Most már bevallhatom, mennyiszer sétáltam otthon esténként, de inkább hajnalokba nyúlva, amikor renderelt a gépem. Muszáj volt sétálnom, hogy érezzem, hogy haladok. Elindultam felfelé a Zugligeti úton, a sötét, de mégis oly leander illatú utcákon, végig egészen a CBA-ig, ami mellett egy újabb non-stop virágbolt nyílt. Átmentem a Budakeszi úti zebrán, általában a piroson, és lesétáltam végig a Labanc utcán. Ami olyan, mintha félig már Angliában lenne az ember. .. és elképzeltem, hogy milyen lesz innen visszagondolni majd azokra az estékre. Tudtam, hogy miért küzdök, és azt is, hogy egyszer talán mindig minden valóra ébredhet, de fontosabb az út közben ,és sokkal szebb is.
Hiába késett hát a gépem, hiszek a mondásban, hogy mindennek megvan a maga ideje. Telihold volt, ahogy London felé kanyarodtunk június 26-án éjfél után bőven, a 757-essel.
A rádióban a Magic 105.4 szólt, és benne az Armageddon filmzenéje, az egész olyan volt mint egy tipikus amerikai film főcíme, és ami a legkülönösebb, hogy mindez az érzés még most sem múlt el. Hiába éltem túl kemény kéthetet, egy kemény negyedben. Vágóképek : hiába hagyott ott két taxis is, az első éjjelen, az első angol mondataimmal, miszerint a Church Green 1 –re szeretnék eljutni, egyszerűen közölték, hogy ez a cím nem létezik, viszlát. Vágás. Boxoló néger bandába pottyanok éjjel egykor a Lanbroke Grove-n, mert nem vettem észre, hogy éppen egy bontatlan boros palack repül a busz felé,aminek ajtaján épp kilépek. Vágás. Üvöltő házaspár a pirosban. A nő kiszáll, a férfi nem indul a kocsival. Piros lámpa zöldre vált. Férfi üvölt, hogy nő szálljon vissza. Kisgyerek szemek a visszapillantótükörben. Kocsik dudálnak. Nő üvölt. Férfi elhajt. Vágás : Az IKEA –ba menet rossz buszra szálltam, kikeveredtem hát az első valóban életveszélyes negyedbe , ahol a futás, alap tulajdonságnak számított az életbenmaradás lépcsőjén....mégis, mintha még mindig abban a fura romantikus filmben élnék, amit sosem hittem volna, hogy valójában létezik.
Mindannyian egy életet élünk, ami annyira rövid, hogy néha úgy érzem, szánalmas az is , hogy dolgozunk. Vannak emberek, akik végighajtanak egy életet, szabályosan élnek, pont úgy ahogy kell, még sportolnak is, és családjuk van, aztán hirtelen vége, és nem tudom, hogy Ők csinálták –e jól. Hogy az életük 90 % -ában arra sem volt idejük, hogy egy jót aludjanak. Nem tudják milyen igaziból sírni, vagy érezni a levágott fű illatát, vagy nevetni úgy, hogy közben folyik a könny a szemükből. Persze tudják, mert megfizették azt is, nyilván azt mondanák, ha megkérdezném őket, hogy tudják miről beszélek, de valójában nem tudják. A pénzért hajtottak, de közben észre sem vették, hogy az egész pikk-pakk elszaladt. És egy nagy közös érzés, talán mindannyiunk szívében, hogy akármilyen hihetetlen is , dönteni mindig mindenben csak egyszer lehet.
De ezek az emberek, már benne vannak. Úgy érzem, sosem játszottak el azzal a gondolattal, hogy mindez lehetne másképp is, hogy egy csettintésen múlhat az egész változás. Vagy hogy nincs ”életszerű szabály”, hogy lehet egyedi úton is sétálni. Nem muszáj az autópályán futni. És attól még, hogy garázsban alszanak, sosem lesznek autók. Ha szétnézek Londonban a legtöbb ember szemében a félelem rémülete tekint vissza rám. Mindannyian emberi dolgoktól függenek, sőt állítom, hogy a legtöbben közülük olyan problémák megoldásán dolgoznak, amelyek nem valósak. Minden második ember hipochonder, és egy buszon legalább egy ember magában beszél. Mindenki siet, ezért senki sem érzi úgy, hogy halad. Nincs idejük, pedig a mutató ugyanúgy ketyeg, mint a sivatagban, vagy Thaiföldön. Annyi kérdésem lüktet feléjük. Ahogy reggel mennek kávéjukkal a kezükben,vagy ahogy este állnak a metrón a forró levegőben, mégsem veszik le zakójukat... mindez megéri ?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése