A Tavasz küszöbén

Teljesen váratlanul újabb bébiszitteri lehetőséghez jutottam..kérem ne értsék félre, pusztán egyre inkább az Amszterdami napok lebegnek a szemem előtt, és ezáltal egyre közelebb lebeghetnek. .. ezért e nagy motiváció.
Szóval egy újabb környék, elég utolsóelőtti metromegállója, gondoltam ma lecsekkolom a helyet, mert ez reggeli műszak lesz, egyetem előtti szórakozás, úgyhogy nem akartam holnap kóvályogni.
És kérem olyan helyre bukkantam, inkább környékre amely nemcsak hogy beszippantott, hanem el is szédített, meg is babonázott, fel is csigázott...és egész nap fogva tartott. Mert nemcsak hogy elindultam az utcán, hanem bejártam a környéket. Láttam egy piros régi Volvot is ! Hoppá ! Még le is fotóztam. (lásd Flickr)
A képek árulkodnak a hely hangulatáról, bár az illatokat és a Nap melegét nem annyira érezni rajtuk. Egészen addig sétáltam míg meg nem láttam egy reptérre menő buszt, s minthogy olyannyira szeretem azt a hangulatot amit a reptéren érkező s várakozó utasok árasztanak magukból felszálltam rá. Azt hiszem a dolgozókon kívül nem sok olyan ember volt rajtam kívül aki nem várt senkit, nem is utazott sehová csak úgy nézte az embereket.
Ám ekkor hirtelen egy üzletember kezében megláttam egy ismerős jelet : Starbucksos kávéspohár !
ááá.

Kávé terén az Achillles pontomat cirógatta a látvány. STARBUCKS ! ! !
Még mindig nem tettem le nagy álmomról, hogy egy napon kávékritikai könyvet írjak, kielemezve a világ legtöbb híres kávézójában kapható tejeskávék hibáját.
Merthogy a Starbucks számomra megkérdőjelezhetetlen kedvenc. És nem kellenek a mézes mázos mózes kiegészítők. Az 56 féle caramellás szirup meg manduladarabkák.
Tejeskávé.
Sok tejjel. Éppen elegendő tejjel.
Zárójelnben hadd említsem meg hogy az azért döbbenetes, hogy ugye a legkisebb kiszerelés a "tall" néven futó példány 3 dl-s. Erre ugye én azt mondom igen, ennyi kell a legfinomabb kortyokhoz, 2dl kb a tej benne. Dehát ott van utána a medium a szerény 5 dl-jével és hát akkor mekkora lehet a Grande ?????
Látszik, hogy alapvetően amerikaiak isszák. Tejóég. Ki az aki 7 dl kávét igényel naponta ?
Zárójel bezárva. Költői kérdés kipipálva.

Szóval bevallom igen, nyilván a betegesre nézett, bármikoridézekbelőle "Szerelem Hálójában" is nagy befolyást kap e téren eme elkötelezettségemben. Az a kis jelenet ahogy bemutatják a new york-i reggel kávéval munkába igyekvő embereit, engem különös módon nem elborzasztott, hanem magával ragadott. És ahogy Tom Hanks elmeséli, hogy mennyire jó, hogy a Starbucks a döntésképtelen embereket egyszerre készteti több döntés meghozatalára..de a jelenet kulcsszereplője számomra a kíméletlenül elcseszett szemüveges Richard Gere utánzat. Miatta érdemes végignézni.

pénteki kaland - avagy a bukott Metálistenek harca

Pénteken úgy döntöttünk az olasz barátnőkkel, -kiegészülve most egy Júliával aki G-vel írja a nevét- , hogy ellátogatunk abba a hangulatos kis Pub-ba amelynek ajtaján láttuk, hogy minden péntek este élőzene van! Ahogy beléptünk már az fura volt, hogy mindannak ellenére, hogy nem volt fullosan tele a hely, két idősebb szakállas ember egyből odajött hozzánk, hogy ők átadják nekünk az asztalukat.
hm..néztünk öszze mind a négyen.
hmmm....néztünk össze újra, ahogy ezek az idős urak nem a pub-ból ki hanem a színpadra fel indultak !
Személyesen a zenekar frontemberének helyére ültem hát le.
A koncertet úgy körülbelül 12 perc múlva hagytuk el, amikor már tudatában voltunk hogy a Metálistenarkangyalok Angliából szálltak alá hozzánk, s egyetlen egy rajongójukat...akit a fotón láthatunk ! - olyannyira elkapta a bugi, hogy a színpadra ugorván, a remegő kezű énekes kezéből a mikrofont kikapván átvette a frontember titulust.

