2014. December 20-án délután 3 óra körül megláttam, ahogy megcsillan a hideg téli napfény Márki pár napja vásárolt vadiúj Fiskars baltáján a kertben. A balta egy derekasan álló kb 40 cm átmérőjű farönkbe volt állítva, mellette apró hasított fa metszet szeletek hevertek szanaszét, mintha egy kitépett fa napló vertikálisan széttépett lapjai lennének, megannyi megérinthetetlen de egyre jobban szétaprítható történettel. Szememben felcsillant ugyanaz a derű, ami a balta fém fejéből kacsintott fel rám. Ránéztem Márkira és Ő unottan beleegyezett, hogy naiv lelkesedésem utat törhessen magának. Hogy mi a jó a favágásban ? Én sem tudtam eddig. A második, talán harmadik ütésre jöttem csak rá, miközben megemelkedett a pulzusom, letettem a kabátomat, és teljes erővel lendítettem újra a fejem fölé a baltát. Az érzés amikor eltalálom a fát, és a hang ami kipattan az élet egy legjobban érzékelhető törvényét nyitja meg : az eredményét egy éppen a jelenben létrejövő erőfeszítés gejzírjének. Mintha egy vízbe ugranék, vagy szaltóznék egy kötélen úgy érzetem minden suhintással egyre közelebb kerülök a létezés boldog megélésének egy újabb örökre elmúló pillanatához, amit lényegében nem is én, nem is a balta úr idéz elő, hanem maga a mozgás, ami nélkül nincs ez a katartikus kohézió, ami mindannak ellenére, hogy a kezeim között van, mégis az egyetlen megfoghatatlan dolog az élményben.
Lesúlytottam újra. És újra. Persze van, hogy nem találtam el az általam kicastingelt szelíden várakozó fahasáb modellt. Igazi tapasztalat nélküli naiv favágótanoncként lelkesedve csapdostam. Fel és le. Fel és le. Szinte éreztem, ahogy az arcom kipirosodott, és mosolyogva elképzeltem, ahogy pár perc múlva begyújtjuk a kandallót, amikor hirtelen egy göcsörtös egyedbe botlottam. Az első suhintásra mintha nem is vett volna a farönk tudomást a baltám éléről. A balta elakadt benne, és a farönkkel együtt kellett a magasba emelnem. Emlékszem, ahogy átvillant a fejemben, hogy csak nehogy a fejemre essen a farönk, finoman feltekintettem miközben hatalmas erővel újra lecsaptam őket, csodálatos volt ,ahogy a fa koppant a fán, roppanós tompa puffanás, mint mikor az erdőben egy szarvasra lőnek télen. De újra csak semmi. Állhatatosan állta az erőmet. Meg sem rezzent, még csak a rés sem lett nagyobb rajta. Büszkén állt, a fejsze pedig feszülten figyelt. A lábammal lefogva a konok rönköt lassan kihúztam a fejszét belőle, és egy másik stratégiai út kiaknázása mellett dönöttem. Hirtelen egy háború lövészárkának titkos megbeszélésén éreztem magam. Ragyogó tekintettel határoztam el, ha a felnőtté válás háborújában harcolnék, méltán nevezhetnénk a naivitás tábornokának. Legújabb támadási pontom a következő volt : csak egy egészen apró, kicsi kis félszeg faforgács szeletet fogok leaprítani a konok rönk hadnagy merev testéből, nem kell rögtön az egészet bekebeleznem, tehát megkönnyebbűlve a hirtelen győzelem által okozott nyomás lemondásától, a hosszú távra ható, apró lépések elvének teljes erőbedobásával fellendítettem a baltát a magasba. Emlékszem ahogy követte a tekintetem, délután volt, December, a lemenő Nap színe csodás melegséget adott az égboltnak nevezett univerzum-tengernek, kristálytiszta volt a levegő, jó illatú, láttam a lehelletem, ahogy elszáll, mint egy kéményből a füst. Ekkor lecsaptam. A balta elszaladt a rönk mellett, elsuhant a rönk alatt álló nagy vágófarönk mellett is és teljesen némán a cipőmön át a lábfejembe csapódott. A cipőfűzőim szökőkútként pattantak fel a a magasba. Egy másodperce ugyan de én mondom Önöknek, hogy minden mozdulatlan