David bácsi

magát Disco-gömbnek álcázva lapulna a sarokban, és egyesével elemezné, hogy nézzék :

- Ez a hím most megkörnyékezi az egyik nőstényt. A nőstény minderről nem vesz tudomást...

és részletesen bemutatnának pont úgy mindent, mint azokról a madarakról, akik megtanulják utánozni az Őserdőben

a Canon 500d hangját.

3. A tapsolás

Hát kérem, nekem ez a bronzérmes a listán. Ülünk a színházban, a repülőn, vagy a focistadionban és másképp nem tudjuk

kifejezni hálánkat és örömünket, minthogy :

tenyereinket összecsapjuk ! Sőt, ebben a különös viselkedési formánkban, azt az apróságot mutatnám be

Földönkívüli rajongóinknak, hogy mindez egy idő után : összehangolódik. Tehát hullámai vannak, és a ritmus a maga

rendezetlenségből a rendezettség felé halad, majd újra szétesik és újra összehangolódik. Gyönyörű.

Dehogy miért tapsolunk ?

Üthetnénk például a térdünket, vagy a mellettünk ülő hátát..de nem. Mi tapsolunk.

Moszkva tér. Final station. Goodbá' !

Bennem a vágy muzsikál, hogy útra keljek. A lehetőség adott. Repjegy a kezemben. Bőrönd a szívemben. A pocsolyákban már az ég tekint fel rám. Tavaszodik. És így még nem örültem ennek.

Ott ül legbelül.

Nem tudom Önök hogy vannak vele , de szerintem csak gyerekek léteznek. Kis testbe zárt gyerekek, és nagy testbe zárt lelkek. Akárhogy is legyen, ott lüktet legbelül az a kis matchboxot tologató,vagy üvegszemű babát fésülgető kislány-kisfiú mindannyiunkban, akire egyszerűen csak idővel, ránő a teste, ránő a por, ránőnek a meg vagy meg nem hozott döntések, a felelősség....és súlyosbíthatnám még a szavakat. Betakargatja az Élet. De ott van !
És hogy bizonyságot tegyek, nagyon egyszerű példával rukkolok elő. Merthogy lelki elméletem szerint, minden egyes ilyen léleklény lényegében nagyon egyszerű módon lebuktatható. Merthogy kérem legtöbbjük, ugyanazt csinálja nagykorában is mint kiskorában. A tervei valóra ébrednek. A szárnyai repülni kezdenek, és ha ügyesen kanyarodnak a szélben, akkor egészen jól látható módon rávilágíthatunk még ma is ugyanarra a kis lényre ott belül, akik egykor voltak, az óvoda színfalai mögött, ugyanaz a kis lény jól megpillantható még ma is, mindenféle lélekröntgen és szív CT nélkül.
Tehát itt volnék kérem szépen én - 7 éves koromban - :
Sokan kérdezték már tőlem, látván a képet, hogy hányban szereztem Cambridge-ben diplomát ? És hogy online könyvelői munkát is vállalok-e, vagy csak simán hagyományos úton? De kérem, velem semmi extra nem történt kiskoromban. Ugyanúgy éltem a világomban, meglehetősen sokat voltam egyedül, és ettől már-már aggasztó módon jól elvoltam, sokat írogattam, melynek legelső vállalható formája, ez a kis füzetem volt :


Nem véletlenül titkos. Merthát a kezdeti tanulmányokat, melyeket New York-ba jutó terveim szövéséről folytattam. Pl : hogy hogyan legyek nagyszerű Cowboy. És mitől olyan zöld a brokkoli...nem éreztem publikálhatónak. A tanulmányaim kidolgozása tehát titokban zajlott. Magányos Sherlock Holmes-ként ültem esténként a plédem alatt, kezemben lemerülni készülő elemlámpámmal, és éjszakákon át olvastam az "Amire nincs magyarázat" c. könyvet például, amitől érthető módon nem alszik az ember. Számtalanszor talált rám reggel az ágyban anyukám például úgy, hogy kezemben A FÖLD című könyvet szorítottam, és alvásba szenderedett arcomon érzékelhető nagyságú döbbenet honolt. Érdekeltek a csillagok, szinte mindennél jobban, de a nagymamám már akkor is verhetetlen sült pulykaszárnyos ebédei kapcsán hosszas tanulmányokat folytattam például a "pulykák méreghányása" című témakörben is, amit lényegében a mai napig nem értek. Szenvedélyem volt különféle címek írása. Érthetetlen módon adtam címeket mindennek. A könyvespolcokon álló dossziékat egyébként a mai napig elnevezem mindig. Ám az első jel, szintén ebből a Titkos Füzetemből ered :Valahogy rájöttem, hogy vonzanak a filmek. Akkor még azt a szót, hogy animáció, nyilván senki nem mondta ki a jelenlétemben, így hagynom kellett, hogy a poroszos utam lágyan kordában tarthassa kicsit sem földönjáró képzelgéseimet. Így keveredtem én bele az unalmas hittan órákba. Nem volt mit tenni.
A pap bácsit nem lehetett lerajzolni, mert annyira kövér volt hogy nem fért volna rá egy lapra. Emlékszem, hogy hányszor próbálkoztam, de egyszerűen nem fért ki a füzetbe, még úgy sem, ha duplaoldalt használtam.Padra firkálni pedig bűn, tehát mi maradt egyetlen megoldásnak ?
A finoman átírt bibliai témák.
Így született meg az én Mikulás Noém :
Aki visszatérő kép lett fantáziámban, merthogy számtalan új racionális indokot adott a Mikulás létezésének bebizonyítására. Mindent párhuzamba vontam mindennel. A bárka, a rénszarvasok álcázására, és hogy a hosszú szakáll..stb. De ez még mindig nem minden.
Visszább ugrunk az időben. Egészen az óvodáig, ahol reggelenként "gyerekeket szültünk". Délutánonként kaptuk csak meg azt a bizonyos színes filctoll szettet, ami átlagban 10-ből 7,5 óvodás társamnak az arcát valamint ki nem hullott tejfogaikat színezte ki. Ám belőlem nagyon furcsa dolgot hozott elő. Itt kezdődött el ugyanis az első, - érthetetlen - New York iránti vonzalmam nyílt felvállalása. Anyukám és apukám többször is álltak sopánkodva az óvoda üvegfalainak túloldalán, könnyes szemekkel szemlélve, ahogy az összes kisgyerek egymással játszadozva ugrál, meg nevet, én meg a sarokban lévő rajzolóasztal felett görnyedek, ajkaimon át bal oldalra enyhén kinyújtott nyelvvel, és szótlanul ontom magamból a New York-ot ábrázoló rajzokat.Mindezen vonzódásom okát a mai napig nem tudtuk megfejteni. Ahogy cseperedtem, és megtanultam írni, már minden érdekelt New York-ról. Apukámtól kaptam egy könyvet a világ csodáiról. A Szabadságszobor-ról szóló oldal lényegében kikopott a könyvből. A jelmezbálokon, mindig a szobornak öltöztem, később már csak a lángnak,amit a kezében tart. 10 évesen kaptamelőször képeslapot New Yorkból. Az akkori általános iskolai napközisünk: Rita néni küldte nekem. A lapra ezt írta :
"Kedves Zsófi !
Igazad volt, tényleg "magával ragad" ez a város. Remélem
lesz alkalom, hogy otthon elmeséljük.
Rita néni
1996.X.5."

Az élménygyűjtő emlékpillangói

Bizonyára untatnám a majdani unokáimat az afféle történeteimmel, mikor az iHintaszékemben ülve digitálisan kivetített szemcsillogásaimmal azon történet mesélésébe kezdenék, hogy hogyan vásárolt a nagyi 1952-ben gyártott hógömb só és borstartó szettet Floridából: 2010-ben. Megkímélem őket ettől, leírom, és ha érdekli majd őket elolvashatják.
A történet kicsit sem bonyolult. Andy-t bizonyára már nem kell bemutatni a rutinosabb blogkukkolóknak. Andy barátom, a los angeles-i megszállott, aki több mint 3000 db régi "vintage" hógömbbel rendelkezik. Nos, az Ő egyik frissített kollekciófotóit tároló oldalon figyeltem fel egy pár újabb - számomra -izgalmas hógömbre, aminek TV formája volt. Igen, tudom...bennem is felmerült a szívszaggatóan aggasztó kérdés : talán én is kezdenék régi hógömb gyűjtővé válni ??? Nem állnék meg a fémdobozoknál ? Megsértve a fémdobozokat tartalmazó oldalakat persze, titokban már hógömbgyűjteményeket is lesek ! Uhristen.
Nos. Nem. Ez egyfajta tanulmány, design fejlődés szemle, retro szag ízlelés, amerika, AMERIKA szele....efféle kifejezésekkel nyugtatom magam.

Szóval rábukkantam 9 dollárért egy olyan kis "salt and pepper set"-re, amiben az bővült el, hogy az alkotója hasonló módon gondolkodhatott mint én, mely szerint funkcionálatlan tárgyaknak tartotta a hógömböket, és szegény arra jutott, hogy ha már úgyis rázni kell őket, akkor legyen belőlük só és bors tartó. Ne feledjük 1950-ben járunk. Nem lehetett a hátuljukból iPad-ot csinálni. Így még teljesen érthető a dolog, de hogy mindez egy TV-ben ölt formát. Hát ez így már kérem lenyűgöző. Engem legalábbis odéig rabul ejtett, hogy ez a kis csomag integetett itt nekem az asztalomon, egyenesen a sunny Floridából, a mi funny hóesésünkben:


