Muszáj Önökkel, - én képzelt barátaimmal -egy pusztán csukott szemmel látható tangót megcsodálnunk, messziről ugyan, de olyat, ahol két különösen kecses jelenség találkozik a parketten, finoman érintik csak egymást,cipőjük lágy melankóliával koppan, mégis minden fordulatban ott a ki nem mondható szenvedély, ők ketten a cigifüstös reflektorban : az idő és az emlékezet.
Egy éve indultam el Brüsszelbe, egy útra, mely szinte az egész életemet megváltoztatta. Egy útra, mely "haza vitt". Nagyon sok mindent köszönhetek ennek az útnak. Jelen pillanatban legláthatóbb példája például, hogy elkezdtem blogot írni, csak úgy, puszta könnyedségből, mert ez volt a legegyszerűbb módja annak, hogy mindenki, aki érdeklődött hogylétem iránt, a fontosabb dolgokról képben lehessen. Az utam során megszerettem a Rooibos Teát. Nem is akárhogyan. Belopta magát a szívembe a kint átélt viharok alatt, mikor egyedül ültem a lakásban, vagy álltam a felhőszakadásban az erkélyen, és azon gondolkodtam, hogy milyen lesz majd újra itthonról visszagondolnom a kint töltött időre, a Roobois Tea volt a legbiztosabb társam. Megtanultam professzionális póréhagyma levest készíteni. Az egyik kedvenc levesem, olyan elegánsan egyszerű, mégis a tejszín rangot fűszerez az íz-személyiségébe. A főzés számomra mindig az egyik legvarázslatosabb játék volt, a belga alapanyagok és a pénz húzta határok egészen elképesztő élményeket adtak. A repülőgépem kicsit késve indult január 30-án délután, még egy sms-t is írtam a gépről. Féltem. Nem tudnám már pontosan megmondani, hogy mitől. Legjobban talán a múltam iránti honvágytól.
És most itt ülök, egy év telt el. Csupán egy év. És minden más.
Az egészre valami örök szerelemre emlékeztető mámorral tekintek vissza. Én Brüsszelben úgy éreztem magam, mintha "otthon lennék". Hazamentem. És nem az országról regélek, nem csupán Belgiumról, sokkal inkább arról az érzésről, mikor az ember eltervez valamit, álmodozik róla, és az valóra ébred.
Mindig a megvalósulás a legszebb érzés az életben, és nem a már "meglévő" dolgok. A folyamat, ami által haladunk valami felé, az út, ami nehéz, vagy fájó, számomra a legcsodálatosabb. Tudtam, és tudom, hogy egy lépést tettem akkor, ott a repülőn ülő megválaszolatlan félelmeimmel szemben az álmom felé, egy szívbillentyű zárat oldottam magamban. És elindultam. Mindig mosolyogva gondolok majd vissza, az én egyetlen Brüsszelemre, mert tudom az első lépéssel már egy úton haladok.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése