Valahogy nem csípem azokat az embereket, akik blogot írnak.

Tudom, hogy ez nem egy kulon faj, es ma mar a csecsemok is blogon at uzennek az anyamehbol, de valahogy nem csipem azokat az embereket akik blogot irnak. Mindig egyfajta lelki hidegrazast erzek, mikor valaki azt mondja, hogy "na ezt tuti megirom a blogomon". Es tovabbra is allitom, hogy a legtobb ember aki blogot ir ugy eli meg az eletet, mintha valami meroen mas es kulonlegesebb dolog lenne, mint az osszes tobbi ember elete, mert ezek a dolgok csak vele tortennek meg, es ez kegyetlenul kulonleges. Ezert le kell szogezzem onmagam elott, hogy az en legfontosabb celom, az unokaim idejenek hasznosabba tetele. Tehat pl sosem kell majd velem szemelyesen talalkozniuk. A szulinapomon atlinkelek nekik egy-ket szamomra meg 60 ev tavlatabol is emlitesre erdemes sztorit, es ok majd bekommentaljak. Masreszt, en mindig abbol indulok ki, hogy nehogy valamit elfelejtsek majd, mikor mar baromi idos leszek, es maganyosan ulok egy Apple I -ntaszekben dolongelve, az ido mulasaval effektezett gesztenyefak alatt, akkor mindegyik levelemet elolvashassam majd amiket magamnak irtam az eletem soran. Ezen lelki-palack application fejlesztes, es egyben mufaj letrehozasan meg midnig gondolkodom. Marmint, hogy szerintem rettento jo dolog levelet kapni onmagunktol a multbol. Kerem nyugodtan probalja ki az, aki most fura fejet vagott.
Leirni azokat nagyon oszinten amik epp ott, az adott pillanatban gondot jelentenek, vagy epp celokkent elnek, es hogy hogy latjuk azok megvalosulasat, hogy miben kell kuzdenunk, merre, mitol rettegunk, vagy epp mit varunk, es hogy mit uzenunk magunknak a jovobe.
Azutan csak varni kell, es putty, mikor eljon az adott nap, amikorra kuldtuk : elolvasni oket.
Tehat egyben magamnak is kuldom ezeket most, azokra a tavoli napokra.

Mind of man. Man of mold.

Barcsak tudnam, hogy kell a szavakkal ugy jatszani, hogy azok ne a valosagot fessek le elem, tudnek veluk zsonglorkodni tan, tancra perdulve enekelni, vagy buveszmutatvanykent a kalapomba rejteni oket, es aztan madar formajaban utjukra engedni. Vagy tudnek akar csak egyszeruen kozephalado szinten hazudni. Mindent megprobalnek most bevetni, hogy lakhatatlanna tegyem lelkem meguresedet helyet, ahova erzesem szimpla alberlokent koltozott. Hogy megfoghassam a kezzel foghatatlan okait. Ma ejjel pontosan ott alltam, ahol annyiszor alltam mar a kepzeletemben. Csakhogy most szokatlan modon a valosagban voltam. Kihalt, csendes utcak, nyirkos gesztenyefa illat suhan egyedul a jardan. Egy dolog egeszen szembetuno : Budapest sotetebb, mint London. Es valahogy idosebb is. Alig latni a reszleteit ejjel. A fak levelei kozott atbuvo lampak eletlen fenyenek csendjeben mentem felfele a Zugligeti uton. Sehol senki. Kepzeletemben legalabb mindig ott setal az az Ur, azzal a ket didergo agarral, akik szemeben minden nap valami megmagyarazhatatlan magany lehetosege vacog. A feheret kozuluk ugy hivjak : Michel, a barna pedig a Boogie. Olyan volt, mintha en sem lettem volna most ott. Lattam, ahogy a non-stop viragbolt OPEN tablaja vilagit, de nem tudtam megfigyelni a reszleteket. Nem ereztem a lepteimet. Hogy milyen hirdetes van az oszlopra szogelve felig eso aztatta kopasaban, vagy hogy nezi-e a portas meg a tv-t arcara vibralo fenyt szegezve, hogy hianyzik-e meg a B213-as terem egyik ablakanak az egyik uvege, hogy a Budagyongye-nel a sarki ejjelnappali zoldseges pakolja-e epp a citromokat, es kozben szol-e meg az a kopottfekete muanyag radio ? Hogy a benzikutnal lehet-e meg kapni azt a muanyag uveges jeges cappucino-t? Ul-e mas is rajtam kivul a 22-es buszon ? Hany ablaka vilagit a korszallonak epp ? Milyen illat szurodik az utcara a Remiz elott ? Eg-e meg a Janoshegyi kilato vilagitasa ? A kolikapu 0925 A - kodja a regi-e meg ?

Egyiket sem tudnam megmondani.
Ott voltam egy legterben a semmi agan ulo lelkemmel, hogy levegyem, es eltegyem vegre, de nem tudtam segiteni rajta.
Semmi dolgom nem akadt. Belasszozhattam volna pusztan racionalis ervekkel es leranthattam volna a valosag kalitkajaba, vagy egy hirtelen mozdulattal leonthettem volna a sercego semmi fajdalmaval, vagy kedvesen a remeny pluss pledeivel takargathattam volna be, es addig ringathattam volna, mig alomba nem szenderul, de en szimplan csak belattam, hogy mindig csak a tetteket latjuk, nem pedig az erzeseket.

Balat - Off

Szerintem mindenkinek van az életben egy legnagyobb égése. Nyilván, még bőven van lehetőségünk egy még nagyobbat csinálni, de egy legkínosabb már biztosan ott sunnyog mindenki lelki tarsolyában. Ma, ahogy a Hyde Park-ban futottam, és a Nap élfénye, úgy terítette be az embereket, mintha a világ egyik legszebben bevilágított némafilmjét nézném, a szemem elkalandozott, az alvó szerelmespárokon át, a mókust etető turistákon keresztül, két egymást kergető kisgyerekre, akik a tó partján azt játszották, hogy vizes kézzel kergetik egymást. Helyesebben szólva a kisifiú kergette, a sikító kislányt, de mindketten úgy szakadtak a röhögéstől, hogy alig bírtak futni. És erről kérem bevillant életem legnagyobb égése. Mintha most lettünk volna a Balaton partján, Siófokon a családdal. 32 fok - árnyékban, aranypart, a kukoricát áruló úr, ahogy üvölti : Májszikát ! A szörfösök a látóhatár peremén, ahogy anyukám naptejjel keni a hátamat, ami ígyis-úgyis mindig leégett....apukám pakol az oldscool hűtőtáskánkban, a bátyám keresi a pumpát (nagyon fontos vágókép) a régi adidas sporttáskánkban, én közben kutatom a mini hátizsákomban lapuló 5000 kis játékom közül a kedvenc pisilős babáimat, amiket majd beviszek a vízbe, mert ez milyen vicces már, hogy majd ott pisilnek. Támdádám, támdádám. Dúdolászok egészséges kisgyerekként a fejemben. Néha pislogok. Ekkor apukám váratlan feladattal rukkol elő. Fújtassam fel a matracokat. Már elő is penderült a kedvenc sárga csíkos matracunk, aminek a teteje egyszer kilyukadt, de apukám megragasztotta, és ezáltal egy akkora pukli lett a tetején, ha felfújt állapotban nézte az ember, minta egy külön párna részt terveztek volna rá. - még mindig előttem van - Szóval nekiállok lelkesen fújtatni, a kis kék, ausztriában vett gumi pumpánkkal a matracot, a lábammal kell nyomni. Egyre jobban fújtatom. Örömömben szinte már pattogok, ugrándozva nyomatom, eufórikus hiperaktív terveimmel, mert már fürdőruhában állok, és a kis figuráim is megvannak, tehát tudom, hogy amint megvagyok vele, rohanhatok a vízbe.
Pattogok - pattogok. A copfok a fejemen ugrálnak. (egy az egyben úgy lehet elképzelni, mint a Dexterből a Dee-Dee -t. Világéletemben zavaraim voltak a lelkesedésem finom kimutatása körül,
mindig túlperdültem az orvosilag kritikusnak mondható szintet) No de kérem, itt jön a probléma.
Ugyanis amennyire jól tudtam matracot fújtatni, annyira rosszul tudtam bedugaszolni, amikor már felfújódott. Tehát mindig arra jutottam, hogy egy félig leeresztett matracot kaptunk végeredménynek, mert csak akkorra siekrült beletennem a dugaszt, mire már félig kislisszant belőle a levegő...mivel, ez köztudott volt családi körben, meg is beszéltük Márkival (a bátyámmal), hogy amint megvagyok, Ő segít bedugaszolni, és utána nyomás a vízbe. Tehát, igaziból, fel lehetett rá készülve, hogy szólok majd neki.




Namost, jönnek a gyors tényadatok :




A parton, az egy négyzetméterre jutó emberek száma 50 volt.

A bátyám 14 éves volt, tehát én 8.

Anyukám és apukám épp hátat fordítva álltak, mikor kicsúszott a számon a mondat.

A víz jól viszi a hangot.

A bátyám épp a parton nézegette a hattyúkat.

A köztünk lévő távolság nagyjából 39,4 méter lehetett.



Ebből adódó következtetésem volt, hogy az átlagos hangerőm megháromszorozódott változatában kell szóljak neki.



Tehát nagy levegőt vettem, és hezitálás nélkül azt üvöltöttem felé - kétszer is :




Márkó, gyere dugni !


Azt, hogy azóta hányszor volt rémálmom, ahogy nevetnek körülöttem az emberek a parton, a sörhasú bácsik, úgy hahotáznak, hogy abból szinte földrengés kerekedik.........arról ne is essék szó. Íme az én aranyérmes égésem. A második helyen, egyébként az áll, amikor 12 évesen úgy rohantam körülbelül 40 métert anyukám felé a csúszdából kicsúszva egy aquaparkban, hogy azt üvöltöztem : ezen neked is le kell csúsznod ! ! ! Annyira jóóóóóó ! (de nem vettem észre, hogy nincs rajtam a felsőm)

A metrotlan londoniak Aquaparkja

Azon gondolkodtam mikozben a rendorseg egy kedvesen karotnyelt alkalmazottjaval csevegtem telefonon,es mikozben epp kitort korulottem a hirhedt metro-strike, es az emberek ugy aramlottak az utcara, mint a HAIR -ben mikor a Bukowski egyedul setal az utcan es a Where do I go -t enekli, hogy vajon epitettek-e mar olyan Aquaparkot, ami a londoni metrorendszer csuszdait tartalmazza. Hogy le lehet -e valahol csuszni a District-Line -on ? At lehet e csobbanni a Jubilee line -rol egy masik csuszdara ? Szerintem annyira meno lenne. Most csusszunk egy kamikaze Cirle line -t ! Neeee, inkabb nyomassunk egy Bakerloo line-t !
Szoval kerem rendorsegi ugybe keveredtem, ha nem en elem at az egeszet, akkor biztosan azt mondanam hogy kamuzok, de minden szavam igaz. Levelet kapok a rendorsegrol, barna boritek, egyenesen nekem cimezve. Kinyitom, hogy megis mi tortent velem, es kerem a kovetkezo : buntetes aldozata lettem, ugyanis a hazunk elotti szemetlerakoban rossz idoben talaltak meg a szemetes-zsakunkat. Ekkor meg nevettem, hogy ez valami kandikamera,abszurd angol humor, hihhetetlen hogy meg erre is gondolnak, hogy megnevettessenek. De most jon a hideg veritek. Lapozok egyet a hosszu levelben, es ket fotot latok. MELLEKELVE! Az egyiken a szemetes-zsakok halmaza, aranymetszet kompozicio, muveszi eletlenseg a jobb sarokban, fekete-feher effekt, a masikon a szemetes-zsakbol kibanyaszott bankszamla-kivonatom, rajta a nevem es a cimem. Es a szemetbol kibanyaszott bankszamlakivonatomrol meg egy kozelebbi supermacro-kep. Hosszas taglalas, hogy mivel rosszkor volt a szemetes -lerakohelyen a szemetunk, tehat nem a megengedett idopontban (!!), ezert a helyszini asszisztensuk (tehat van egy ember akinek ez a munkaja) kinyitotta a szemetes-zsakot (otthon hogy meselheti estenkent, hogy ma meg talaltunk ket torott Iphone-t is az egyikben kepzeld dragam ! ) - es addig kutatott benne, mert lelkesen vegzi a munkajat, meg elo nem asta belole azt az adatot, amibol arra lehet kovetkeztetni, hogy ez kinek a szemete. Legkozelebb neki cimzett levelet is dobok ki. Namost, az en bankszamla kivonatomra bukkant ugye, holott a szemetet rendszeresen nem en viszem le, ez nyilvan senkit nem izgat. Azt, hogy mi a szemetet, csak hetfon, kedden es penteken tehetjuk ki, soha sehol senki nem latta. Ez volt a legnagyobb Breaking News az egeszben. MAr ezt is tudjuk. Tehat dobperges, jon a lenyeg : igaz hogy mindez 2500 font-ot jelento buneset, ha meg ezen a heten jelentkezem akkor 80 fontot kell csekken utaljak. ha nem,akkor hetente 80 fontonkent no a buntetes. Mindezek ellenere Szep napot es derus eletet kihanynak.

Na ekkor mar nem nevettem annyira. Levelet irtam ennek a kepzeletemben szemetbonto beszelni nem tudo Yetinek, melyben nagyon egyszeruen megfogalmaztam, hogy tudom Uram, hogy ez Onnek egy egyszeru penteki nap, sok munkaval, a gep elott ulve... de higgye el, hogy nekem ez a nap mas mint a tobbi. Es ez a hangvetel, azt eredmenyezte, hogy tegnap felhivott engem, ez a kedves Yeti, es annyit mondott : Dear Szofi, Onnek megsem kell fizetnie, mi kerunk elnezest.

Dobja a kukaba a levelunket !!!!

Mindjárt megböglyök

Van egy nagyon kedves amerikai lány a stúdióban, aki mindenre azt mondja hogy : COOoooL. És bár beszélgettünk már jópárszor úgy, hogy Ő a sushiról beszél én pedig szemöldökeimet szivárványformában tartva pislogok, most mégis odáig fajult a kapcsolatunk, hogy a liftben a plafonra tapadva lógok fejjel lefelé, ha véletlenül Ő is ott áll reggel... a studióban hason-kúszva tigrisbukfencezve közlekedem az asztalok alatt a talajon. Ha a kávéautomatánál áll, akkor hirtelen a mellettem menők mögé lépek, és ugyanabban a tempóban megyek ugyanarra, mint amerre a mellettem menők. Ha pedig az asztalomhoz jön, akkor magamat életnagyságú Pindúr-Pandúr margendesign figurának álcázom, és perceken át nem pislogok...


történt ugyanis egy szerdai napon, hogy megkért, hogy segítsek. Valami kis egyszerű brainstromingolást bemutató spotba kellett készítsek pár különböző pózban szónokló Bloo karaktert, és hát neki is álltam, megmondta melyik folderbe, milyen formátumban,mekkora nagyságban, mit hova mentsek,úgy tűnt tehát, hogy szépen születnek a pixelvilág legújabb csecsemői.
Közben még két mailt is váltottunk, hogy akkor kicsit így a fényeket, vagy kicsit úgy.És kész. Megírtam neki, hogy megvan, hol van, és épp rohanni készültem haza, amikor látom hogy milyen hosszú nagy köszönőlevelet írt. Hogy annyira-very köszi. Rohanó pózban sercegő újakkal, gondoltam gyorsan válaszolok, hogy szíves örömest : gladly, és máris nyomtam egy entert. putty.


És erre kérem hirtelen visszajött két kérdőjel.
Nem értettem. Hát gladly.

És ekkor a háttérben megfújták a trombitákat, elkezdődött a dobpergés és megláttam magamat, ahogy a középkorban kora hajnalon kopaszra borotváltan vezetnek be egy macskaköves térre,zsákvászonnal bekötött szemekkel, mezítláb, mögöttem cammog a yeti kinézetű hóhér, kinek harmatos könny ücsörög a szemében, és éppen készülnek lefejezni... merthogy én kérem szépen elírtam azt hogy : gladly.

Namost ugye kétféleképpen lehet elírni egy szót : úgy hogy az értelmetlen legyen, és úgyis, hogy az értelmes legyen csak egy másik jelentéssel. Én az utóbbi gödörben landoltam. Kicsit sem kellemes jelentésű szóval : BÖGÖLY.
Ennyit látott szegény amerikai lány a levelemben. Tehát Ő hosszasan megköszönte nekem, azt amire én akkora überkirály szlenggel válaszoltam, hogy azt még a két orrábanlévő Obama-pirszingjével sem tudta dekódolni : Bögöly.

