A neve Portobello Road. Joggal
állíthatom, hogy itt Londonban ez az a
hely, ahol az összes turista készít fotót, és boldog rácsodálkozással konstatálja,
hogy igen, ez London, remek egy hely. Valóban ez is London, és valóban számomra
egyike azoknak a helyeknek, ahol otthon érzem magam ebben az országnyi városban.
A Road, amely arra a nyári napra emlékeztet, amikor először jártam Londonban,
és rémülten kerestem kissé eltévedve a Lancaster Road nevű utcát, ujjonnan
esedékes lakóhelyem célpontjaként. 2010 június 27-ét írtunk, kegyetlen meleg
volt, és úgy éreztem túl sok az ember, és még több az inger, egyszerre
feldolgozhatatlan ami velem történik. Sosem fogom elfelejteni az első benyomás
hangulatát, minthogy minden első benyomás hangulatában van valami egyszeri, ami megismételhetetlenül
adatik meg az életben. Úgy éreztem a Nottig Hill Gate Station-nél kiszállva a
túlfűtött metróból, az aszfalton elesett rágógumik hallgatag sírköveit nézve,
hogy hát ez lenne az a híres Notting Hill ? Megannyi karácsonyom Julia Roberts
által átábrándozott éjszakája ? Ez az a
hely ahol Hugh Grant gombahaja sétál ?
Nem a Notting Hill station –nél ugyan , hanem a Portobello Road első
sarkánál éreztem úgy, hogy valóban ez az a hely. Megláttam azt a bizonyos kék
ajtós házat. Aminek mint tudjuk, és bár lelkesen fotózzuk kék ajtaját bárkivel
is forduljak meg arra, a tulaj azon nyomban adta árverésre elhíresedett kék
ajtaját, amint a film forgatásával kapcsolatos teendői befejeződtek. Tehát most
létezik valahol a világban egy ember, aki több mint 600.000 dollárt fizetett
egy kék ajtóért, ami magányosan áll valahol az otthonában, bár való igaz, hogy
elmondhatja róla ez az ajtó szerepelt abban a filmben. Körülbelül ezen a táján lehet a piacnak az a fajta telítettségi foka
is, ahol első felfedezői evezőcsapásokat szelve először önti el az ember szívét a friss articsókák tengerének illata,
áthajózza a lélek kikötőjét a halárusok rekedt rikoltozása, szelíden kiöblögeti
illathullámaival az olajon rákot sütő árusok mozgása, és végleg úgy érezni az élet nyílt vízének tajtékos szépségére
értünk.
Felzendülnek a fájó hangú gitárok,
és minden sarkon palacsintát terítenek 360 fokos lapító
lapáttal, mint egy régi bakelit lemezt. Ám mégsem ez a lényege a Portobello
Road –i szombatoknak.
Mindazon által, hogy ezen az
utcán található a kedvenc antikvitásom : ALICE'S –névvel egy különleges árust
szeretnék most Önöknek bemutatni, akivel való találkozásomat még mindig nem
tudom hová tenni. Sok sok Portobello Road –on eltöltött szombatjaim közül az
egyik legemlékezetesebb az volt, amikor végre közelebb férkőzhettem annak az
árusnak az asztalához, aki előtt mindig annyi ember ámuldozik, hogy látni sem lehet,
mit árul. Mint kiderült ólomkatona gyűjteményének egy részét árulja, az úr neve
Andy, ezt is érdemes már most leszögeznünk. Andy-nek már az anyukája is
ólomkatonákat gyűjtött, és elmondása szerint az anyukájának az apukája is, aki
valószínűleg katona is volt, tehát egy élő ólomkatona is volt a családban. Andy
gyűjteményének burjánzása odáig fajult, hogy egy nyári reggelen azon kapta
magát otthonában zuhanyozás közben, hogy megnyitva a zuhanyrózsát a víz helyett
ólomkatonák csobognak a kád fölötti porcelán csapból. Tompán koppannak
fürdőszobájának fekete fehér csempéin. Virágjai helyett a kertjében Ólomkatona
fák nőnek, és akárhányszor kinyitja hűtőjének ajtaját ólomkatona hegyek
zúdulnak rá. Kezdetben próbálta megnyugtatni magát, és úgy ítélte meg a dolgot,
valamiféle rossz álomban él. De akárhány napon át várta, hogy reggel végre
felébredjen, élete újra a régi
kerékvágásban rezegjen, sosem ébredt fel ebből az álomnak tűnő változó valóságból.
Lábai elnehezedtek, kezdte azt érezni Ő maga is egy ólomkatonává alakul át
lassan, ha nem tesz ellene valamit.
Így került rá sor, hogy kezdetben
mindig csak 100 darabot, később több ezer darab ólomkatonát is kihozott ide a
Portobello Road –ra, hogy enyhítse végeláthatatlan terhét otthonról, és hogy
legyen hol élnie. Kezdetben el eltűnődtem egy egy katona szépségén, sőt
megláttam 4 db cirkuszi kutyát a sok katona között, akiket kiválogattam és a
tenyeremben tartva Andy felé nyújtottam.
Ekkor ismertem meg Andy –t.
