42 perc a teljesség felé

A múlt hét szerdán egy kicsit túlhajthattam magam a munka tengerében,
és úgy lett reggel kilencből délután öt óra, hogy nem vettem észre, hogy a körülöttem lévő
kék égbolt szürke színű öltönyt öltött, és a lámpák a fejem felett hozzá menyasszonyként felkapcsolódtak. Egészen jól esett kilépni a Canary wharfon a friss tavaszi levegőre, hallani újra a város zaját, a taxiért kiáltó emberek cipőkopogását, és felnézni az első csillagok frontvonalára az égen.
Arra gondoltam rám fér egy séta, igazán megérdemlem, és elindultam a folyó parton, ahol hallani a sirályok hangját,
és az embert szívét olyan érzés önti el, mintha valami külön kis szigeten állna ahol messziről rajzolódik ki London lelkesen dobogó EKG sziluettje a város hatalmas épületeiből a víz túloldalán. Apró léptekkel haladtam Shoerditch felé az utcákon. Láttam, ahogy egy török étteremben épp kihozzák a frissen átsütött , forróságától párolgó bárányhús fagylalt tölcsérre emlékeztető hústornyát, és azt, ahogy
egy apuka kislányával karöltve rohan át a zöldről épp pirosra váltó lámpánál, és a kislány bal lakkcipője váratlanul az út közepén marad, de visszamenni már nincs idejük érte, hisz a gnúcsordaként vágtató autók már zöldet kaptak a kereszteződés átellenző túloldalán. A kislány fél lábon állt a lámpa mellett egyensúlyozva, mígnem újra zöld lett, és a férfi vissza nem rohant a cipőjéért, amit pont kikerültek az autók kerekei. Egészen sokáig mehettem így, szemlélve az épületek és a bennük dolgozó emberek méreteinek különbségét, mely az egyik legérdekesebb arány-tapasztalatom Londonban, mire a Euston nevű vonatállomáshoz értem. Már messziről láttam a kék fények villogását az állomás előtt álló fák ágain, de nem vettem túlságosan szemügyre egészen addig, míg a park mellett lévő kereszteződés szigetcsücskéhez nem értem, és meg nem pillantottam a némán ácsorgó emberek flottáját a térben.
A kereszteződés közepén egy piros emeletes busz állt keresztben, ajtajai nyitva, teljesen üresen,az a fajta busz, amit nemrég vezettek be,vadiúj formakövetésében visszakanyarodtak a régi idők design-játhoz, az új buszokon ugyanis újra fel lehet szállni egy nyitott hátsó ajtón, elkapva egy épp a kezünkért nyújtózkodó sárga korlátot.
A busz mellett a földön egy férfi feküdt a mellkasán egy kiáltozó orvos ült, aki épp egy másik, a mentőből kilépő orvosnak kiáltott, és mire még kettőt léptem pont elkezdték az újraélesztést.
A mellettem elsuhanó kocsiknak nem volt hangja, de még az emberek lépteinek is megszűntek a súlyai. Mindenki a téren néma csendben állt, és lehetett hallani ahogy az újraélesztést végző orvos mellett egy másik orvos hangosan számol. 42 percig álltam ott földbe gyökerezett lábakkal, ökölbe szorított kezekkel, arra gondolva, hogy mindjárt megmozdítja majd az egyik ujját a kezén, rúg egyet a lábával és felül. Az egyik orvos elindult futva az állomáson lévő defibrillátorért, de mire visszaért vele, befordult egy másik mentő a sarkon, amiből kiugrott egy újabb orvos, és kezében tartva rohant a készülékkel a földön fekvő férfi felé. Abban a pillanatban, ahogy a két darab fém színű ovális fém formát a férfi nyitott inge alatti mellkasára nyomták megszólaltak a park szélén ácsorgó templom harangjai. Sosem láttam azelőtt azt a templomot. Mint egy felszállni készülő arkangyal a harang dobbanására kapta az első ütést.
Az újraélesztést végző orvos olyan erővel végezte a szívmasszást ezután, ahogy a kajakozó olimpikonok beleadják az életük legfájóbb vércseppjét a célvonal előtti  utolsó három evező csapásba. Lehetett látni, ahogy izzad a homloka, és annak ellenére, hogy semmi változás nem történt már 25 perce ugyanolyan erőbedobással küzd. Ekkor néztem egy kicsit arébb a földre, és láttam, ahogy ott hever a férfi laptopja  a talajon, az egyik cipőfűzője is kioldózva állt, a cipője sarkán le van kopva a bőr. Mennyit léphetett. Eszembe jutott Hemingway apró szembeszegülése a mélyen tisztelt Oscar Wilde -dal, mikor saját regényében ( Búcsú a fegyverektől ) azt írja, hogy a bátor ember ezerszer meghal az élete során a gyávák, csak egyszer. 42 perc után az utolsó lökettel elengedte a férfi mellkasát az orvos, és leszállt a hasáról, lassan felállt, és a mellette guggoló orvosok letakarták a férfit egy darab rikítós sárga színű texillel, ami ezidáig a földön volt. A néma csend lassú léptekkel tovább oszolt.
Éreztem, ahogy a homlokomon lüktet az artériám, és ekkor éreztem csak az orromban az egy ideje már hulló eső asztfalról felszálló illatát. Egy vadidegen ember mindenét beleadva küzdött egy másik számára vadidegen ember életéért. A gyerekeiért, a feleségéért, ki tudja még kikkel összeköthető láthatatlan szálakért, amik pókhálóként hullotak most ott az esőben földre. Arra gondoltam, hogy mikor segítünk mi a másik emberen. És nem is csak a számunkra vadidegeneken, hanem azokon, akiket ismerünk, és valamilyen szinten láthatalan csápjainkkal tapogatjuk, hogy bajban vannak, vagy megbántottak, vagy csak egyszerűen épp szomorúak. És hogyha segítünk is, mikor engedjük el az utolsó szívdobbantást. Hogy mit érezhetett az az orvos az utolsó karlöketénél, amikor egyszerre leállította az agyában a karjai számára müködő idegparancsot, és kimondta, hogy vége. Hogy mi emberek általában akkor segítünk, ha nagy baj van. Vagy ha a bajban lévő ember kéri. 42 percet álltam ott, miután kiengedtem a tenyeremben szorongatott fülhallgatómat a kezemből, és hangosan dobogó szívvel felszálltam a metróra. Azt hiszem Hemingway - nek igaza volt.