Már önmagában véve élmény csomagot kapni Amerikából. Hátmég, ha mindezt egy olyan házaspár küldi (Rita and Bob Brand) a Deerfiled Beach (FL 33441) -ről, akik életüket arra szentelték hogy együtt egy kis antikvitást üzemeltetnek két pálmafa között...és a tárgyat amit küldenek a friss floridai SUN SENTINEL újság lapjai közé csomagolják, melyen a Deerfiel Beach-en ülő menő kislányt látjuk, akit az anyukája Pet Bird-nek nevez :
Ezek után a tárgynak márcsak a csomagolásáról is, a szlogenről, mellyel megpróbálták eladni :
Decorative, useful and practical ! az a korszak jut eszünkbe, mikor az amerikai utcák zöld füvén egyszerre fordultak a férfiak vadiúj piros fűnyírójukkal, és egyszerre tolattak ki a garázsból a babakék Chevrolet Bel Air Sport Sedan-ukkal, melyekből göndör fürtű melírozott szőke hajú asszonyaik pöttyös szoknyás piros tűsarkúban libbentek ki, hogy estére sült pulyka szaga keringjen a szúnyoghálón át a teraszra.
Szóval kedves unokáim, a nagyi már 23 évesen is csinált fura dolgokat. De lehet, hogy akkorra már nem ebből a szettből szórjuk a mi kis sült pulykánkra a sót és a borsot, mert

A : Akkorra már azt is digitálisan szórjuk.
B : Megabájtokkal táplálkozunk és a hajszálaink végén USB bemenet lesz.
C: Mivel a nagyinak újra sikerült egy olyan darabra szert tennie, ami az ő Andy barátjának nincs benne a 3000 db-os gyűjteményébe. Így lehet, addigra már rég elcserélték.Ettől függetlenül úgy ítélte meg, hogy jó lehet erről is tudnotok. Üdv, 2010-ből !

Mes amis, mes amours, mes emmerdes

Muszáj Önökkel, - én képzelt barátaimmal -egy pusztán csukott szemmel látható tangót megcsodálnunk, messziről ugyan, de olyat, ahol két különösen kecses jelenség találkozik a parketten, finoman érintik csak egymást,cipőjük lágy melankóliával koppan, mégis minden fordulatban ott a ki nem mondható szenvedély, ők ketten a cigifüstös reflektorban : az idő és az emlékezet.
Egy éve indultam el Brüsszelbe, egy útra, mely szinte az egész életemet megváltoztatta. Egy útra, mely "haza vitt". Nagyon sok mindent köszönhetek ennek az útnak. Jelen pillanatban legláthatóbb példája például, hogy elkezdtem blogot írni, csak úgy, puszta könnyedségből, mert ez volt a legegyszerűbb módja annak, hogy mindenki, aki érdeklődött hogylétem iránt, a fontosabb dolgokról képben lehessen. Az utam során megszerettem a Rooibos Teát. Nem is akárhogyan. Belopta magát a szívembe a kint átélt viharok alatt, mikor egyedül ültem a lakásban, vagy álltam a felhőszakadásban az erkélyen, és azon gondolkodtam, hogy milyen lesz majd újra itthonról visszagondolnom a kint töltött időre, a Roobois Tea volt a legbiztosabb társam. Megtanultam professzionális póréhagyma levest készíteni. Az egyik kedvenc levesem, olyan elegánsan egyszerű, mégis a tejszín rangot fűszerez az íz-személyiségébe. A főzés számomra mindig az egyik legvarázslatosabb játék volt, a belga alapanyagok és a pénz húzta határok egészen elképesztő élményeket adtak. A repülőgépem kicsit késve indult január 30-án délután, még egy sms-t is írtam a gépről. Féltem. Nem tudnám már pontosan megmondani, hogy mitől. Legjobban talán a múltam iránti honvágytól.
És most itt ülök, egy év telt el. Csupán egy év. És minden más.
Az egészre valami örök szerelemre emlékeztető mámorral tekintek vissza. Én Brüsszelben úgy éreztem magam, mintha "otthon lennék". Hazamentem. És nem az országról regélek, nem csupán Belgiumról, sokkal inkább arról az érzésről, mikor az ember eltervez valamit, álmodozik róla, és az valóra ébred.
Mindig a megvalósulás a legszebb érzés az életben, és nem a már "meglévő" dolgok. A folyamat, ami által haladunk valami felé, az út, ami nehéz, vagy fájó, számomra a legcsodálatosabb. Tudtam, és tudom, hogy egy lépést tettem akkor, ott a repülőn ülő megválaszolatlan félelmeimmel szemben az álmom felé, egy szívbillentyű zárat oldottam magamban. És elindultam. Mindig mosolyogva gondolok majd vissza, az én egyetlen Brüsszelemre, mert tudom az első lépéssel már egy úton haladok.