maradt. Még a szívem is elhallgatott. Úgy éreztem kiszakadtam a pulcsimból, leomlott rólam a nadrágom, a zoknim, az erek, és a csontjaim, mintha meztelen lélekkel kiléptem volna a saját testem határaiból, hirtelen egy emlék képem ugrott be, ahol ugyanezt éreztem, évekkel ezelőtt történt, Londonban. Hazafelé bicikliztem, és a lemenő Nap szemből sütött végig az úton, teljesen elvakított, ahogy egy dombról lefelé gurultam, egy zacskóban egy kilo rizs volt nálam, hazafelé igyekeztem, mert este barátokat vártam vacsorára, ez volt az utolsó fontos alapanyag, és ahogy egy kereszteződésbe értem, egy kisebb furgon nem adta meg nekem az elsőbbséget, ami miatt a mögöttem épp előzni készülő autó, olyat dudált, hogy annyira megijedtem, hogy hirtelen teljesen tudatlanul félrerántottam a kormányt, amitől a zacskóban lévő risz a küllő közé akadt, az agyamon átfutott, hogy hamarosan átrepülők a kormányom felett és a szembe jövő furgon ablakára fogok csattanni, de hirtelen megláttam, ahogy a lemenő Nap fényében millió darabra szakad a küllőm között a zacskó és a rizsszemek, mint egy felfelő ömlő zivatar, 360 fokban ugyanolyan szökőkútként spriccelnek el minden irányba mellettem, ott álltam, ebben az emlékcseppembe zoomolva egyetlen másodpercre, amíg felért az agyamba a fájdalom, és vissza nem rántott a gravitációja a balta nyelébe. Félve kivettem a lábamból, és emlékszem, hogy remegett a kezem, miközben lenyúltam, hogy felemeljem a félig szátszakadt cipődarabot, hogy lássam mekkora a baj. A fejsze nyelén világos vér fodrozódott. Apró buborékokkal. Hosszú órákon át nem éreztem fájdalmat ezután. Semmit. Csak azon tűnődtem, hogy miért esik ez meg épp ott velünk. A tesómmal és velem. Hogy mennyire hálás vagyok, hogy nem vagyok egyedül. Szilánkos képek ugranak be, mint egy földre ejtett tükör. Rohan a kocsi felé, és száguldunk a legközelebbnek hitt kórház felé. Amiről kiderült, hogy csak egy orvosi rendelő. Szétnézek magam körül, hogy felmérjem a terepet, ha elájulok mibe üthetem be a fejem. Hihetetlen, hogy mikre van idő egy-egy kemény helyzetben. A mentősök, akik egy liter jódot öntenek a lábfejemre. Márki feje, miközben közli velem, hogy jobb ha az ügyeletre én nem nézek be, mert épp egy gyógyszertúladagolásos urat próbálnak újraéleszteni. A kórház mentőbejáratánál nem működött a fotocellás ajtó, úgy kibaált utánam az egyik ápoló, hogy "be kell lökni". Eldobott gumikesztyűk a talajon, őszről ott maradt halott falevelek. A női wc-ben nincsen villany, de még a villany körte is hiánycikk, ezt az iphonom által használt elemlámpa funkció miatt tudom. A sokk hatás csak ott kezdődött igazán, amikor megnyugodtam, hogy megtaláltuk a segítséget, majd realizáltam, hogy a karnyújtásra lévő kórhási orvosok mégis elérhetetlenek. Hogy mintha egy Tarantino által rendezett háborús film egyik részletgazdag jelenetében lennék egy statiszta, akin nincs is élesség a filmkockákon. Volt akinek a combjában egy flex állt, egy idős és agresszív bácsit elmondása szerint egy kutya harapott arcon, egy fiatal sápadt képű fiút pedig két rendőr cipelt bilincsben, mert az édesanyja helyett véletlenül a saját combjába szúrta a kést. Hirtelen az az érzés fogott el, hogy minden modern kori, a szomorú valóságot parodizáló, kritikákkal teli színdarab gyenge másolata annak, ami ott játszódott körülöttünk. Hogy ide kéne árulni a Rózsadombról színházba guruló élményre éhes közönségnek jegyeket. Hogy pusztán 30 percet üljenek a budapesti Merényi Gusztáv kórház sürgősségi ambulancia osztályán. Ha úgy hozza kedvük a katarzis mellékhatásként garantált.