A Húsgolyók Földjén

Szóval imádom az IKEA -t.

Az összes terméküket. A bátorságukat, az elegáns egyszerűségüket, határozott letisztultságukat, skandináv derűjüket, kiejthetetlen bútor neveiket, a színeiket, a kézzel festett fa lovaikat, és természetesen az összes fellelhető kajájukat. (kivéve a 100 ft -os hot dogokat ) Mivel itt Londonban olyan messze, a város túlsó szélén van az IKEA, hogy gyakorlatilag ha repülőre ülök és landolás után a reptérről taxival kimegyek az Örs Vezér térrre, sokkal hamarabb IKEA -ba érek, mintha itt kimennék a város szélén a reptér melett lévő épületbe : évek óta nem jártam IKEAban.

Erről mindig regélek Márkinak (tesó), hogy hogy hiányzik a kedvenc barna mártásos áfonyalekváros 10 db svéd húsgolyó menü az életem és emésztőrendszeremből egyaránt, így most, hogy otthon voltam elhatároztuk, hogy kimegyünk enni egy adag húsgolyót Ő, Anett ( a barinője ) meg én.

Mindez hazalandolásom utáni második napon történt. Borongós idő volt.

Ezeken a délutánokon már kemény szócsatákat karatéztunk arról, hogy mit keresnek

a számomra világhírűen tisztán tartott,  rendmániám által uralt vendégszobában az Ő AUSZTRÁLIÁBÓL rendelt különleges papagájai ( csak én hívom papagájoknak, igaziból valami gerlék vagy mi - a szerk. ) és, hogy szerintem tuti valami betegséget is terjesztenek, ráadásul totál be vannak depizve, Ausztrália helyett, egy kalitkában ülnek Budapest 8. kerületének egy tény, hogy rendkívül barátságos, de mégis Sydney -hez képest feltűnően nem napsütötte lakásának sarkában, ami pont az én szobám is erre a három hétre. Előterjesztettem hát, a ház uránál módosító nyilatkozatomat, hogy szeretném őket átrepíteni a másik érthetetlen módon lakásban tarottt állatthalom ( 2 butának tűnő, vagy csak emlékezetkiesésben szenvedő ? nyúl, akiket Csehov szereplőiről neveztek el : Tatjana és Igor) mellé a földre.

