Maradok

A legújabb titkos elméletem szerint, melyet magammal szemben tanulmányozok : a nagyobb leterheltség mindig jobb eredményt hoz. Bevallom Önöknek, én nagyon félős típus vagyok. Egyszerűen félek. Szinte mindig. De nagyon egyszerű gyógyszert szedek rá. Egy klikkelésnél is gyorsabban elérhető gondolatomat. Mindig, amikor rámtör a rettegés első fokú pókhálója, és agyamat elkezdik beszőni az efféle gondolatok : hogy mit keresek én a Világban, hogy hogyan lehetnék hasznosabb, vagy hogy lesz-e bármi is maradandó abból amin ügyködöm, hogy valaha fog-e rám valaki pozitívan emlékezni és már-már teljesen elveszíteném a hitem, akkor hirtelen a halálra gondolok. Nem negatív értelemben véve, hanem pozitívan. Hogy meghalunk. Egyszer mindannyian.
Nekem mindig ez segít. Ennek függvényében igaziból mindent meg lehet (szerintem kell is ) próbálni, ha úgy érezzük, hogy azt érdemes, mert valójában kicsit fentebbről nézve a "dolgokat", soha "semmit" nem veszíthetünk.Azokat az embereket pláne nem értettem, akik valaha is kesergésre szánnak időt, arra nincs is időnk jóformán. ÉS ez mindig egyfajta leírhatatlan mámorosan boldog szabadsággal önti el a zsigereimet, bármikor tudok efféle üdítő adrenalin pofont adni magamnak, és ez mindig továbblök, sőt egyszerűen, szétfeszítő mozgásban tartja a lelkem. Így volt ez annál a félelmetes lépésemnél is, mikor először eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne ha kiküldeném a portfóliómat a Cartoon Networkhoz..elvégre az volt az álmom, hogy diploma után külföldre dobbanthassak, és most itt stresszelek, hogy hogyan lehessek a legjobb, mindennél nagyobb szükségem lenne egy olyan belső lelki PR manager-re , aki egyfajta stressz-edzőként elmondja a fülembe nap mint nap, hogy : ez csak az élet. Nyugalom.
Egy edzőre, akire rázúdíthatnám izzadt gondolataimat, azokról a szituációkról, amiket most először élek át, és fogalmam sincs, hogyan kell jól kezelnem, én nem vagyok könyöklős típus, és emiatt lelkiismeret-furdalásom van, de sajnos ez sosem ment. Hiszek az őszinteségben..még rosszabb. És most mindezek dacára, és a lelki edzőm hiányára azt a lehetőséget kaptam, hogy maradhatok. HOgy itt érhet a Karácsony szele is, hogy tovább küzdhetek, itt :Londonban, abban a városban, amelyről nemrég még a Moszkva téri Digitalpressben beszélgettem az egyik náthás asszisztenssel, aki a kezében lapozgatta portfóliómat, miközben azt kérdezte a Cartoon Network hol van : az Andrássy úton ? Aztán elmentem a papírboltba, hogy borítékot vegyek, olyat aminek pukkanós-papír borítja a belsejét, de mire hazaértem és megpróbáltam beletenni, realizáltam, hogy túl kicsit vettem. Vissza kellett menjek, egy nagyobbért ( ma ezt a borítékot láttam a creative director asztalán), emlékszem ahogy az ágyamon címeztem, alkoholos filccel, közben kint esett a hó,délután volt, január. Aztán levittem a Buda Gyöngyébe a postára, ahol mindig nagy a sor, és abszolút nem demokratikus módon kell sorban állni. Ajánlott szelvényt töltöttem ki hozzá, úgy intettünk búcsút egymásnak. Nem tudom már pontosan mikor, talán mikor mentem a postára, vagy miután kijöttem onnan, de volt egy pillanat emlékszem, amikor elhittem és éreztem, hogy : minden, valóra válhat.