hm...néztünk össze újra

szombati kaland

Ha szombat akkor Balázs és Beni. Jelentem tisztába kerültem a tisztábatevés tisztátalanságaival.
Mindazonáltal volt szerencsém meglátni három cm-ről a brüsszeli nemzetközi repteret. Két darab Lufthansa gép emelkedett fülsüketítően felettünk a magasba, miközben a háttérben hurrikánszerű fellegek kerekedtek.

U.I. Az autóutas szőnyeg teljesen hatalmában tart...oviban sosem értettem a fiúkat, most nagyon tetszik.

Nobody said it was easy

Pánik - avagy racionális benyomások

CSakhogy nehogy túlcsöppenjen a blog.


Ma hogy két nap után újra éhségszerű érzés keringett bennem, elmentem a Quickbe, ami pont olyan mint a Mcdonalds csak hidegebb a krumpli.
Épp a sajtot kerestem a Süper Cheese szendvicsemben, mikor emelkedett hangvételű férfihangot hallok. Egy Úr, aki leginkább a Száll a kakukk fészkére-ből (a szót MARCINAK ajánlom) az idősebb dadogó göndörebb hajú emberre emlékeztet (sehol nem találok róla képet ) olyan szinten bedühödött - vicces hogy előtte pont azon tűnődtem mellé üljek e, vagy egy siltessapkás aranyórás maffiafőnök mellé, az utóbbit választottam - hogy a biztonsági őr fejétől 5 cm-re üvöltött valamit franciául. Csak a kávét értettem. Lehet az bánotta, hogy csak két cukorral kapta.
Mindenesetre akkor lett izgalmas a dolog mindenki számára, számomra pedig gyomorgörcsöthozó, mikor akkorát csapott az asztalra hogy hallani lehetett ahogy koppan a jegygyűrűje, de még a hang el sem érte a fülünket, már a jobb öklével a biztonsági őr orrát kapta telibe. Nem is értem hogy állhatott ilyen naivan az az ember, dehát gondolom nem hitte hogy ilyen hamar dühbejön az üvöltő szájhoz tartozó test.
Szörnyű volt hallani, ahogy az ököl tompán puffan egy másik ember arcán. Az Élet, jelentem másképp hangozza magát, mint a mozi..
Még most is kiráz a hideg.
Az őrnek elkezdett ömleni az orrából a vér. Ekkor bántam meg hogy ketchuppal kértem a sültkrumplit.
Mindenki szájában megállt a falat. A hamburgersütő fiúk a pulthoz rohantak. Egy másik (v)evő ráugrott hátulról a férfire, a biztonsági őr, ekkor éledezett, a férfi ekkor egy fél literes kólát dobott( ?) a biztonsági őr felé, aki ezt kiütötte egy bal horoggal- még időben úgy, hogy az pont a mellettem lévő falon landolt, amiből én is kaptam egy adagot. Ekkor már a lapítva menekülő rémült túszok társaságában próbáltam kiekrülni a sarokból. Mert, hogy pont arra szorította a tekerve rugdalozó üvöltő embert, a vérző biztonsági őr. Egy férfi közben hívta a rendőrséget. A biztonsági őr pedig egy idő után szorította a férfi fejét, a hamburgersütő a hátán állt. Folyamatosan rugdalózott, meg üvöltött.
4, azaz négy percen belül volt kint a rendőrség, 5 fős kommandóscsapata, akik kitekert kézzel, bár nem könnyedén, nincsittsemmilátnivaló mondattal vitték el az embert szirénázó kocsival.
Aztán még úgy húsz percig ültem a kaja fölött....