Maradok

A legújabb titkos elméletem szerint, melyet magammal szemben tanulmányozok : a nagyobb leterheltség mindig jobb eredményt hoz. Bevallom Önöknek, én nagyon félős típus vagyok. Egyszerűen félek. Szinte mindig. De nagyon egyszerű gyógyszert szedek rá. Egy klikkelésnél is gyorsabban elérhető gondolatomat. Mindig, amikor rámtör a rettegés első fokú pókhálója, és agyamat elkezdik beszőni az efféle gondolatok : hogy mit keresek én a Világban, hogy hogyan lehetnék hasznosabb, vagy hogy lesz-e bármi is maradandó abból amin ügyködöm, hogy valaha fog-e rám valaki pozitívan emlékezni és már-már teljesen elveszíteném a hitem, akkor hirtelen a halálra gondolok. Nem negatív értelemben véve, hanem pozitívan. Hogy meghalunk. Egyszer mindannyian.
Nekem mindig ez segít. Ennek függvényében igaziból mindent meg lehet (szerintem kell is ) próbálni, ha úgy érezzük, hogy azt érdemes, mert valójában kicsit fentebbről nézve a "dolgokat", soha "semmit" nem veszíthetünk.Azokat az embereket pláne nem értettem, akik valaha is kesergésre szánnak időt, arra nincs is időnk jóformán. ÉS ez mindig egyfajta leírhatatlan mámorosan boldog szabadsággal önti el a zsigereimet, bármikor tudok efféle üdítő adrenalin pofont adni magamnak, és ez mindig továbblök, sőt egyszerűen, szétfeszítő mozgásban tartja a lelkem. Így volt ez annál a félelmetes lépésemnél is, mikor először eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne ha kiküldeném a portfóliómat a Cartoon Networkhoz..elvégre az volt az álmom, hogy diploma után külföldre dobbanthassak, és most itt stresszelek, hogy hogyan lehessek a legjobb, mindennél nagyobb szükségem lenne egy olyan belső lelki PR manager-re , aki egyfajta stressz-edzőként elmondja a fülembe nap mint nap, hogy : ez csak az élet. Nyugalom.
Egy edzőre, akire rázúdíthatnám izzadt gondolataimat, azokról a szituációkról, amiket most először élek át, és fogalmam sincs, hogyan kell jól kezelnem, én nem vagyok könyöklős típus, és emiatt lelkiismeret-furdalásom van, de sajnos ez sosem ment. Hiszek az őszinteségben..még rosszabb. És most mindezek dacára, és a lelki edzőm hiányára azt a lehetőséget kaptam, hogy maradhatok. HOgy itt érhet a Karácsony szele is, hogy tovább küzdhetek, itt :Londonban, abban a városban, amelyről nemrég még a Moszkva téri Digitalpressben beszélgettem az egyik náthás asszisztenssel, aki a kezében lapozgatta portfóliómat, miközben azt kérdezte a Cartoon Network hol van : az Andrássy úton ? Aztán elmentem a papírboltba, hogy borítékot vegyek, olyat aminek pukkanós-papír borítja a belsejét, de mire hazaértem és megpróbáltam beletenni, realizáltam, hogy túl kicsit vettem. Vissza kellett menjek, egy nagyobbért ( ma ezt a borítékot láttam a creative director asztalán), emlékszem ahogy az ágyamon címeztem, alkoholos filccel, közben kint esett a hó,délután volt, január. Aztán levittem a Buda Gyöngyébe a postára, ahol mindig nagy a sor, és abszolút nem demokratikus módon kell sorban állni. Ajánlott szelvényt töltöttem ki hozzá, úgy intettünk búcsút egymásnak. Nem tudom már pontosan mikor, talán mikor mentem a postára, vagy miután kijöttem onnan, de volt egy pillanat emlékszem, amikor elhittem és éreztem, hogy : minden, valóra válhat.

London : New York Juliaja

Azt hiszem vegre kezdem magamban megfogalmazni, mi tetszik ennyire ebben a varosban. Eddig nem tudtam igazan kimondani, de most megprobalom. A kecses mukodokepesseg belso gepezete tetszik. Ahogy az emberek egy-egy fogaskerekkent mukodtetik az egesz nagy testet, Londont, Juliat. Tetszik, hogy mindenki elfoglalt, hogy a sarki ujsagarus ugy vegzi a dolgat, mintha az elete mulna rajta, hogy mindenki kuzd, nekem tetszik, hogy mindenki kuzd. Mindannak ellenere, hogy meg nem erzem annyira otthon magam ebben a ringben, megis kezd megutni a kuzdes (jobb-horog) szele. Tetszik a vaaros ritmusa, ahogy reggel beindul, mint egy lassu szelmalom, ami egyre gyorsabba valtozik, delben szinte felszall a magasba, olyan gyorsan porognek a lapatjai, mintha propellerek lennenek, elemelkedik a talpazata, fustolnek az ablakai, aztan estere ujra lenyugszik. Es akkor minden a legszebb. Elindulok Notting Hill-bol, fel a Ladbroke Grove -on, at a Lansdowne Crescent-en, ahol minden ablak vilagit, latni ahogy vacsoraznak a csaladok gyertyafenynel, vannak akik kettesben, vannak akik 6osban. En mindig azt hittem, hogy az effele vagokepek a filmekben, szimpla 3D modellek, pikk-pakk-plugin renderek, de nem. Valoban leteznek: kandallo elott ulo parok, es nyugodt kezfogasok. Regi Triumph parkol a haz elott, kozben a pizzafutar kanyarodik a sarkon,kormanyara rogzitett terkepet szemlelve es a macska csak asitozik az ajto elott, melyen kopogtatokent egy koronas beka ul. Lenyugoz, hogy lathatom a ritmus minden reszletet, az egesz gepezet mogott.

A zenélő bőrönd fogságában

Andy barátom most már úgy tűnik életem végéig elkísér(t), mert újabb hógömbös kalanddal rukkolt elő. Felvásárolt ugyanis 112 db hógömböt egy idős hölgytől Oxfordból, de abból csak 52 kell neki, a többi már ott porosodik ugye a 4500 darab feletti gyűjteményespolcán. Így engem kért fel, arra a küldetésre, hogy fussak neki párszor az áthatolhatatlan falaknak a pályaudvaron, ugorjak ki Oxfordba, pick up -oljam fel ezt a csekély mennyiségű hógömböt, szánkózzak vissza hó nélkül Londonba, válogassam ki neki a listájáról (most ez a folyamat zajlik) azt az 52-et és azt adjam fel az óriás-ócánjáró-posta-galambokkal Los Angelesbe. Az egész feladat nagyon-nagyon tetszett, lelkesen vágtattam Oxford felé, ott felhívtam az adott telefonszámot, hosszasan elbeszélgettünk a taxissal, míg az adott címre érkeztünk, amely egy magánparkban lévő magánlakás volt. A szellemkapu lassan gördült szét, hosszú bokorkarok lógtak ki minden erkélyről, melyek kicsit úgy tűntek, mintha egy nagy pók hálószobái lennének. A lényeg, hogy megérkeztem az idős házaspár labirintusába, az ajtó előtt már ott állt két doboz, a 112 db hógömbbel. Namármost én ezeket nem tippelném nehéznek. Úgy egyenként nem is nehezek, de így 112-enként rettenet nehezek, de még ezt is könnyedén megoldottuk a taxissal, Andy bölcsen megírta hogy bőrönddel menjek, abba majd bele tudom őket pakolni, és itt jön a történet köldökzsinórja.
Ugyanis, a kedves taxis úrtól elköszöntem, és átpakoltam minden egyes hógömböt a bőröndbe, kisakkoztam a helyet, majdnem mind egyesével volt becsomagolva, így hát teljesen tele lett aa bőröndöm, jóformán alig tudtam megemelni. Elindultam hát visszafelé, vártam a buszt. Megyek megyek a buszmegálló felé, gyönyörű őszi idő van, elég hűvös, a szemem a levendulamezőkön császkál, mikor hirtelen fura zajra leszek figyelmes...úgy mondanám, egyre erősödő dallam rázza fel álmosan őrködő figyelőcsápjaimat : AZ AMERIKAI HIMNUSZ. Folyamatos loop-ként. Hm. Elég fura csengőhang gondolom, és megyek szépen tovább a hanggal együtt. Namármost egy szerény másfél percen belül leesett, hogy ez az idegesítő csengőhang, nem csengőhang, nem tudni mi, de egy biztos : az én bőröndömből jön. Atya-úr-isten. Valamelyik hógömb zenél. De ne zenét képzeljenek el, hanem olyan idegesítő csengőhang szerűt, ami egy kissé merülő elem miatt meglehetősen falsan üvölt.
Namsot ekkor már többen mosolyogtak rám, volt pl egy nagyon kedves amerikai házaspár két kisgyerekkel, akik szinte tisztelegtek nekem, mint egy hadnagynak, hiszen azt hitték, hoyg bőrönddel vagyok, a buszt várom ami a reptéren is megáll, tehát megyek haza, és akkora amerikai vagyok, hogy olyan bőröndöt vettem, amit ha húznak : a himnuszt játssza.
Hiába próbáltam a metakommunikáció csekély eszközeivel jelezni, hogy ez nem az aminek gondolják, rettentő nagy elismeréssel integettek. Mintha a Holdra készülnék - minimum.
A legfurább mégis itt Notting Hill-ben volt, ahol a felettünk lakó szomszédokkal találkoztam a folyosón, miközben cipeltem fel a bőröndöt, ami az amerikai himnuszt üvölti...és ők csak szó nélkül mosolyogtak.
Hosszas kutatás után találtam csak meg, azt a csúnya kis gnóm hógömböt, ami a Fehér Házat ábrázolja, és az alján egy iciri-piciri on-off gombbal lehet elindítani ezt az ajándék bónusz application-t.

