Maradok

A legújabb titkos elméletem szerint, melyet magammal szemben tanulmányozok : a nagyobb leterheltség mindig jobb eredményt hoz. Bevallom Önöknek, én nagyon félős típus vagyok. Egyszerűen félek. Szinte mindig. De nagyon egyszerű gyógyszert szedek rá. Egy klikkelésnél is gyorsabban elérhető gondolatomat. Mindig, amikor rámtör a rettegés első fokú pókhálója, és agyamat elkezdik beszőni az efféle gondolatok : hogy mit keresek én a Világban, hogy hogyan lehetnék hasznosabb, vagy hogy lesz-e bármi is maradandó abból amin ügyködöm, hogy valaha fog-e rám valaki pozitívan emlékezni és már-már teljesen elveszíteném a hitem, akkor hirtelen a halálra gondolok. Nem negatív értelemben véve, hanem pozitívan. Hogy meghalunk. Egyszer mindannyian.
Nekem mindig ez segít. Ennek függvényében igaziból mindent meg lehet (szerintem kell is ) próbálni, ha úgy érezzük, hogy azt érdemes, mert valójában kicsit fentebbről nézve a "dolgokat", soha "semmit" nem veszíthetünk.Azokat az embereket pláne nem értettem, akik valaha is kesergésre szánnak időt, arra nincs is időnk jóformán. ÉS ez mindig egyfajta leírhatatlan mámorosan boldog szabadsággal önti el a zsigereimet, bármikor tudok efféle üdítő adrenalin pofont adni magamnak, és ez mindig továbblök, sőt egyszerűen, szétfeszítő mozgásban tartja a lelkem. Így volt ez annál a félelmetes lépésemnél is, mikor először eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne ha kiküldeném a portfóliómat a Cartoon Networkhoz..elvégre az volt az álmom, hogy diploma után külföldre dobbanthassak, és most itt stresszelek, hogy hogyan lehessek a legjobb, mindennél nagyobb szükségem lenne egy olyan belső lelki PR manager-re , aki egyfajta stressz-edzőként elmondja a fülembe nap mint nap, hogy : ez csak az élet. Nyugalom.
Egy edzőre, akire rázúdíthatnám izzadt gondolataimat, azokról a szituációkról, amiket most először élek át, és fogalmam sincs, hogyan kell jól kezelnem, én nem vagyok könyöklős típus, és emiatt lelkiismeret-furdalásom van, de sajnos ez sosem ment. Hiszek az őszinteségben..még rosszabb. És most mindezek dacára, és a lelki edzőm hiányára azt a lehetőséget kaptam, hogy maradhatok. HOgy itt érhet a Karácsony szele is, hogy tovább küzdhetek, itt :Londonban, abban a városban, amelyről nemrég még a Moszkva téri Digitalpressben beszélgettem az egyik náthás asszisztenssel, aki a kezében lapozgatta portfóliómat, miközben azt kérdezte a Cartoon Network hol van : az Andrássy úton ? Aztán elmentem a papírboltba, hogy borítékot vegyek, olyat aminek pukkanós-papír borítja a belsejét, de mire hazaértem és megpróbáltam beletenni, realizáltam, hogy túl kicsit vettem. Vissza kellett menjek, egy nagyobbért ( ma ezt a borítékot láttam a creative director asztalán), emlékszem ahogy az ágyamon címeztem, alkoholos filccel, közben kint esett a hó,délután volt, január. Aztán levittem a Buda Gyöngyébe a postára, ahol mindig nagy a sor, és abszolút nem demokratikus módon kell sorban állni. Ajánlott szelvényt töltöttem ki hozzá, úgy intettünk búcsút egymásnak. Nem tudom már pontosan mikor, talán mikor mentem a postára, vagy miután kijöttem onnan, de volt egy pillanat emlékszem, amikor elhittem és éreztem, hogy : minden, valóra válhat.