Márki elutasította kívánságomat, így Anettel rákényszerültünk egy aprócska csínytevés véghezvitelére.

Másnap reggel, mikor Márki elmnet otthonról, kicipeltük a hatalmas fém kalitkát a két depis ausztráliai papagájjal, gondosan benyömöszöltük őket a TV és kanapé között ásítozó, számukra pont tökéletes, és sokkal fényesebb padlórészletre, ami pont az erkély mellett van, tehát az eget is látták ( ami csak szerintem fontos számukra pszichológiailag, hogy ezáltal érezzék, talán még van remény ) majd, a biztonság kedvéért még egy tojást is csempésztem a hütőből a kalitkájukba, mert a papagáj Honey Moon Duó 2 éve már, hogy nem képes utódokat teremteni, gondoltam ezen a téren is érjen mindenkit egy dramaturgiailag váratlan fordulat, de persze minderről Anettal nem szóltunk a haza érkező Márkinak, csak állandóan nevetgéltünk úgy, hogy Ő nem tudta, hogy min, mondjuk így : kuncogunk. Non Stop fel fel csendülve.

Ekkor elindultunk az IKEA-ba, Márki zsebében már csörgött a kocsikulcs, én

a cipőfűzőmet kötöttem, amikor meglátta, hogy a depipapagájai egy másik

helyen kuksolnak egy tojással a hónuk alatt. 

Egész úton az IKEA-ig a kocsiban üvöltözött velem, de úgy, hogy az én hajam meg az Anett haja is libegett a felém szórt káromkodások nagyságától, ugyanakkor, bár feletébb értékelem és irígyelem ezt a tulajdonságát Márkinak, hogy benne aztán soha az élete során még 1 mm -nyi nagyságú düh, harag, vagy egyéb negatív érzés sem maradt bent, mégis átment egy bizonyos határon, és hirtelen egy másodpercre a saját apánkat véltem felfedezni azokban a mondatokban amiket mond..pont Ő, aki a legnagyobb kínai falat húzta fel önmaga és szülei között hirtelen ugynaúgy üvöltött velem, és ugyanazokat mondta szó szerint, amit kicsiként végignézhettünk a kocsi hátsó üléséről a szüleink között. Ettől olyan fajta tehetetlenségem és bőghetnékem támadt, önmagam szemébe nézve lelki visszapillantó tükrömben, hogy az IKEA előtt lévő kereszteződésben, korgó gyomorral kiszálltam a kocsiból és közöltem, hogy én máshol eszem.

Eltelt pár nap, kibékültünk, a gerlék új helyet találtak, és mi elhatároztuk, hogy végre akkor elmegyünk húsgolyót enni. Január másodika vagy harmadika lehetett, az IKEA olyan szinten volt tele, mintha Budapest egyetlen a cunamitól szárazan maradt anyahajója lenne, így mindenki aki csak tudott még az ár előtt most ide menekült csimpaszkodni...de mi nevetgélve kiálltuk a sort, 28 percig röhögcséltünk az előttünk álló kopaszodó úr fején, meg a picsacica nőci barátnőjének ritmikus cangatásán, mire elhagyta ajkaimat a mondat  a fogszabályzós konyhapulti ikea-felszolgáló fiú felé, hogy :

2 szer 10 db húsgolyót kérnénk barna mártással hasábbbbbburival ! ! ! !

És arconcsapott minket a válasza :

 A húsgolyó elfogyott !!!!! csak jövő hét után lesz ! ! ! ! ! ! !

Nem is folytatom a történetet....és azt sem írom le, hogy milyen rossz ízű volt

a húsgolyó helyett kapott swéd hamburgerük, de végül úgy tértem vissza Londonba, hogy nem sikerült húsgolyót ennem, szóval legközelebb, tavaszzal, tuti találkozóhely az:

IKEA.