én mondom Önöknek : a szürke hétköznapoknál nincs szebb.

Merthogy történetesen végre eleredt az eső, az az igazi, és végre eláztam, mert továbbra is tartom magam a titkos fogadalmamhoz, mely szerint rekordot szeretnék dönteni a "Londonban esernyő nélkül" című versenyágban, amennyiben már van előző rekordbirtokos, úgy van megdöntendő napmennyiség is, amennyiben pedig nincs, még jobban iparkodom. Tehát eláztam, és megannyi terveim közül, az állandó sietésben, rájöttem, hogy ma egyszerűen beülök a kádba. Nem is tudom mióta nem ültem forró vízzel teli kádban, állig érő habhegyekben, gőzölgő teával a kezemben, a fejem mögött a kis piros rádiónkkal, és hallgattam a szakadó esőt (és a Queen-t). Szerintem nincs szebb a szürke hétköznapok részleteinél. Ezek azok a bizonyos részletek, melyek csak utólag kristályosodnak ki. Mert persze egy nagy szülinapi partyt, meg egy esküvőt már ott érez az ember, és szándékosan próbálja is jegyezgetni, és fotózni a legszebb részleteit, hogy aztán el ne felejtse, de szerintem nincs szebb azoknál a dolgoknál, amelyekre nem is figyelünk, és utólag rájövünk, hogy a mindent jelentették. Azok a mosolyok, melyeket igaziból mi teljesen egyedül élünk át a világgal szemben. A fürdőszobánk itt Notting Hillben számomra az egyik ilyen legkedvesebb semmiségek színtere. Nemcsak azért mert fura lakói közül pl a második egy hatalmas narancssárga szitakötő, aki rendszeresen lerepül a földre, hanem azért mert minden áldott reggel ahogy kipattanok az ágyból, és elkeringőzök a nyikorgó hajópadlón (újabb gyönyörű semmiség) a fürdőszoba kőpadlójáig, ott hirtelen, meglátom a Napot. Szinte megvakulok, de kimondhatatlanul jó érzés. A Nap első sugara minden reggel a fürdőszobában kacsint le rám. Többet ér, mint egy arcmosás, talán még két tüsszentést is elcserélnék érte, annyira jólesnek ezek a reggeli arconcsapások a Naptól minden nap.

A megtestesült megoldások kora

Azt, hogy a magyaros talpraesettségnek fájdalma van, egészen biztosan állíthatom. Immáron 3 hete küzdünk a nettelenség problémájával Notting Hillben, és most le kell hogy írjam, milyen furmányos módon küldöm én e soraimat az ágyamban fekve, kapucniba-burkolózott fejjel, gőzölgő teával a tenyeremen.
A hollnad lakótársam, akit a csapat (3 fő) mondjuk inkább úgy : a fedélzet ! kormányzójának tekintünk (hiszen Ő már 4 éve ennek a városnak a fan-ja) azt ígérte nekem a lakásba toppanásomkor, hogy "holnapra lesz net" , csak valami kis átmeneti malőr van. Na most, szerintem én ilyen szempontból egy türelmes ember vagyok. Két hétig nem kérdeztem meg, hogy miért nincs "még holnap". Ekkor eljött az este, és a kék konyhánk csataterén feltettem a kérdést, melyre kapott válaszából egyszerre minden megvilágosodott. Én azt hittem ugyanis, hogy egy egyetemi hallgatóval lakom együtt. De hatalmasat tévedtem. Ő a holland királynő. A posh angol netovábbja. Egy másik világ utikalauza, mintha nem ebben az időzóna-tempóban ketyegne, egyszóval : totálisan rádöbbentem, hogy itt soha az életben nem lesz internet, ha tőle várom a megoldást. Azokat a kérdéseket, hogy Ő hogy bírja ki net nélkül ? A Soha Meg Nem Válaszolt Kérdések című könyvembe gyűjtöm.
Elkezdtem hát töprengeni, mi a leghatékonyabb megoldás, és ahogy jöttem haza tegnap este, és kerestem a kulcsomat az ajtó előtt, a szemem felkószált a kapucsengőkre és pukk : felvillant a villanykörte az agyamban. Becsengettem hát a harmadik emeleten. A második ajtón. 40 év körüli, író vagy inkább múzeumtulajdonos, kezében félszáraz fehér francia bor, haja kissé ősz, gyönyörű bőr cipő. Neki nincs networkje, de a szomszédnak van !
A szomszéd : ugyanez a kor, csak nőben, bor nélkül (az is lehet, hogy házastársak voltak, csak elváltak, de azért nem költöztek olyan messzire egymástól, hátha megbánják a döntésüket), szőke haj, épp futni volt, le van izzadva, nyakában törölköző, háttérben macska ugrik fel a hűtőre, neki sincs networkje. Tehát lejöttem a mi szintünkre a másodikra. Csengetek, csengetek. Idős arisztokrata angol úr. Mosolyogtam és elnézést kértem a zavarásért. Lemegyek az elsőre. Utolsó integető remény-avenue.
Csengetek. Fiatal portugál fiú : Rooney mezben, a megtestesült megoldás. A network passwordjét nem tudja, de ha megadom a telefonszámomat, akkor mikor hazajön a bérlőtársa megírja nekem sms-ben. Hát így csatlakoztam én a : VIRGIN NETWORK-höz, mert kérem ez a neve. És így kívánok én jóéjszakát teljes szívemből a kapocsnak, amely mindannyiunk életét összeköti, legjobb barátunknak, akivel miden nap találkozunk, nélkülözhetetlen fegyverünknek : a világhálónak.

Élet a romantikus film végefőcímén túl

Merthogy a végefőcím hangulat folytatódik kérem.A legnagyobb harcot az eddigiek során (leszámítva a verekedést a sarkon, amelynek lappangó áldozatává lettem ) az angol bankkártya létrehozása jelentette. Bankokból bankokra járva hallhattam különösebbnél különösebben csengő göndör kacajokat arra a mondatomra válaszaként, hogy angol bankkártyát szeretnék létrehozni. Master Cardot. Mindannak ellenére, hogy a kiejtésem nem teljesen essex-i. Namármost a negyedik helyen kezdtem el azon töprengeni, hogy mennyire számíthat mindez extrém esetnek, ha a bankokban dolgozó (göndör kacajú) egyének legtöbbje sem éppenséggel angol. Vajon találkoztak-e már előttem is ilyen esettel ? Akkor mindez miért tűnik minden banki asszisztensnek lehetetlen kérésnek. Papírmunkák hada. Turner building hatodik emlet - második emelet között ping-pong labdaként pattogás, és putty. Újabb bank.A Citi Bank. A néni első ránézésre (és rámnézésre) nagy levegőt vett. Sóhajtott. Elolvasta kétszer a kezemben remegő Turner levelet. Majd elment. Ezután kezdődött csak a film első jelenete. Beszólítottak egy külön tárgyalószobába, amelyet bankjegy alakú őrök őriztek. Hosszú lépcsőkön át gyalogoltam felfelé, szinte már egy szerpentinen, mire egyszercsak fiókok nem nyíltak a folyosókon, melyekből pont úgy ugráltak ki a gondterhelt bankárok, mint azon a tragikus napon a New York -i ikertornyokból az emberek. A lehulló bankárokkal mit sem törődve haladtam tovább a márványfontokkal borított talajon, fotocellás ajtókon át, átvilágítottak fejjel lefelé, oldalfekvésben, a talpam alól, és a fejem fölül egyaránt. Ezek után ujjlenyomat mintát vettek tőlem, amelyet a leheletemmel kellett véglegesíteni, majd tovább mehettem a beugratós kérdések szobájába. Itt már egy PIN kód mintákkal ellátott blúzban ülő hölgy várt. A szoba falait bankjegy- tapéta borította, és az első kérdése az volt hozzám, ahogy megpördült egekbe érő bőr karosszékével :
A zöld vagy a fekete olivabogyót szereti jobban ?
Nagyon hosszasan el kellett gondolkozzak, mert ponthogy mostanában realizáltam, hogy eddig megrögzött zöld párti voltam, de kb március óta átálltam a feketére, és msot már csak feketét eszem, de igaziból mindekttőt imádom,nagyon nehéz eldönteni. De végül azt feleltem kissé feszengve a szájukban hatalmas kulcscsomókat tartó dogoktól :
black.
Tovább mehettem hát a lelki-röntgen terembe, ahol bekötött szemű muskétások állták körül a műtőasztalt, amire fel kellett feküdjek, és végül a mellkasomhoz szegezték a kérdést, melyre még kínosabban az volt a válaszom, hogy : igen, a férfiakhoz vonzódom.
Ezek után felültettekegy görgőkkel ellátott hintalóra, ami a görgőkkel ellátott hintalovak futószalagán volt egy a sok közül.
Belekeveredtem a rengetegbe, körülöttem megannyi bevándorló, mint egy bevándorló hadsereg a hintalovakon araszoltunk a futószalagon, míg el nem értem egy kis kereszteződéshez, ahol az én lovam jobbra fordult, és egy magánfolyosón kezdtünk el egyre gyorsabban "vágtatni"...alig bírtam nyitvatartani a szemem, olyan sebességgel jött felém a levegő, nem is láttam pontosan milyen rugó szerkezet katapultált ki a ló hátáról, egy kéményen át újra az utcára. Kicsit meg is ütöttem a bokám, ahogy landoltam, de túléltem. És az eredmény : a tegnapi reggelim közben, egy súlyos boríték pottyant be a Notting Hill-i ajtónkon át a hajópadlóra. Minden adott hát a tovább küzdéshez.

