42 perc a teljesség felé

A múlt hét szerdán egy kicsit túlhajthattam magam a munka tengerében,
és úgy lett reggel kilencből délután öt óra, hogy nem vettem észre, hogy a körülöttem lévő
kék égbolt szürke színű öltönyt öltött, és a lámpák a fejem felett hozzá menyasszonyként felkapcsolódtak. Egészen jól esett kilépni a Canary wharfon a friss tavaszi levegőre, hallani újra a város zaját, a taxiért kiáltó emberek cipőkopogását, és felnézni az első csillagok frontvonalára az égen.
Arra gondoltam rám fér egy séta, igazán megérdemlem, és elindultam a folyó parton, ahol hallani a sirályok hangját,
és az embert szívét olyan érzés önti el, mintha valami külön kis szigeten állna ahol messziről rajzolódik ki London lelkesen dobogó EKG sziluettje a város hatalmas épületeiből a víz túloldalán. Apró léptekkel haladtam Shoerditch felé az utcákon. Láttam, ahogy egy török étteremben épp kihozzák a frissen átsütött , forróságától párolgó bárányhús fagylalt tölcsérre emlékeztető hústornyát, és azt, ahogy
egy apuka kislányával karöltve rohan át a zöldről épp pirosra váltó lámpánál, és a kislány bal lakkcipője váratlanul az út közepén marad, de visszamenni már nincs idejük érte, hisz a gnúcsordaként vágtató autók már zöldet kaptak a kereszteződés átellenző túloldalán. A kislány fél lábon állt a lámpa mellett egyensúlyozva, mígnem újra zöld lett, és a férfi vissza nem rohant a cipőjéért, amit pont kikerültek az autók kerekei. Egészen sokáig mehettem így, szemlélve az épületek és a bennük dolgozó emberek méreteinek különbségét, mely az egyik legérdekesebb arány-tapasztalatom Londonban, mire a Euston nevű vonatállomáshoz értem. Már messziről láttam a kék fények villogását az állomás előtt álló fák ágain, de nem vettem túlságosan szemügyre egészen addig, míg a park mellett lévő kereszteződés szigetcsücskéhez nem értem, és meg nem pillantottam a némán ácsorgó emberek flottáját a térben.
A kereszteződés közepén egy piros emeletes busz állt keresztben, ajtajai nyitva, teljesen üresen,az a fajta busz, amit nemrég vezettek be,vadiúj formakövetésében visszakanyarodtak a régi idők design-játhoz, az új buszokon ugyanis újra fel lehet szállni egy nyitott hátsó ajtón, elkapva egy épp a kezünkért nyújtózkodó sárga korlátot.
A busz mellett a földön egy férfi feküdt a mellkasán egy kiáltozó orvos ült, aki épp egy másik, a mentőből kilépő orvosnak kiáltott, és mire még kettőt léptem pont elkezdték az újraélesztést.
A mellettem elsuhanó kocsiknak nem volt hangja, de még az emberek lépteinek is megszűntek a súlyai. Mindenki a téren néma csendben állt, és lehetett hallani ahogy az újraélesztést végző orvos mellett egy másik orvos hangosan számol. 42 percig álltam ott földbe gyökerezett lábakkal, ökölbe szorított kezekkel, arra gondolva, hogy mindjárt megmozdítja majd az egyik ujját a kezén, rúg egyet a lábával és felül. Az egyik orvos elindult futva az állomáson lévő defibrillátorért, de mire visszaért vele, befordult egy másik mentő a sarkon, amiből kiugrott egy újabb orvos, és kezében tartva rohant a készülékkel a földön fekvő férfi felé. Abban a pillanatban, ahogy a két darab fém színű ovális fém formát a férfi nyitott inge alatti mellkasára nyomták megszólaltak a park szélén ácsorgó templom harangjai. Sosem láttam azelőtt azt a templomot. Mint egy felszállni készülő arkangyal a harang dobbanására kapta az első ütést.
Az újraélesztést végző orvos olyan erővel végezte a szívmasszást ezután, ahogy a kajakozó olimpikonok beleadják az életük legfájóbb vércseppjét a célvonal előtti  utolsó három evező csapásba. Lehetett látni, ahogy izzad a homloka, és annak ellenére, hogy semmi változás nem történt már 25 perce ugyanolyan erőbedobással küzd. Ekkor néztem egy kicsit arébb a földre, és láttam, ahogy ott hever a férfi laptopja  a talajon, az egyik cipőfűzője is kioldózva állt, a cipője sarkán le van kopva a bőr. Mennyit léphetett. Eszembe jutott Hemingway apró szembeszegülése a mélyen tisztelt Oscar Wilde -dal, mikor saját regényében ( Búcsú a fegyverektől ) azt írja, hogy a bátor ember ezerszer meghal az élete során a gyávák, csak egyszer. 42 perc után az utolsó lökettel elengedte a férfi mellkasát az orvos, és leszállt a hasáról, lassan felállt, és a mellette guggoló orvosok letakarták a férfit egy darab rikítós sárga színű texillel, ami ezidáig a földön volt. A néma csend lassú léptekkel tovább oszolt.
Éreztem, ahogy a homlokomon lüktet az artériám, és ekkor éreztem csak az orromban az egy ideje már hulló eső asztfalról felszálló illatát. Egy vadidegen ember mindenét beleadva küzdött egy másik számára vadidegen ember életéért. A gyerekeiért, a feleségéért, ki tudja még kikkel összeköthető láthatatlan szálakért, amik pókhálóként hullotak most ott az esőben földre. Arra gondoltam, hogy mikor segítünk mi a másik emberen. És nem is csak a számunkra vadidegeneken, hanem azokon, akiket ismerünk, és valamilyen szinten láthatalan csápjainkkal tapogatjuk, hogy bajban vannak, vagy megbántottak, vagy csak egyszerűen épp szomorúak. És hogyha segítünk is, mikor engedjük el az utolsó szívdobbantást. Hogy mit érezhetett az az orvos az utolsó karlöketénél, amikor egyszerre leállította az agyában a karjai számára müködő idegparancsot, és kimondta, hogy vége. Hogy mi emberek általában akkor segítünk, ha nagy baj van. Vagy ha a bajban lévő ember kéri. 42 percet álltam ott, miután kiengedtem a tenyeremben szorongatott fülhallgatómat a kezemből, és hangosan dobogó szívvel felszálltam a metróra. Azt hiszem Hemingway - nek igaza volt.