TEgnap pedig megkezdtem bébiszitterkedős bevetésem. Végre sikerült találnom családot. Mármint "munkát". Két kisfiúra vigyázok szombat esténként. Nagyon örülök, csupa új tapasztalat.

Rettegve szugeráltam a kis Benit (1,5) hogy ne kelljen "kakikálnia"..mert akkor! ! ! ahogy az anyukája elhintette előttem a mondatot :
"ha meg kakikálna akkor ott apelus tisztába teszed!"

uhristen.
Tisztába??? Még életemben nem tettem tisztába senkit.

No, szóval nem kakikált hála az égnek. És még sírni sem sírt, amire nagyon büszke voltam. Próbáltam igazi CSupa-csupa cupp-cupp mentes felnőttként beszélni vele, és teljesen bejött neki. Nem brümmögtem, meg nem blüblüblüblüblöztem felette fura fejet vágva, és ez még a totális megnevettetés szintjére is elrepítette frissen kialakuló kapcsolatunkat. Amiről készítettem is videót, nagyon viccesen nevetett.
De most csak egy kép róla :

Nekem semmi kedvem elhajózni erről a világról

Mikor megérkezett Iwan akkor egy ideig nem hallottam semmit, csak azt ahogy beszél. Olyan volt mintha pár percre kikapcsolták volna a többi hang layert. Ott mentünk egymás mellett a Gare du Midin át, és én nem hallottam a bőröndjüket húzó turisták tömegét, az árusok párbeszédjeit, a kanyarodó villamosok csikorgását. Semmit.
Emlékszem, hogy hol jött vissza a hang, ott ahol sorban álltunk a heti jegyért, ami ugye nincs, így tíz day-jumposat vettünk, gyakorlatilag fölöslegesen hiszen Brüsszelben ellenőrt még nem láttam.
Lehet, hogy láttam, de akkor épp nem dolgozhatott.


Tegnap ahogy elkanyarodott a busz, melyen a reptér felé ment, még egy ideig álltam ott. Pont ott ahol vártam szombaton, és arra gondoltam, hogy hogy izgultam akkor, és hogy borús idő volt de számomra sütött a Nap. Most meg hirtelen ott ült a busz leghátsó ülésén, kezemmel még fel is ugrottam addig, hogy letöröljek egy részt az ablakra száradt porból, aztán egyszer csak elindult a busz. Jó lett volna például Budapestig integetni, nemcsak az utca sarkáig. Álltam ott, és hirtelen minden zaj átsuhant rajtam. Hallottam ahogy a sarkon kanyarodik a 81-es, meg ahogy az újabb buszba pakolják be a portugál turisták a bőröndjeiket, a cipőkopogásokat az aszfalton, és a fodrászüzletből kiszűrődő hajszárítókat. Csak sétáltam egyet a városban...a kedvenc helyeimen, amik eddig a kedvenc helyeim voltak, most mind egy-egy emlék őrzői lettek. Elmentem a Bourse előtt, ahol ültünk a lépcsőn Dávidra várva és néztük, hogy csak nyitott fedelű kocsik állnak meg, és ott volt szemben a Mcdonalds ahová egyszer nagyon siettünk, és voltam a fő téren a kwakkozónk mellett, az egyedül kuksoló szoborbácsinál, akiről eddig azt hittem ketten vannak. Most minden teli lett emlékekkel, és egész Brüsszel sokkal jobban ismer már mint azelőtt.