www.all.we.need.to.be.aware.of.our.personal.calling.co.uk ?

Most már bevallhatom, mennyiszer sétáltam otthon esténként, de inkább hajnalokba nyúlva, amikor renderelt a gépem. Muszáj volt sétálnom, hogy érezzem, hogy haladok. Elindultam felfelé a Zugligeti úton, a sötét, de mégis oly leander illatú utcákon, végig egészen a CBA-ig, ami mellett egy újabb non-stop virágbolt nyílt. Átmentem a Budakeszi úti zebrán, általában a piroson, és lesétáltam végig a Labanc utcán. Ami olyan, mintha félig már Angliában lenne az ember. .. és elképzeltem, hogy milyen lesz innen visszagondolni majd azokra az estékre. Tudtam, hogy miért küzdök, és azt is, hogy egyszer talán mindig minden valóra ébredhet, de fontosabb az út közben ,és sokkal szebb is.
Hiába késett hát a gépem, hiszek a mondásban, hogy mindennek megvan a maga ideje. Telihold volt, ahogy London felé kanyarodtunk június 26-án éjfél után bőven, a 757-essel.
A rádióban a Magic 105.4 szólt, és benne az Armageddon filmzenéje, az egész olyan volt mint egy tipikus amerikai film főcíme, és ami a legkülönösebb, hogy mindez az érzés még most sem múlt el. Hiába éltem túl kemény kéthetet, egy kemény negyedben. Vágóképek : hiába hagyott ott két taxis is, az első éjjelen, az első angol mondataimmal, miszerint a Church Green 1 –re szeretnék eljutni, egyszerűen közölték, hogy ez a cím nem létezik, viszlát. Vágás. Boxoló néger bandába pottyanok éjjel egykor a Lanbroke Grove-n, mert nem vettem észre, hogy éppen egy bontatlan boros palack repül a busz felé,aminek ajtaján épp kilépek. Vágás. Üvöltő házaspár a pirosban. A nő kiszáll, a férfi nem indul a kocsival. Piros lámpa zöldre vált. Férfi üvölt, hogy nő szálljon vissza. Kisgyerek szemek a visszapillantótükörben. Kocsik dudálnak. Nő üvölt. Férfi elhajt. Vágás : Az IKEA –ba menet rossz buszra szálltam, kikeveredtem hát az első valóban életveszélyes negyedbe , ahol a futás, alap tulajdonságnak számított az életbenmaradás lépcsőjén....mégis, mintha még mindig abban a fura romantikus filmben élnék, amit sosem hittem volna, hogy valójában létezik.
Mindannyian egy életet élünk, ami annyira rövid, hogy néha úgy érzem, szánalmas az is , hogy dolgozunk. Vannak emberek, akik végighajtanak egy életet, szabályosan élnek, pont úgy ahogy kell, még sportolnak is, és családjuk van, aztán hirtelen vége, és nem tudom, hogy Ők csinálták –e jól. Hogy az életük 90 % -ában arra sem volt idejük, hogy egy jót aludjanak. Nem tudják milyen igaziból sírni, vagy érezni a levágott fű illatát, vagy nevetni úgy, hogy közben folyik a könny a szemükből. Persze tudják, mert megfizették azt is, nyilván azt mondanák, ha megkérdezném őket, hogy tudják miről beszélek, de valójában nem tudják. A pénzért hajtottak, de közben észre sem vették, hogy az egész pikk-pakk elszaladt. És egy nagy közös érzés, talán mindannyiunk szívében, hogy akármilyen hihetetlen is , dönteni mindig mindenben csak egyszer lehet.
De ezek az emberek, már benne vannak. Úgy érzem, sosem játszottak el azzal a gondolattal, hogy mindez lehetne másképp is, hogy egy csettintésen múlhat az egész változás. Vagy hogy nincs ”életszerű szabály”, hogy lehet egyedi úton is sétálni. Nem muszáj az autópályán futni. És attól még, hogy garázsban alszanak, sosem lesznek autók. Ha szétnézek Londonban a legtöbb ember szemében a félelem rémülete tekint vissza rám. Mindannyian emberi dolgoktól függenek, sőt állítom, hogy a legtöbben közülük olyan problémák megoldásán dolgoznak, amelyek nem valósak. Minden második ember hipochonder, és egy buszon legalább egy ember magában beszél. Mindenki siet, ezért senki sem érzi úgy, hogy halad. Nincs idejük, pedig a mutató ugyanúgy ketyeg, mint a sivatagban, vagy Thaiföldön. Annyi kérdésem lüktet feléjük. Ahogy reggel mennek kávéjukkal a kezükben,vagy ahogy este állnak a metrón a forró levegőben, mégsem veszik le zakójukat... mindez megéri ?

Három dolog, amit mindenképp szeretnék megmutatni a Földönkívülieknek

Sokat gondolkodtam már azon, hogy egy Földönkívüliekből álló kis űr-turistacsapatnak milyen ismeretterjesztő filmet vetítenék a bolygónkról, amennyiben értenének a nyelvünkön. Legfőképpen tehát melyik három dolog az, amit a legviccesebbnek találok bennünk : Emberekben.

1. Az alvás

Kérem gondoljunk bele egy pillanatra, mekkora magatehetetlen állapot ez. Amit nem 4 vagy 6 évente egyszer, hanem naponta több órán át végzünk ! Már az, önmagában felettébb szórakoztat, hogy ágyban alszunk. Tehát van egy ilyen kis hely, ahová "megyünk aludni". Ezek után képzeljük magunk elé a pózt. Komolyan mondom, hogy minden pénzt megadnék azért, ha egy napon az összes ismerősömről láthatnék egy felülnézeti fotót, amint pizsamában alszik az ágyában. Ha holnap felrobbanna a Föld, és mindenkinek teljesülne egy kívánsága, nekem ez lenne az utoló kívánságom. Ennél nincs aranyosabb dolog a Földön, szinte biztos vagyok. Madonnától kezdve Jim Carrey-n át egyészen a római Pápáig : MINDENKI ALSZIK.

Csukott szemmel, nyitott szájjal, a párnáján, vagy párna nélkül, betakarózva, vagy kitakarózva, a hasán, a hátán, vagy kiskiflipózban, de alszik ! Komolyan szeretnék egy ilyen sorozatot csinálni, amin híres emberek alszanak. Van akit egyszerűen nem tudok elképzelni. Pedig van fantáziám. De ne térjünk el a tárgytól.

Amit ebben a számomra legviccesebb dologban bemutatnék a Földönkívülieknek az a kedvenc részletem az alvásban ! Magyar szót, kifejezést, még nem ismerek rá, ezért megpróbálom most Önöknek leírni, miről beszélek : ez az a mámoros pont az alvás periúdusában, mikor az ember úgymond "átlépi" az álomküszöböt, hirtelen elkezd álmodni, de még azért majdhogynem ébren van..nemrég feküdt le, és kérem ekkor egyet rándul a test ! Én speciel rúgok. néha még hangot is adok ki. És általában azt álmodom, hogy egy olyan repülőgépből szállok ki, amin nincs lépcső így a levegőbe lépek, és szinte már esek, ettől megijedek és rúgok. Amitől felébredek.

Valószínűleg egyénenként eltérő, hogy ki mit érez ilyenkor.