London : New York Juliaja

Azt hiszem vegre kezdem magamban megfogalmazni, mi tetszik ennyire ebben a varosban. Eddig nem tudtam igazan kimondani, de most megprobalom. A kecses mukodokepesseg belso gepezete tetszik. Ahogy az emberek egy-egy fogaskerekkent mukodtetik az egesz nagy testet, Londont, Juliat. Tetszik, hogy mindenki elfoglalt, hogy a sarki ujsagarus ugy vegzi a dolgat, mintha az elete mulna rajta, hogy mindenki kuzd, nekem tetszik, hogy mindenki kuzd. Mindannak ellenere, hogy meg nem erzem annyira otthon magam ebben a ringben, megis kezd megutni a kuzdes (jobb-horog) szele. Tetszik a vaaros ritmusa, ahogy reggel beindul, mint egy lassu szelmalom, ami egyre gyorsabba valtozik, delben szinte felszall a magasba, olyan gyorsan porognek a lapatjai, mintha propellerek lennenek, elemelkedik a talpazata, fustolnek az ablakai, aztan estere ujra lenyugszik. Es akkor minden a legszebb. Elindulok Notting Hill-bol, fel a Ladbroke Grove -on, at a Lansdowne Crescent-en, ahol minden ablak vilagit, latni ahogy vacsoraznak a csaladok gyertyafenynel, vannak akik kettesben, vannak akik 6osban. En mindig azt hittem, hogy az effele vagokepek a filmekben, szimpla 3D modellek, pikk-pakk-plugin renderek, de nem. Valoban leteznek: kandallo elott ulo parok, es nyugodt kezfogasok. Regi Triumph parkol a haz elott, kozben a pizzafutar kanyarodik a sarkon,kormanyara rogzitett terkepet szemlelve es a macska csak asitozik az ajto elott, melyen kopogtatokent egy koronas beka ul. Lenyugoz, hogy lathatom a ritmus minden reszletet, az egesz gepezet mogott.