Ahogy felém fordult és a
tenyeremben lévő kutyákra nézett, először is hatalmasra kerekedtek amúgy is óriási zöld üveggolyónak ható szemei, majd lassan felemelte mindkét kezét,
amit egy hirtelen mozdulattal a térdéhez csapott és úgy kezdett el hahotázni,
hogy azt hittem mindjárt megfullad. Sikítva nevetett, alig kapott levegőt, úgy
éreztem, nagyobb bajban van, mint egy meghibásodott kávéfőző-gép. Közben próbálta kezeivel lasan elmutogatni, nyújtsam oda a pénzt
nyugodtan, de annyira nevetett, hogy akárhányszor próbálta elkezdeni magát a mozdulatot, vagy kimondani szóban a dolgokat, az első szónál elakadt. Idővel egy kis tasak után keresett hullámzóan csapkodó kacajában, de
közben úgy puffogott hahotájától az egész utca, hogy azt hittem nemsokára mentőt hívnak. Az emberek mind engem néztek, volt aki elismerően bólintott,
szentül meg voltak győződve, hogy valami hatalmas poént mulasztottak, mások inkább lenézően néztek, hogy mit tehettem ezzel a szerencsétlen emberrel, milyen átkot szórhattam rá, hogy most ekképpen kell szenvednie. Egy idő után elkezdte megpróbálni elmondani, hogy köszöni
szépen, de egyszerűen nem tudta kimondani a thanks szó t -betűje után jövő részt, én meg elég megriadt mozdulattal az asztalára tettem a pénzt, és nagy léptekkel tovább sétáltam a kutyáimmal. Ezek után hetek teltek el úgy, hogy nem mertem 40
méternél közelebb merészkedni áruló asztalához, nehogy még egyszer átéljem ezt a
helyzetet, hogy a fél Portobello Road engem gondol valami híres Stand Up
Comedy-s művésznek, de többször hallottam messziről ahogy fel felhahotázik.
Nos, az egész tény egy jéghideg januári szombaton derült ki, ebben az évben.
Elég nehéz hullámon mentem keresztül, sem lelkiekben sem fizikailag nem éreztem
élőnek magam, sétáltam bambán a piacon, miközben észre sem vettem, hogy Andy
asztalához érek. Elsőre nevetve azt kérdezte hogy vannak a kutyáim, majd egy
pillanatra levegőt kapott és még jobban nevetve azt préselte ki magából hogy
vagyok én ? Ekkor megfordult a fejemben, hogy erre a kérdésre, az efféle
nyugati országokban lényegtelen, hogy mit válaszol az ember, hiszen az egész
egy felszínes képmutatás, valójában egy karcolásnyit sem érdekli a kérdező
személyt, hogy a kérdezett alany hogy
érzi magát a bőrében, ezt csak úgy mondják, mint mikor a Nagymamám a kis falujában utána kiált a
jól ismert bicikliző ismerősének, hogy : Bözsikém temetőbe mész ? De a falu
összes lakója tudja, hogy erre nem érkezik válasz, merthát a Napnál világosabb,
hogy Bözsike néni csak oda szokott biciklivel járni, ezért visz virágot és
locsoló kannát a cangáján, és nyilvánvalóan hogy oda megy,de válaszra sem
méltatja, pedig nyilván Ő is hallotta, és tudja, hogy a kérdés neki szólt.
Szóval ezen morfondírozva arra jutottam, hogy lefagyasztom Andy arcáról a
mosolyt, és elmondnom neki, hogy épp kicseszett rosszul érzem magam, kegyetlenül
egyedül vagyok, nem tudom pontosan, hogy merre tartok, és hogy egyáltalán
amerre eddig tartottam az jó-e ?
És ekkor, ahogy kiömlöttek belőlem
a szavak, Andy fogta magát, és akkorát nevetett, hogy minden eddig általam
hallott nevetését fölülmúlta. Úgy kezdett el nevetni, mint egy kitörő vulkán. Belegörnyedt
álló helyzetébe, jobb kezét a térdére tette a ballal a mellette lévő oszlopnak
támaszkodott, hogy ne essen hasra, és én állítom Önöknek hogy a levegő
szikrázott körülötte kacajától. Egy idő után, ahogy álltam ott földig érő
orommal, átfagyott kezemmel, és néztem ezt a hahotázó embert, úgy éreztem,
mintha egy repedés hatolna át zúzmarás arcomon, sőt egyfajta melegség öntené el
a szívem körül belülről a torkomat, mintha megittam volna valami láthatatlan alkoholt,
egyszerre valami felmelegített belülről és átpattant egy fagyos mosoly az
arcomon. Nemhogy elmosolyodtam, de szabály szerűen úgy éreztem, hogy az ezután következő pillanatban
azon nyomban sírni fogok, de ahelyett hogy zokogásban törtem volna ki, belőlem
is kitört a nevetés. Ott álltunk és azon nevettünk mindketten, hogy nem érzem
jól magam. Volt valami rémes az egészben, de jobban visszagondolva itt indult
az egész barátságunk. Megtanított valami furcsa dolgot nekem ezzel a beteges
viselkedésével, és bár biztosan vannak akik azt gondolnák Andy agyával apróbb
gondok lehetnek elmondása szerint ez a legjobb védekezési mód a Világ ellen.
Egy fotó kedvéért megkértem, hogy
próbáljon ne mosolyogni :