Nagyon egyszerű kis apróság, ugyanakkor felettébb szórakoztató mindannyiunk életében. Mindig mosolyogva alszom vissza ilyen rúgásaim után. Szóval ez lenne az első dolog, amit bemutatnék a Földönkívülieknek.

2. A táncolás

Ezt afféle David Attenborough stílusban szemlélem mindig. Mégis miért táncolunk ?

Értem én, hogy a zene, meg a ritmus, de kívülről nézve ez az egész...és nem a tangóról beszélek, meg

a különféle táncokról, balett... hanem arról mikor egy disco-ban ugrál 1500 ember. Számomra ez is rendkívül

szórakoztató. Nézzük meg tehát magunkat ismét kívülről, idióta mozdulatokat csinálunk, jobb esetben

ritmusra, roszabb esetben csak úgy, és ezen senki nem nevet. Én mindig elképzelem magunkat hang nélkül is,

úgy azt hiszem kicsit érthetőbb. Ezt tehát így mutatnám be a Földönkívülieknek. Miközben David bácsi

magát Disco-gömbnek álcázva lapulna a sarokban, és egyesével elemezné, hogy nézzék :

- Ez a hím most megkörnyékezi az egyik nőstényt. A nőstény minderről nem vesz tudomást...

és részletesen bemutatnának pont úgy mindent, mint azokról a madarakról, akik megtanulják utánozni az Őserdőben

a Canon 500d hangját.

3. A tapsolás

Hát kérem, nekem ez a bronzérmes a listán. Ülünk a színházban, a repülőn, vagy a focistadionban és másképp nem tudjuk

kifejezni hálánkat és örömünket, minthogy :

tenyereinket összecsapjuk ! Sőt, ebben a különös viselkedési formánkban, azt az apróságot mutatnám be

Földönkívüli rajongóinknak, hogy mindez egy idő után : összehangolódik. Tehát hullámai vannak, és a ritmus a maga

rendezetlenségből a rendezettség felé halad, majd újra szétesik és újra összehangolódik. Gyönyörű.

Dehogy miért tapsolunk ?

Üthetnénk például a térdünket, vagy a mellettünk ülő hátát..de nem. Mi tapsolunk.

Moszkva tér. Final station. Goodbá' !

Bennem a vágy muzsikál, hogy útra keljek. A lehetőség adott. Repjegy a kezemben. Bőrönd a szívemben. A pocsolyákban már az ég tekint fel rám. Tavaszodik. És így még nem örültem ennek.

Ott ül legbelül.

Nem tudom Önök hogy vannak vele , de szerintem csak gyerekek léteznek. Kis testbe zárt gyerekek, és nagy testbe zárt lelkek. Akárhogy is legyen, ott lüktet legbelül az a kis matchboxot tologató,vagy üvegszemű babát fésülgető kislány-kisfiú mindannyiunkban, akire egyszerűen csak idővel, ránő a teste, ránő a por, ránőnek a meg vagy meg nem hozott döntések, a felelősség....és súlyosbíthatnám még a szavakat. Betakargatja az Élet. De ott van !
És hogy bizonyságot tegyek, nagyon egyszerű példával rukkolok elő. Merthogy lelki elméletem szerint, minden egyes ilyen léleklény lényegében nagyon egyszerű módon lebuktatható. Merthogy kérem legtöbbjük, ugyanazt csinálja nagykorában is mint kiskorában. A tervei valóra ébrednek. A szárnyai repülni kezdenek, és ha ügyesen kanyarodnak a szélben, akkor egészen jól látható módon rávilágíthatunk még ma is ugyanarra a kis lényre ott belül, akik egykor voltak, az óvoda színfalai mögött, ugyanaz a kis lény jól megpillantható még ma is, mindenféle lélekröntgen és szív CT nélkül.
Tehát itt volnék kérem szépen én - 7 éves koromban - :
Sokan kérdezték már tőlem, látván a képet, hogy hányban szereztem Cambridge-ben diplomát ? És hogy online könyvelői munkát is vállalok-e, vagy csak simán hagyományos úton? De kérem, velem semmi extra nem történt kiskoromban. Ugyanúgy éltem a világomban, meglehetősen sokat voltam egyedül, és ettől már-már aggasztó módon jól elvoltam, sokat írogattam, melynek legelső vállalható formája, ez a kis füzetem volt :


Nem véletlenül titkos. Merthát a kezdeti tanulmányokat, melyeket New York-ba jutó terveim szövéséről folytattam. Pl : hogy hogyan legyek nagyszerű Cowboy. És mitől olyan zöld a brokkoli...nem éreztem publikálhatónak. A tanulmányaim kidolgozása tehát titokban zajlott. Magányos Sherlock Holmes-ként ültem esténként a plédem alatt, kezemben lemerülni készülő elemlámpámmal, és éjszakákon át olvastam az "Amire nincs magyarázat" c. könyvet például, amitől érthető módon nem alszik az ember. Számtalanszor talált rám reggel az ágyban anyukám például úgy, hogy kezemben A FÖLD című könyvet szorítottam, és alvásba szenderedett arcomon érzékelhető nagyságú döbbenet honolt. Érdekeltek a csillagok, szinte mindennél jobban, de a nagymamám már akkor is verhetetlen sült pulykaszárnyos ebédei kapcsán hosszas tanulmányokat folytattam például a "pulykák méreghányása" című témakörben is, amit lényegében a mai napig nem értek. Szenvedélyem volt különféle címek írása. Érthetetlen módon adtam címeket mindennek. A könyvespolcokon álló dossziékat egyébként a mai napig elnevezem mindig. Ám az első jel, szintén ebből a Titkos Füzetemből ered :Valahogy rájöttem, hogy vonzanak a filmek. Akkor még azt a szót, hogy animáció, nyilván senki nem mondta ki a jelenlétemben, így hagynom kellett, hogy a poroszos utam lágyan kordában tarthassa kicsit sem földönjáró képzelgéseimet. Így keveredtem én bele az unalmas hittan órákba. Nem volt mit tenni.
A pap bácsit nem lehetett lerajzolni, mert annyira kövér volt hogy nem fért volna rá egy lapra. Emlékszem, hogy hányszor próbálkoztam, de egyszerűen nem fért ki a füzetbe, még úgy sem, ha duplaoldalt használtam.Padra firkálni pedig bűn, tehát mi maradt egyetlen megoldásnak ?
A finoman átírt bibliai témák.
Így született meg az én Mikulás Noém :
Aki visszatérő kép lett fantáziámban, merthogy számtalan új racionális indokot adott a Mikulás létezésének bebizonyítására. Mindent párhuzamba vontam mindennel. A bárka, a rénszarvasok álcázására, és hogy a hosszú szakáll..stb. De ez még mindig nem minden.
Visszább ugrunk az időben. Egészen az óvodáig, ahol reggelenként "gyerekeket szültünk". Délutánonként kaptuk csak meg azt a bizonyos színes filctoll szettet, ami átlagban 10-ből 7,5 óvodás társamnak az arcát valamint ki nem hullott tejfogaikat színezte ki. Ám belőlem nagyon furcsa dolgot hozott elő. Itt kezdődött el ugyanis az első, - érthetetlen - New York iránti vonzalmam nyílt felvállalása. Anyukám és apukám többször is álltak sopánkodva az óvoda üvegfalainak túloldalán, könnyes szemekkel szemlélve, ahogy az összes kisgyerek egymással játszadozva ugrál, meg nevet, én meg a sarokban lévő rajzolóasztal felett görnyedek, ajkaimon át bal oldalra enyhén kinyújtott nyelvvel, és szótlanul ontom magamból a New York-ot ábrázoló rajzokat.Mindezen vonzódásom okát a mai napig nem tudtuk megfejteni. Ahogy cseperedtem, és megtanultam írni, már minden érdekelt New York-ról. Apukámtól kaptam egy könyvet a világ csodáiról. A Szabadságszobor-ról szóló oldal lényegében kikopott a könyvből. A jelmezbálokon, mindig a szobornak öltöztem, később már csak a lángnak,amit a kezében tart. 10 évesen kaptamelőször képeslapot New Yorkból. Az akkori általános iskolai napközisünk: Rita néni küldte nekem. A lapra ezt írta :
"Kedves Zsófi !
Igazad volt, tényleg "magával ragad" ez a város. Remélem
lesz alkalom, hogy otthon elmeséljük.
Rita néni
1996.X.5."