Őszintén szólva kicsit el is szomorodtam azon, hogy mi egészségben élő emberek hogyan is örülünk a jónak. Hogy miért nem üvöltünk és zokogunk egyszerre naponta legalább másfél órát azért, mert egészségesnek érezzük magunkat? Hogy miért nem sikítunk örömünkben azért,
hogy élhetünk, megélhetünk és szerethetünk, ha akarunk. Ha istenigazából belegondolok ebbe, vagy meglátom a fényképet,- nézzék csak meg bátran Önök is-, itt vagyunk mi emberek, barátok, szívek és testek a képen, és ott egy kép a képben, egy fotó egy férfiról és egy kislányról. A férfi már 7 éve nem él. Egy apa, egy férj, egy barát, egy kolléga, egy mosoly egy társ..ki tudja hogy pontosan még mi, már rég nincs. Hét évvel ezelőtt, azokból az emberekből akik most velem a fotón ülnek egyetlen egyet sem ismertem. Mégcsak nevetni sem mertem volna, ha valaki elém ugrik a gimnázium folyosóján és azt meséli a fogszabályzójával rá pislogó zsófinak : Képzeld el , hogy hét év múlva az életen merengsz majd Brüsszelben miután elmentek a barátaid ! ! !
Tudom, hogy az élet nem úgy van kitalálva, hogy az ember folyton örüljön, és alapvetően mindenki problématúlélő evezőként mendegél a maga útján. A legtöbb ember nem kezd el zokogni mikor először érzi meg a tavasz illatát az este leszálltakor, sőt még talán mosolyra sem fakad. Legtöbbünk általában a problémájáról beszél, és ezekre keressük a megoldásokat, valamilyen szinten folyton csak ezt tesszük. És ez így van rendjén, hiszen emberek vagyunk, nem örülünk minden percben a levegőnek, de ha fuldokolni kezdünk egy idő után belehalunk. Csak elgondolkoztatott a kép, amit a keretben látok, a férfi, Parvine férje. Hogy mit jelent olykor a "van". Minden értelemben. A forró bagett, hogy VAN, a futás utáni zuhany hogy VAN, egy család, hogy VAN, egy nagymama hogy VAN. Minden ami alap, ami hétköznapi, ami folytonos, amiben teperünk, amiben célokért nyújtózunk, csak egy kicsivel fentebbről.

Hiszek abban, hogy csak kétféleképpen élheted az életed. Vagy abban hiszel, a világon semmi sem varázslat. Vagy pedig abban, hogy a világon minden az.

Levél a semmi ágáról

Biztosra veszem, hogy elég lesz csupán két napnak eltelnie, máris ennek a napnak is minden percét hiányolom majd. A bolhapiacon töltött sakk-keresgéléstől kezdve, a goffritevésen át a labdarúgásokon keresztül, a pirítóson olvadó vaj láttát, a naplemente felhőit az ágakon át, a parkban élő sellőfiú szobrokat, a mélabú durcás arcát, és a durcásság mélabúját, a nalanyelő kút imitátor hangokat, a tusfürdő illatát,a szoborrá válásért folytatott emelés mosolyrohamát, és a csendeket melyet ilyen közelről, olykor máshogy hallani.

Kwak Kwak Kwak

Tegnap az eső segített döntenünk a megfelelő kis söröző megtalálásában. Brüsszelben ugyanis nem hangulatos sörözőt találni, majdhogynem lehetetlen, s minthogy annyi hangulatos hely van az ember egyszerre lebeg a döntésképtelenség és a mindegyikbeüljünk be vágy határai között.
Ekkor eleredt az eső. Olyan nyárias viharfelhők adták a hátteret a Grand Place csipkehomlokzatai mögött, mikor a macskaköveken sétáltunk. Majd hirtelen az egyik szűk utca sarkán rákezdett. Szelíd esőfátyol terítette ránk a szürkület egy amúgy is oly sokszor Brüsszelre jellemző színét.
- Bonjour ! - mondta az a pincér, akit aztán nagyon megkedveltünk, s nyitotta ki előttünk az ajtót. Valószínűleg láthatta a tekintetünket ahogy az égről az ablaküvegnek támaszkodva figyeljük a söröző belsejét, másik kezünket a fejünk fölé tartva az eső elől.
Ez volt az a hely, ahol életünkben először ittunk Kwak-ot, ez az a sör, melyet a pohara ad el. Zseniális, ahogy kiszúrtuk a sarokban ülő pár fiú résztvevőjénél, ezt a leginkább kémiai vegyületek összekotyvasztására emlékeztető üvegpoharat. Finoman elmutogattuk, hogy mi is egy olyasmit szeretnénk. Majd mikor már a kortyolgatás vége felé jártunk, egy négy fős kis csapat tért be a kocsmába, akik finoman ránk mutogattak, hogy egy olyasmit szeretnének.