A zenélő bőrönd fogságában

Andy barátom most már úgy tűnik életem végéig elkísér(t), mert újabb hógömbös kalanddal rukkolt elő. Felvásárolt ugyanis 112 db hógömböt egy idős hölgytől Oxfordból, de abból csak 52 kell neki, a többi már ott porosodik ugye a 4500 darab feletti gyűjteményespolcán. Így engem kért fel, arra a küldetésre, hogy fussak neki párszor az áthatolhatatlan falaknak a pályaudvaron, ugorjak ki Oxfordba, pick up -oljam fel ezt a csekély mennyiségű hógömböt, szánkózzak vissza hó nélkül Londonba, válogassam ki neki a listájáról (most ez a folyamat zajlik) azt az 52-et és azt adjam fel az óriás-ócánjáró-posta-galambokkal Los Angelesbe. Az egész feladat nagyon-nagyon tetszett, lelkesen vágtattam Oxford felé, ott felhívtam az adott telefonszámot, hosszasan elbeszélgettünk a taxissal, míg az adott címre érkeztünk, amely egy magánparkban lévő magánlakás volt. A szellemkapu lassan gördült szét, hosszú bokorkarok lógtak ki minden erkélyről, melyek kicsit úgy tűntek, mintha egy nagy pók hálószobái lennének. A lényeg, hogy megérkeztem az idős házaspár labirintusába, az ajtó előtt már ott állt két doboz, a 112 db hógömbbel. Namármost én ezeket nem tippelném nehéznek. Úgy egyenként nem is nehezek, de így 112-enként rettenet nehezek, de még ezt is könnyedén megoldottuk a taxissal, Andy bölcsen megírta hogy bőrönddel menjek, abba majd bele tudom őket pakolni, és itt jön a történet köldökzsinórja.
Ugyanis, a kedves taxis úrtól elköszöntem, és átpakoltam minden egyes hógömböt a bőröndbe, kisakkoztam a helyet, majdnem mind egyesével volt becsomagolva, így hát teljesen tele lett aa bőröndöm, jóformán alig tudtam megemelni. Elindultam hát visszafelé, vártam a buszt. Megyek megyek a buszmegálló felé, gyönyörű őszi idő van, elég hűvös, a szemem a levendulamezőkön császkál, mikor hirtelen fura zajra leszek figyelmes...úgy mondanám, egyre erősödő dallam rázza fel álmosan őrködő figyelőcsápjaimat : AZ AMERIKAI HIMNUSZ. Folyamatos loop-ként. Hm. Elég fura csengőhang gondolom, és megyek szépen tovább a hanggal együtt. Namármost egy szerény másfél percen belül leesett, hogy ez az idegesítő csengőhang, nem csengőhang, nem tudni mi, de egy biztos : az én bőröndömből jön. Atya-úr-isten. Valamelyik hógömb zenél. De ne zenét képzeljenek el, hanem olyan idegesítő csengőhang szerűt, ami egy kissé merülő elem miatt meglehetősen falsan üvölt.
Namsot ekkor már többen mosolyogtak rám, volt pl egy nagyon kedves amerikai házaspár két kisgyerekkel, akik szinte tisztelegtek nekem, mint egy hadnagynak, hiszen azt hitték, hoyg bőrönddel vagyok, a buszt várom ami a reptéren is megáll, tehát megyek haza, és akkora amerikai vagyok, hogy olyan bőröndöt vettem, amit ha húznak : a himnuszt játssza.
Hiába próbáltam a metakommunikáció csekély eszközeivel jelezni, hogy ez nem az aminek gondolják, rettentő nagy elismeréssel integettek. Mintha a Holdra készülnék - minimum.
A legfurább mégis itt Notting Hill-ben volt, ahol a felettünk lakó szomszédokkal találkoztam a folyosón, miközben cipeltem fel a bőröndöt, ami az amerikai himnuszt üvölti...és ők csak szó nélkül mosolyogtak.
Hosszas kutatás után találtam csak meg, azt a csúnya kis gnóm hógömböt, ami a Fehér Házat ábrázolja, és az alján egy iciri-piciri on-off gombbal lehet elindítani ezt az ajándék bónusz application-t.

én mondom Önöknek : a szürke hétköznapoknál nincs szebb.

Merthogy történetesen végre eleredt az eső, az az igazi, és végre eláztam, mert továbbra is tartom magam a titkos fogadalmamhoz, mely szerint rekordot szeretnék dönteni a "Londonban esernyő nélkül" című versenyágban, amennyiben már van előző rekordbirtokos, úgy van megdöntendő napmennyiség is, amennyiben pedig nincs, még jobban iparkodom. Tehát eláztam, és megannyi terveim közül, az állandó sietésben, rájöttem, hogy ma egyszerűen beülök a kádba. Nem is tudom mióta nem ültem forró vízzel teli kádban, állig érő habhegyekben, gőzölgő teával a kezemben, a fejem mögött a kis piros rádiónkkal, és hallgattam a szakadó esőt (és a Queen-t). Szerintem nincs szebb a szürke hétköznapok részleteinél. Ezek azok a bizonyos részletek, melyek csak utólag kristályosodnak ki. Mert persze egy nagy szülinapi partyt, meg egy esküvőt már ott érez az ember, és szándékosan próbálja is jegyezgetni, és fotózni a legszebb részleteit, hogy aztán el ne felejtse, de szerintem nincs szebb azoknál a dolgoknál, amelyekre nem is figyelünk, és utólag rájövünk, hogy a mindent jelentették. Azok a mosolyok, melyeket igaziból mi teljesen egyedül élünk át a világgal szemben. A fürdőszobánk itt Notting Hillben számomra az egyik ilyen legkedvesebb semmiségek színtere. Nemcsak azért mert fura lakói közül pl a második egy hatalmas narancssárga szitakötő, aki rendszeresen lerepül a földre, hanem azért mert minden áldott reggel ahogy kipattanok az ágyból, és elkeringőzök a nyikorgó hajópadlón (újabb gyönyörű semmiség) a fürdőszoba kőpadlójáig, ott hirtelen, meglátom a Napot. Szinte megvakulok, de kimondhatatlanul jó érzés. A Nap első sugara minden reggel a fürdőszobában kacsint le rám. Többet ér, mint egy arcmosás, talán még két tüsszentést is elcserélnék érte, annyira jólesnek ezek a reggeli arconcsapások a Naptól minden nap.