Az élménygyűjtő emlékpillangói

Bizonyára untatnám a majdani unokáimat az afféle történeteimmel, mikor az iHintaszékemben ülve digitálisan kivetített szemcsillogásaimmal azon történet mesélésébe kezdenék, hogy hogyan vásárolt a nagyi 1952-ben gyártott hógömb só és borstartó szettet Floridából: 2010-ben. Megkímélem őket ettől, leírom, és ha érdekli majd őket elolvashatják.
A történet kicsit sem bonyolult. Andy-t bizonyára már nem kell bemutatni a rutinosabb blogkukkolóknak. Andy barátom, a los angeles-i megszállott, aki több mint 3000 db régi "vintage" hógömbbel rendelkezik. Nos, az Ő egyik frissített kollekciófotóit tároló oldalon figyeltem fel egy pár újabb - számomra -izgalmas hógömbre, aminek TV formája volt. Igen, tudom...bennem is felmerült a szívszaggatóan aggasztó kérdés : talán én is kezdenék régi hógömb gyűjtővé válni ??? Nem állnék meg a fémdobozoknál ? Megsértve a fémdobozokat tartalmazó oldalakat persze, titokban már hógömbgyűjteményeket is lesek ! Uhristen.
Nos. Nem. Ez egyfajta tanulmány, design fejlődés szemle, retro szag ízlelés, amerika, AMERIKA szele....efféle kifejezésekkel nyugtatom magam.

Szóval rábukkantam 9 dollárért egy olyan kis "salt and pepper set"-re, amiben az bővült el, hogy az alkotója hasonló módon gondolkodhatott mint én, mely szerint funkcionálatlan tárgyaknak tartotta a hógömböket, és szegény arra jutott, hogy ha már úgyis rázni kell őket, akkor legyen belőlük só és bors tartó. Ne feledjük 1950-ben járunk. Nem lehetett a hátuljukból iPad-ot csinálni. Így még teljesen érthető a dolog, de hogy mindez egy TV-ben ölt formát. Hát ez így már kérem lenyűgöző. Engem legalábbis odéig rabul ejtett, hogy ez a kis csomag integetett itt nekem az asztalomon, egyenesen a sunny Floridából, a mi funny hóesésünkben:


Már önmagában véve élmény csomagot kapni Amerikából. Hátmég, ha mindezt egy olyan házaspár küldi (Rita and Bob Brand) a Deerfiled Beach (FL 33441) -ről, akik életüket arra szentelték hogy együtt egy kis antikvitást üzemeltetnek két pálmafa között...és a tárgyat amit küldenek a friss floridai SUN SENTINEL újság lapjai közé csomagolják, melyen a Deerfiel Beach-en ülő menő kislányt látjuk, akit az anyukája Pet Bird-nek nevez :
Ezek után a tárgynak márcsak a csomagolásáról is, a szlogenről, mellyel megpróbálták eladni :
Decorative, useful and practical ! az a korszak jut eszünkbe, mikor az amerikai utcák zöld füvén egyszerre fordultak a férfiak vadiúj piros fűnyírójukkal, és egyszerre tolattak ki a garázsból a babakék Chevrolet Bel Air Sport Sedan-ukkal, melyekből göndör fürtű melírozott szőke hajú asszonyaik pöttyös szoknyás piros tűsarkúban libbentek ki, hogy estére sült pulyka szaga keringjen a szúnyoghálón át a teraszra.
Szóval kedves unokáim, a nagyi már 23 évesen is csinált fura dolgokat. De lehet, hogy akkorra már nem ebből a szettből szórjuk a mi kis sült pulykánkra a sót és a borsot, mert

A : Akkorra már azt is digitálisan szórjuk.
B : Megabájtokkal táplálkozunk és a hajszálaink végén USB bemenet lesz.
C: Mivel a nagyinak újra sikerült egy olyan darabra szert tennie, ami az ő Andy barátjának nincs benne a 3000 db-os gyűjteményébe. Így lehet, addigra már rég elcserélték.Ettől függetlenül úgy ítélte meg, hogy jó lehet erről is tudnotok. Üdv, 2010-ből !

Mes amis, mes amours, mes emmerdes

Muszáj Önökkel, - én képzelt barátaimmal -egy pusztán csukott szemmel látható tangót megcsodálnunk, messziről ugyan, de olyat, ahol két különösen kecses jelenség találkozik a parketten, finoman érintik csak egymást,cipőjük lágy melankóliával koppan, mégis minden fordulatban ott a ki nem mondható szenvedély, ők ketten a cigifüstös reflektorban : az idő és az emlékezet.
Egy éve indultam el Brüsszelbe, egy útra, mely szinte az egész életemet megváltoztatta. Egy útra, mely "haza vitt". Nagyon sok mindent köszönhetek ennek az útnak. Jelen pillanatban legláthatóbb példája például, hogy elkezdtem blogot írni, csak úgy, puszta könnyedségből, mert ez volt a legegyszerűbb módja annak, hogy mindenki, aki érdeklődött hogylétem iránt, a fontosabb dolgokról képben lehessen. Az utam során megszerettem a Rooibos Teát. Nem is akárhogyan. Belopta magát a szívembe a kint átélt viharok alatt, mikor egyedül ültem a lakásban, vagy álltam a felhőszakadásban az erkélyen, és azon gondolkodtam, hogy milyen lesz majd újra itthonról visszagondolnom a kint töltött időre, a Roobois Tea volt a legbiztosabb társam. Megtanultam professzionális póréhagyma levest készíteni. Az egyik kedvenc levesem, olyan elegánsan egyszerű, mégis a tejszín rangot fűszerez az íz-személyiségébe. A főzés számomra mindig az egyik legvarázslatosabb játék volt, a belga alapanyagok és a pénz húzta határok egészen elképesztő élményeket adtak. A repülőgépem kicsit késve indult január 30-án délután, még egy sms-t is írtam a gépről. Féltem. Nem tudnám már pontosan megmondani, hogy mitől. Legjobban talán a múltam iránti honvágytól.
És most itt ülök, egy év telt el. Csupán egy év. És minden más.
Az egészre valami örök szerelemre emlékeztető mámorral tekintek vissza. Én Brüsszelben úgy éreztem magam, mintha "otthon lennék". Hazamentem. És nem az országról regélek, nem csupán Belgiumról, sokkal inkább arról az érzésről, mikor az ember eltervez valamit, álmodozik róla, és az valóra ébred.
Mindig a megvalósulás a legszebb érzés az életben, és nem a már "meglévő" dolgok. A folyamat, ami által haladunk valami felé, az út, ami nehéz, vagy fájó, számomra a legcsodálatosabb. Tudtam, és tudom, hogy egy lépést tettem akkor, ott a repülőn ülő megválaszolatlan félelmeimmel szemben az álmom felé, egy szívbillentyű zárat oldottam magamban. És elindultam. Mindig mosolyogva gondolok majd vissza, az én egyetlen Brüsszelemre, mert tudom az első lépéssel már egy úton haladok.

Álo'm

Nos. 2005 -ben nyitottam egy olyan című füzetet életemben melyre fakuló színű golyóstollal ezt véstem : Fura álmaim. Nyilván ezekből olyan sok nincs, de vannak egészen elképesztőek, olyanok amiket beülnének megnézni moziba tucatjával, csak még nem találták fel az Álomkirenderelő gépet. Tehát álom formátumból még nem tudunk AVI -ba vagy MPEG2 -be konvertálni. Sajnos, ez az alkalmazás még gyerekcipőben jár, pedig szerintem simán beleillene az Apple arculatába.
Szóval ma éjjel rendkívülit álmodtam. Keresem az okát, megfejtését, online függő álomfejtők jelentkezését várom.