S0mbaton megérkezett Iwan

A Gare du Midi mellett lévő Airport-busz megálló várótermében vártam rá. Kezdetben egy pénzt kéregető agresszív angol fiú, majd egy kinder bueno társaságában.
Azóta még gyorsabban telnek a napok.
Tegnap jártunk a megdöbbentően kicsinek tapasztalt Atómiumnál. Én minimum Eiffel Torony nagyságúnak képzeltem...de be kell valljuk jóval kisebb. Összefutottunk Dáviddal is, aki elmondta nekünk mit ne nézzünk meg Antwerpenben, valamint ettünk finom belga sültrkumplis szendvicset és éjfélkor a konyhában összefutottunk az Astronauta Nalaval.

Torokszalamandra

Hallgatásom egyetlen oka szűnni nem akaró torokfájásom.
Bár Szent Balázshoz még nem fohászkodom, itt az ideje újra beszédbe elegyednem elképzelt olvasóimmal, remélve hogy mindez gyógyító hatással bír.
Lássuk hát a jó oldalát a torokfájdalom küzdelmeinek :
Éjjel, álmomban rendkívül kis repülőgép fedélzetén tartózkodom Zitával és Vikivel. Épp hazafelé indulunk Budapestre, nem tudni pontosan a Föld melyik pontjáról. Meglehetősen érdekes jelenség, már álmom legelején az a teát szürcsölő kisbaba mellettünk, aki öltönyben ül, és a füle mögött ősz haja is van, mintha csak egy idős üzletember bújt volna csecsemőjelmezbe.
Szóval elindul a gépünk. Ekkor álomplánt váltok és teljesen felülről látom, amint a legújabb F35-ös vadászgépre emlékeztető repülőnk a kifutópályán gördül.
Vissza a saját szemszögembe.
Ekkor tűnik fel az első érdekes jelenség, amin bevallom Brüsszelbejövet gondolkodtam, hogy mi lenne ha a repülőgépen, akárcsak a villamoson lennének menetiránynak háttal ülő utasok is !
Nos én épp így ülök. Velem szemben tehát Viki és Zita.
Zárójel : Meg kell említsem, ami miatt tökéletesen ismertem eme érzés kellemetlenségét, az az 5 évvel ezelőtti tapasztalatom a németországi Europarkban, mikoris Márkóval egészen véletlenül sikerült felülnünk egy olyan hullámvasútra, ahol a kis csészealjak addig-addig forgolódtak, míg végül mi, menetiránynak háttal élvezhettük végig az utat, nem kis röhögőgörcsöt keltve a velünk szemben ülő két bajor srácban, akik végignézték a légnyomástól szétszakadni akaró, pirosan nevetve üvöltő rémült tekintetünket, amint fejeink a térdeinken pattognak.Zárójel bezárva.
Szóval lassan de biztosan emelkedni kezdett az álomgépünk. Viki meg Zita mintha mindig is ismerték volna egymást beszélgettek. Én kissé előrehajolt pózban a fejem térdközeli állapotban tűnődtem azon, hogy hogy lehetek ekkora szerencsétlen, hogy háttal ülök a pilótának. Folyamatosan emelkedtünk, meglepő gyorsasággal. Pillanatok alatt elértük a felhők biztonságot adó magasságtakaróját.
De ekkor, hirtelen leállt valami. Naná hogy zuhanni kezdtünk. Repülővel kapcsolatos álmaimban 10-ből kilencszer zuhanok, de sajnos mindig felébredek a földet érés előtt. Ám ma éjjel ez másképp alakult.
Zuhanunk ? Egészen elképesztő módon préselődtem bele a ülésbe. Míg velem szemben Viki feje megdöbbenést tanúsított, addig Zita azt üvöltötte : Tedd fel a kezed ! Sziréna szerű hang kapcsolódott be egy újabb hang layerként.
Ám tekintetem a villogó vészkijárat alatt ülő idős csecsemőre tévedt, aki akkor már fejjel lefelé ült, ugyanolyan higgadt pózban, és ugyanúgy itta a teát, ami mintha az űrben lett volna, lassan lebegett a szája felé. Kinéztem az ablakon, tejóisten éreztem ahogy a gépünk 360 fokban átfordul. A szemembe vakított a Nap egy másodpercre. Egy pillanatra a lábaim elemelkedtek a padlóról, a fejembe vér tódult, majd újra ez a nagy nyomás. Iszonyú nagy zaj volt odabent. Lábaim visszacsapódtak a szürke, kissé szemcsés talajra. Láttam ahogy Viki mond valamit, de nem hallottam, hogy mit. Ekkor, mintha még egy fokkal nagyobb sebességre kapcsoltunk volna ! Ha nem lett volna hátam mögött az ülés, azt hiszem kirepülök a gépből. Fákat láttam elsuhanni a szárny alatt, és fura fém szerkezeteket. A hang egyre csak erősödött. Mintha egy másodikvilágháborús bomba szerepét játszottuk volna mindannyian. Teljes erőmmel az ülésbe kapaszkodtam.
Hirtelen rázkódással landoltunk. Inkább becsapódtunk. A fejemet az ülésnek ütöttem kétszer is. Mögöttünk a gép hátsó része leszakadt, arcunkat megcsapta a hideg levegő, ekkor realizálódott bennünk, hogy az Északi összekötő vasúti hídon vagyunk! Megálltunk. Kissé ferdén a híd párhuzamaihoz képest. Csend lett. Itt-ott köhögött egy-két utas, épp ki akartam kapcsolni a biztonsági övemet, mikor felébredtem.