A megtestesült megoldások kora

Azt, hogy a magyaros talpraesettségnek fájdalma van, egészen biztosan állíthatom. Immáron 3 hete küzdünk a nettelenség problémájával Notting Hillben, és most le kell hogy írjam, milyen furmányos módon küldöm én e soraimat az ágyamban fekve, kapucniba-burkolózott fejjel, gőzölgő teával a tenyeremen.
A hollnad lakótársam, akit a csapat (3 fő) mondjuk inkább úgy : a fedélzet ! kormányzójának tekintünk (hiszen Ő már 4 éve ennek a városnak a fan-ja) azt ígérte nekem a lakásba toppanásomkor, hogy "holnapra lesz net" , csak valami kis átmeneti malőr van. Na most, szerintem én ilyen szempontból egy türelmes ember vagyok. Két hétig nem kérdeztem meg, hogy miért nincs "még holnap". Ekkor eljött az este, és a kék konyhánk csataterén feltettem a kérdést, melyre kapott válaszából egyszerre minden megvilágosodott. Én azt hittem ugyanis, hogy egy egyetemi hallgatóval lakom együtt. De hatalmasat tévedtem. Ő a holland királynő. A posh angol netovábbja. Egy másik világ utikalauza, mintha nem ebben az időzóna-tempóban ketyegne, egyszóval : totálisan rádöbbentem, hogy itt soha az életben nem lesz internet, ha tőle várom a megoldást. Azokat a kérdéseket, hogy Ő hogy bírja ki net nélkül ? A Soha Meg Nem Válaszolt Kérdések című könyvembe gyűjtöm.
Elkezdtem hát töprengeni, mi a leghatékonyabb megoldás, és ahogy jöttem haza tegnap este, és kerestem a kulcsomat az ajtó előtt, a szemem felkószált a kapucsengőkre és pukk : felvillant a villanykörte az agyamban. Becsengettem hát a harmadik emeleten. A második ajtón. 40 év körüli, író vagy inkább múzeumtulajdonos, kezében félszáraz fehér francia bor, haja kissé ősz, gyönyörű bőr cipő. Neki nincs networkje, de a szomszédnak van !
A szomszéd : ugyanez a kor, csak nőben, bor nélkül (az is lehet, hogy házastársak voltak, csak elváltak, de azért nem költöztek olyan messzire egymástól, hátha megbánják a döntésüket), szőke haj, épp futni volt, le van izzadva, nyakában törölköző, háttérben macska ugrik fel a hűtőre, neki sincs networkje. Tehát lejöttem a mi szintünkre a másodikra. Csengetek, csengetek. Idős arisztokrata angol úr. Mosolyogtam és elnézést kértem a zavarásért. Lemegyek az elsőre. Utolsó integető remény-avenue.
Csengetek. Fiatal portugál fiú : Rooney mezben, a megtestesült megoldás. A network passwordjét nem tudja, de ha megadom a telefonszámomat, akkor mikor hazajön a bérlőtársa megírja nekem sms-ben. Hát így csatlakoztam én a : VIRGIN NETWORK-höz, mert kérem ez a neve. És így kívánok én jóéjszakát teljes szívemből a kapocsnak, amely mindannyiunk életét összeköti, legjobb barátunknak, akivel miden nap találkozunk, nélkülözhetetlen fegyverünknek : a világhálónak.