Valahol nyugat Virginia -ban ébredtem, egy szénaszagú padláson. Arcomra egy vékony kis résen át sütött a felkelő Nap sugara, és már az olyan forró volt, hogy szinte egy csíkban égetett. Nyár volt. Búzátringató szellővel. Ahogy felébredtem már hallottam, valami fura zenebona hangját messziről, de ezzel mit sem törődve lemásztam az alattam reggeliző indiánok szintjére. Az apa -indián pipázott, fején tollak, mellette két kislány, anyuka háttérbe életlenül mosogat. Ekkor sikítást kezdtünk hallani. Apa indián egy cimborája berohan és számomra érthetetlen nyelven leizzadva magyaráz valamit, amitől mindenki megrémül. A két kislány szinte sírni kezd. Az Apa indián felfelé tereli őket a padlásra, én mintha ott se lennék. Senki nem törődik velem. Elindulok a kifelé törtető ismeretlen barát nyomába. Ahogy kilépek meglátom, hogy a fából készített GYÖNYÖRŰ házak előtt egy nagy part húzódik, mögötte végeláthatatlan mező. És a házak így egysorban állnak. A part tetején villanypóznák. Messze, egészen messze, kidőlt egy villanypózna, és egy ló volt belegabalyodva a vezetékbe (ez visszatérő kép, évek óta nálam ). Szinte vergődött, üvöltött. Igen ám, de ekkor én is elképedtem. Ez a barna ló, aminek az orrán egy fehér csík volt, legalább akkora volt mint a MOME épülete, ha nem nagyobb ! Tehát óriásló, vagy mi. Hirtelen kikeveredett a vezetékek birtoklásából és elkezdett egyenesen felém vágtatni. Ekkor már mindenki a házakban volt, vagy messze futottak. És engem ekkor elöntött valami leírhatatlan érzés, olyasmi mint a nyugalom és a mosoly metszete. Hirtelen arra gondoltam, hogy ez annyira szép. Valószínűleg nem kapnék ötöst a "Pánikhelyzetben gyakorolt életrevalóság" tárgyból . Elővettem a fényképezőgépemet, mert hirtelen arra gondoltam, hogy milyen szép fotó születhet a halálom által. Ennél nem kell szebb távozás. szinte láttam a címlapokat : "Meghalt, de halálának pillanatában zseniálisan komponált képet örökített meg a vágtató Óriáslóról." Már szinte éreztem a szelet, amit tolt maga előtt, hangosan fújtatott, és a dobbantásaitól szabályosan remegett a talaj. És ekkor belenéztem a műanyag mini Dianamba (merthogy az volt a zsebemben) és kattintottam. Nagyon szép volt a "lencsén" át látott kép, ahogy a ló háta mögül jövő fények, szabályos kontúrt alkottak a ló körül. Ekkor történt a csoda. A ló valahogy megrettent tőlem, vagy inkább csak hirtelen kíváncsi lett. Megtorpant. Rám nézett , és beszaladt a mellettem a semmiből - a földből - előtörő hatalamas FA KASTÉLYBA. Merthogy a kastély minden részlete fából volt faragva. Itt - ott szú ette nyomokat láttam a barokk korlátokban. El tudjuk képzelni, ha a ló akkora volt, mint a MOME, mekkora volt ez a kastély. Utána eredtem, apró porszemként, még több fotót akartam készíteni, mert akkor már tudtam, hogy valamiféle külföldi országban tartózkodom, és át kell adjam majd a barátoknak az élményt. Amint beléptem a kastélyba, egy bájos kis család Karácsonyi ajándékozásába csöppentem, majd hirtelen amelyik oszlop mögé a ló bement a másik oldalán egy szőke hajú lány lépett elő, elég fáradtan, és kezében fényképezőgéppel és ugyanúgy ahogy én a lovat, le akart engem fotózni. Így hát lefotóztam én is őt. Ez az a típusú kép, amin ugye egyik szereplő feje sem látszik majd, csak a két személy, akik a fejük elé fényképezőgépet tartanak. De ahogy elkezdett futni, ugyanúgy dobogott még, mintha ló lenne, és amint megláttam a lábait észrevettem, hogy patái vannak !

Ám ekkor, újra kimentem a fa kastélyból, és itt kezdődött a leges legszebb része az álmomnak. A régóta hallatszódó lágy muzsika hangjai felerősödtek. És ekkor megpillantottam hogy felvonulás van. Nekidőltem az egyik hatalmas fa oszlopnak. Elképedtem. Ez a felvonulás kérem, nem a földön, hanem a VILLANYPÓZNA vezetékein zajlott ! Megannyi –főleg japán ! – kis kötéltáncos gyermek vonult egymás mögött, lassan lépdelve a vezetékeken. Kezükben hegedű, trombita, csemballó. Néha egy-egy vonást a vezetékeken húztak, adott ritmusra, mert annak is hangja volt ! És ahogy jöttek sorra, jött köztük –szintén a villanyvezetéken – régi két kerekű biciklin bicikliző cilinderes úr. Aki a póznák tetején mindig hangosan felnevetett. A kalapja piros- fehér csíkos volt, és Ő meg felhőket húzott. Tényleg nem hiszem el, ha nem látom. Három darab szabályos bárányfelő volt a kezéhez kötve, mint egy lufi, és folyton rászólt a gyerekekre, hogy menjenek már kicsit arrébb, az Ő sávjából. (mert ugye a villanypóznákon több vezeték is fut) Ameddig a szememmel elláttam jöttek a gyerekek, artisták, volt hogy egy egész csapat tüllszoknyás balerina ! És keringő szerű dallamokra vonultak az utcákon. Nem győztem kattintgatni, a szebbnél –szebb képeket.

Itt ébredtem fel.

Örökrangadó

Tisztán emlékszem arra a Dramaturgia óránkra a B9-ben, mikor mindenkinek le kellett írnia egy kis cetlire, hogy ha tárgy lenne mi lenne. Az első felszólított ember magát kaleidoszkópnak definiálta, aztán volt aki varázspálcának, golyónak, nekem ez állt a lapomon :villanykörte-dianáscukor. A kötőjelet először hezitálásképp írtam le, rettegve attól a kíntól, hogy felolvasom a szót : "Dianáscukor" és lassított felvételként látom majd, amint mindenki nyálfröcsögő szájjal szakad a nevetéstől rajtam, ujjaival felém mutatva, bal kezüket hasukon tartva, hogy "dehát az nem tárgy". Aztán rájöttem,voltaképpen mindkettőben rengeteg hasonló tulajdonság van, így ha engem szólítanak fel, mindkettőt megindokolom. Persze, nem szólítottak fel, azóta is a fiókomban lapul a cetli. De vegyük csak alaposabb elemzésbe az én kedvenc ranglistámat.Tudom, hogy a cukor, mennyire egészségtelen, meghogy az efféle édességek mennyire rákkeltőek, hajőszítőek, könnycsatorna-szárítóak, és fogszúvásítók, de mindezekkel együtt rettenet módon odavagyok értük.
Az első helyen, aranyérmes a Dianáscukor. Szerető szenvedélyem odáig sodort, hogy voltam már a Szilhalom (ez a falu neve) tehát - - > Szilhalmon lévő Dianáscukorgyár kapujánál, amerikai zászló mintájú kendőt csavarva a fejemre, napszemüvegben, hosszú bőrkabátban - biztos ami biztos - és kopogtattam, hogy bejussak, hogy felfedezzem a titkot, ahogy készítik ! De senki nem nyitott ajtót. Szóval kérem, Dianáscukorból is létezik hazánkban többféle. Akik kicsit is éreznek vonzalmat íze iránt, azoknak a képen látható speciális fajt javasolnám, mely új termék, 2008-tól van csak a piacon. Súlya : 9 gramm, íze mennyei. Ébren töltött éjszakáim egyharmadát mindig arra szánom, hogy azon agyalok, hogyan lehetne a Dianáscukor csomagolását "fényévekkel" elegánsabbá tenni, majd mindezt nagy mennyiségeben külföldre exportálni, hogy Magyarország hirtelen Világhírűvé váljon, és kintről jövő határátlépési tilalmat keljen elrendelnünk az ízszomjas Dianáscukorrajongóknak !
A második helyen a MAOAM cukorkák állnak, ezek közül is, nehezen írom le, de : a Cseresznyés ! Igaziból megvallva csak Csehov miatt. Egyértelműen a Cola-s ízű a kedvencem, de a cseresznyéről állandóan eszembe jut Csehov, és akkor már átbillen a voksom a kuriózumi ízfokozó faktor hatására, fejemben betöltődik Irina monológja, és potty, kipottyan a cola -s íz a ranglistáról, diadalmaskodik a Cherry !Külön fejezetet szeretnék nyitni a MAOAM cukrokákon található rejtélyesen perverz zöld figurának. Ki ő ? Miféle lény ? Miért érez ilyen eltitkolhatatlan vonzalmat a szerényen mosolygó gyümölcsök iránt ? Mindezen zavarba ejtő viselkedésén felülemelkedve miért nyújtja ki minden képen a nyelvét ?Kifejezetten MAOAM szakbarbároknak ajánlom, a nyilván általuk jól ismert Zöldalmás ízvilágot. Rikta faj ! Látszik, hogy a lény barátunk is enyhébben játszik ezzel az ízzel pengetett érzelmei húrjain : Harmadik helyen ácsorog a MELBA kocka, ananászos változata. A Párizsi kockát kicsit se kedvelem ehhez képest, ebben az ananászos ízvilágban, az étcsokoládé lágy roppanásában....van valami észbontó. Súlya : 13,1 gramm ! Definiálása : Ananászízű alkoholos krémmel töltött étcsokoládé. Tartalmaz tejet és szóját, nyomokban földimogyorót, dióféléket és glutént. Továbbá nagyon szeretem a csomagolásának a hangját. Miközben kinyitja az ember, sejtelmesen serceg az ezüstpapír, mintha valami titkot súgna.
Szeretem továbbá azt, hogy ezek mindegyike általában a pénztár melletti "dühöngőpolcon" található, és hogy minden egyes pénztárosnő lenézően néz, amikor kiejtem a számon : még két dianáscukrot kérnék.