Macskahölgyek árnyékában

Tisztelt Jampi Úr!


Egy szemet gyönyörködtető képet küldök most Önnek.
Amennyiben kikacsintana felénk, kérem szemrebbenés nélkül
jelezze látogatásának időpontját, küldjön sültgalambot avagy postafaxot.

Aranyoskám

Tegnap ahogy a Bourse metrókijárata felé igyekeztem követni a Nap minden bőrfelülettel érinthető sugarát, mindenfelől gyerekek lepték el a teret. Kezdetben csak egy-két tekintet meredt bánatosan az ég felé. Az égen megannyi véletlenül elengedett lufi imbolygott, némelyik már a repülők magasságában. A főút lezárva. Apukák nyakában gofritevő pókembernek öltözött kisgyerekből 5 perc alatt láttam hármat. De a Nap senkit sem hagyott egyedül.
Olyan volt az egész, mintha egy lassított felvételt látnék. Mintha magam sem tudnám, melyik korban játszódó filmforgatás statisztái közé keveredtem volna. A járda széléről egy fehérre sminkelt arcú férfi szórta felém a konfettiket, melyek közül némelyik halpikkelynek látszott a Nap tükrében. A csíkos sátrak csücskeiből,- melyekből gofrikat osztogattak-, számtalan kék színű lufi nyújtózkodott. Az emberek legtöbbje nevetett valamin, s mindegyikük arcán valami nagy várakozás kimondhatatlan titka derengett. Úgy éreztem, hogy a felnőttek gyerekeknek öltöztek.
Egy idő után hangos trombitaszó járta át a teret, és mindenki a Nap felé fordult. Egy lufi kidurrant.
Messze, egészen a sugárút végén valami nagy, hatalmas piros gömböt lehetett látni. Azt gondoltam léghajó ! Amiből színes festékeket öntenek majd ránk a legújabb Sony Bravia reklámhoz, de nem. Egyre csak közeledett felénk a trombitaszó, s egyreinkább kirajzolódni látszott a hatalmas, levegőben lépkedő,lufi- TÖRPAPA ! Mert, mint utólag elújságolta nekem egy néni, aki ha magyar lett volna :"Aranyoskám"-nak szólít, ez az ANIMA filmfesztivál záró karneválja !