Torokszalamandra

Hallgatásom egyetlen oka szűnni nem akaró torokfájásom.
Bár Szent Balázshoz még nem fohászkodom, itt az ideje újra beszédbe elegyednem elképzelt olvasóimmal, remélve hogy mindez gyógyító hatással bír.
Lássuk hát a jó oldalát a torokfájdalom küzdelmeinek :
Éjjel, álmomban rendkívül kis repülőgép fedélzetén tartózkodom Zitával és Vikivel. Épp hazafelé indulunk Budapestre, nem tudni pontosan a Föld melyik pontjáról. Meglehetősen érdekes jelenség, már álmom legelején az a teát szürcsölő kisbaba mellettünk, aki öltönyben ül, és a füle mögött ősz haja is van, mintha csak egy idős üzletember bújt volna csecsemőjelmezbe.
Szóval elindul a gépünk. Ekkor álomplánt váltok és teljesen felülről látom, amint a legújabb F35-ös vadászgépre emlékeztető repülőnk a kifutópályán gördül.
Vissza a saját szemszögembe.
Ekkor tűnik fel az első érdekes jelenség, amin bevallom Brüsszelbejövet gondolkodtam, hogy mi lenne ha a repülőgépen, akárcsak a villamoson lennének menetiránynak háttal ülő utasok is !
Nos én épp így ülök. Velem szemben tehát Viki és Zita.
Zárójel : Meg kell említsem, ami miatt tökéletesen ismertem eme érzés kellemetlenségét, az az 5 évvel ezelőtti tapasztalatom a németországi Europarkban, mikoris Márkóval egészen véletlenül sikerült felülnünk egy olyan hullámvasútra, ahol a kis csészealjak addig-addig forgolódtak, míg végül mi, menetiránynak háttal élvezhettük végig az utat, nem kis röhögőgörcsöt keltve a velünk szemben ülő két bajor srácban, akik végignézték a légnyomástól szétszakadni akaró, pirosan nevetve üvöltő rémült tekintetünket, amint fejeink a térdeinken pattognak.Zárójel bezárva.
Szóval lassan de biztosan emelkedni kezdett az álomgépünk. Viki meg Zita mintha mindig is ismerték volna egymást beszélgettek. Én kissé előrehajolt pózban a fejem térdközeli állapotban tűnődtem azon, hogy hogy lehetek ekkora szerencsétlen, hogy háttal ülök a pilótának. Folyamatosan emelkedtünk, meglepő gyorsasággal. Pillanatok alatt elértük a felhők biztonságot adó magasságtakaróját.
De ekkor, hirtelen leállt valami. Naná hogy zuhanni kezdtünk. Repülővel kapcsolatos álmaimban 10-ből kilencszer zuhanok, de sajnos mindig felébredek a földet érés előtt. Ám ma éjjel ez másképp alakult.
Zuhanunk ? Egészen elképesztő módon préselődtem bele a ülésbe. Míg velem szemben Viki feje megdöbbenést tanúsított, addig Zita azt üvöltötte : Tedd fel a kezed ! Sziréna szerű hang kapcsolódott be egy újabb hang layerként.
Ám tekintetem a villogó vészkijárat alatt ülő idős csecsemőre tévedt, aki akkor már fejjel lefelé ült, ugyanolyan higgadt pózban, és ugyanúgy itta a teát, ami mintha az űrben lett volna, lassan lebegett a szája felé. Kinéztem az ablakon, tejóisten éreztem ahogy a gépünk 360 fokban átfordul. A szemembe vakított a Nap egy másodpercre. Egy pillanatra a lábaim elemelkedtek a padlóról, a fejembe vér tódult, majd újra ez a nagy nyomás. Iszonyú nagy zaj volt odabent. Lábaim visszacsapódtak a szürke, kissé szemcsés talajra. Láttam ahogy Viki mond valamit, de nem hallottam, hogy mit. Ekkor, mintha még egy fokkal nagyobb sebességre kapcsoltunk volna ! Ha nem lett volna hátam mögött az ülés, azt hiszem kirepülök a gépből. Fákat láttam elsuhanni a szárny alatt, és fura fém szerkezeteket. A hang egyre csak erősödött. Mintha egy másodikvilágháborús bomba szerepét játszottuk volna mindannyian. Teljes erőmmel az ülésbe kapaszkodtam.
Hirtelen rázkódással landoltunk. Inkább becsapódtunk. A fejemet az ülésnek ütöttem kétszer is. Mögöttünk a gép hátsó része leszakadt, arcunkat megcsapta a hideg levegő, ekkor realizálódott bennünk, hogy az Északi összekötő vasúti hídon vagyunk! Megálltunk. Kissé ferdén a híd párhuzamaihoz képest. Csend lett. Itt-ott köhögött egy-két utas, épp ki akartam kapcsolni a biztonsági övemet, mikor felébredtem.