A zenélő bőrönd fogságában

Andy barátom most már úgy tűnik életem végéig elkísér(t), mert újabb hógömbös kalanddal rukkolt elő. Felvásárolt ugyanis 112 db hógömböt egy idős hölgytől Oxfordból, de abból csak 52 kell neki, a többi már ott porosodik ugye a 4500 darab feletti gyűjteményespolcán. Így engem kért fel, arra a küldetésre, hogy fussak neki párszor az áthatolhatatlan falaknak a pályaudvaron, ugorjak ki Oxfordba, pick up -oljam fel ezt a csekély mennyiségű hógömböt, szánkózzak vissza hó nélkül Londonba, válogassam ki neki a listájáról (most ez a folyamat zajlik) azt az 52-et és azt adjam fel az óriás-ócánjáró-posta-galambokkal Los Angelesbe. Az egész feladat nagyon-nagyon tetszett, lelkesen vágtattam Oxford felé, ott felhívtam az adott telefonszámot, hosszasan elbeszélgettünk a taxissal, míg az adott címre érkeztünk, amely egy magánparkban lévő magánlakás volt. A szellemkapu lassan gördült szét, hosszú bokorkarok lógtak ki minden erkélyről, melyek kicsit úgy tűntek, mintha egy nagy pók hálószobái lennének. A lényeg, hogy megérkeztem az idős házaspár labirintusába, az ajtó előtt már ott állt két doboz, a 112 db hógömbbel. Namármost én ezeket nem tippelném nehéznek. Úgy egyenként nem is nehezek, de így 112-enként rettenet nehezek, de még ezt is könnyedén megoldottuk a taxissal, Andy bölcsen megírta hogy bőrönddel menjek, abba majd bele tudom őket pakolni, és itt jön a történet köldökzsinórja.
Ugyanis, a kedves taxis úrtól elköszöntem, és átpakoltam minden egyes hógömböt a bőröndbe, kisakkoztam a helyet, majdnem mind egyesével volt becsomagolva, így hát teljesen tele lett aa bőröndöm, jóformán alig tudtam megemelni. Elindultam hát visszafelé, vártam a buszt. Megyek megyek a buszmegálló felé, gyönyörű őszi idő van, elég hűvös, a szemem a levendulamezőkön császkál, mikor hirtelen fura zajra leszek figyelmes...úgy mondanám, egyre erősödő dallam rázza fel álmosan őrködő figyelőcsápjaimat : AZ AMERIKAI HIMNUSZ. Folyamatos loop-ként. Hm. Elég fura csengőhang gondolom, és megyek szépen tovább a hanggal együtt. Namármost egy szerény másfél percen belül leesett, hogy ez az idegesítő csengőhang, nem csengőhang, nem tudni mi, de egy biztos : az én bőröndömből jön. Atya-úr-isten. Valamelyik hógömb zenél. De ne zenét képzeljenek el, hanem olyan idegesítő csengőhang szerűt, ami egy kissé merülő elem miatt meglehetősen falsan üvölt.
Namsot ekkor már többen mosolyogtak rám, volt pl egy nagyon kedves amerikai házaspár két kisgyerekkel, akik szinte tisztelegtek nekem, mint egy hadnagynak, hiszen azt hitték, hoyg bőrönddel vagyok, a buszt várom ami a reptéren is megáll, tehát megyek haza, és akkora amerikai vagyok, hogy olyan bőröndöt vettem, amit ha húznak : a himnuszt játssza.
Hiába próbáltam a metakommunikáció csekély eszközeivel jelezni, hogy ez nem az aminek gondolják, rettentő nagy elismeréssel integettek. Mintha a Holdra készülnék - minimum.
A legfurább mégis itt Notting Hill-ben volt, ahol a felettünk lakó szomszédokkal találkoztam a folyosón, miközben cipeltem fel a bőröndöt, ami az amerikai himnuszt üvölti...és ők csak szó nélkül mosolyogtak.
Hosszas kutatás után találtam csak meg, azt a csúnya kis gnóm hógömböt, ami a Fehér Házat ábrázolja, és az alján egy iciri-piciri on-off gombbal lehet elindítani ezt az ajándék bónusz application-t.