Mikor megérkezett Iwan akkor egy ideig nem hallottam semmit, csak azt ahogy beszél. Olyan volt mintha pár percre kikapcsolták volna a többi hang layert. Ott mentünk egymás mellett a Gare du Midin át, és én nem hallottam a bőröndjüket húzó turisták tömegét, az árusok párbeszédjeit, a kanyarodó villamosok csikorgását. Semmit.
Emlékszem, hogy hol jött vissza a hang, ott ahol sorban álltunk a heti jegyért, ami ugye nincs, így tíz day-jumposat vettünk, gyakorlatilag fölöslegesen hiszen Brüsszelben ellenőrt még nem láttam.
Lehet, hogy láttam, de akkor épp nem dolgozhatott.
Tegnap ahogy elkanyarodott a busz, melyen a reptér felé ment, még egy ideig álltam ott. Pont ott ahol vártam szombaton, és arra gondoltam, hogy hogy izgultam akkor, és hogy borús idő volt de számomra sütött a Nap. Most meg hirtelen ott ült a busz leghátsó ülésén, kezemmel még fel is ugrottam addig, hogy letöröljek egy részt az ablakra száradt porból, aztán egyszer csak elindult a busz. Jó lett volna például Budapestig integetni, nemcsak az utca sarkáig. Álltam ott, és hirtelen minden zaj átsuhant rajtam. Hallottam ahogy a sarkon kanyarodik a 81-es, meg ahogy az újabb buszba pakolják be a portugál turisták a bőröndjeiket, a cipőkopogásokat az aszfalton, és a fodrászüzletből kiszűrődő hajszárítókat. Csak sétáltam egyet a városban...a kedvenc helyeimen, amik eddig a kedvenc helyeim voltak, most mind egy-egy emlék őrzői lettek. Elmentem a Bourse előtt, ahol ültünk a lépcsőn Dávidra várva és néztük, hogy csak nyitott fedelű kocsik állnak meg, és ott volt szemben a Mcdonalds ahová egyszer nagyon siettünk, és voltam a fő téren a kwakkozónk mellett, az egyedül kuksoló szoborbácsinál, akiről eddig azt hittem ketten vannak. Most minden teli lett emlékekkel, és egész Brüsszel sokkal jobban ismer már mint azelőtt.
Őszintén szólva kicsit el is szomorodtam azon, hogy mi egészségben élő emberek hogyan is örülünk a jónak. Hogy miért nem üvöltünk és zokogunk egyszerre naponta legalább másfél órát azért, mert egészségesnek érezzük magunkat? Hogy miért nem sikítunk örömünkben azért,
hogy élhetünk, megélhetünk és szerethetünk, ha akarunk. Ha istenigazából belegondolok ebbe, vagy meglátom a fényképet,- nézzék csak meg bátran Önök is-, itt vagyunk mi emberek, barátok, szívek és testek a képen, és ott egy kép a képben, egy fotó egy férfiról és egy kislányról. A férfi már 7 éve nem él. Egy apa, egy férj, egy barát, egy kolléga, egy mosoly egy társ..ki tudja hogy pontosan még mi, már rég nincs. Hét évvel ezelőtt, azokból az emberekből akik most velem a fotón ülnek egyetlen egyet sem ismertem. Mégcsak nevetni sem mertem volna, ha valaki elém ugrik a gimnázium folyosóján és azt meséli a fogszabályzójával rá pislogó zsófinak : Képzeld el , hogy hét év múlva az életen merengsz majd Brüsszelben miután elmentek a barátaid ! ! !
Tudom, hogy az élet nem úgy van kitalálva, hogy az ember folyton örüljön, és alapvetően mindenki problématúlélő evezőként mendegél a maga útján. A legtöbb ember nem kezd el zokogni mikor először érzi meg a tavasz illatát az este leszálltakor, sőt még talán mosolyra sem fakad. Legtöbbünk általában a problémájáról beszél, és ezekre keressük a megoldásokat, valamilyen szinten folyton csak ezt tesszük. És ez így van rendjén, hiszen emberek vagyunk, nem örülünk minden percben a levegőnek, de ha fuldokolni kezdünk egy idő után belehalunk. Csak elgondolkoztatott a kép, amit a keretben látok, a férfi, Parvine férje. Hogy mit jelent olykor a "van". Minden értelemben. A forró bagett, hogy VAN, a futás utáni zuhany hogy VAN, egy család, hogy VAN, egy nagymama hogy VAN. Minden ami alap, ami hétköznapi, ami folytonos, amiben teperünk, amiben célokért nyújtózunk, csak egy kicsivel fentebbről.
Hiszek abban, hogy csak kétféleképpen élheted az életed. Vagy abban hiszel, a világon semmi sem varázslat. Vagy pedig abban, hogy a világon minden az.
:)
VálaszTörlésEzt jó volt olvasni :-]
VálaszTörlés