Ervin barátom családjában kisbaba született. És azóta eszembe jutott egy furcsa emlék. Nem, sajnos arra a magasztos pillanatra pontosan nem emlékszem, hogy én miért ítéltem meg úgy az egész születésem pillanatát, mikor e világra érkezünk, hogy koravén csecsemőként felülemelkedjek azon, hogy mindez fáj, meg, hogy annyira újszerű minden, és még csak sírásra sem tátott szájakkal, pislogva nézelődjek, kezemet áldozatáért rohanó tyrannosaurus rex módjára elhanyagolva, és már az egész szülőszoba azon aggódjon, hogy halott vagyok-e vagy csak az az úgynevezett rácsodálkozó típus. Anyukám elmesélése szerint ekkor történt, hogy egy hozzám képest másfélszeresére nagyított tenyér arcon csapott jobbról és balról egyaránt. Ki lenne az közülünk, aki mindezt fájdalom nélkül tűrné ? S merthogy akkor még az ember nem tudja pontosan melyik nyelven szólaljon meg, úgy döntöttem a sírás a legegyszerűbb módja annak, hogy kifejezem azt ami fáj. És akkor hirtelen azt hiszem rájöhettem, hogy mi az élet. Elkezdődött minden.
Kicsivel később történt meg az az eset, amiről most szólni szeretnék, egy egészen rendkívüli emlékem tárult elém, miközben Ervin köldökzsínórfriss élményeit hallgattam. Kéremszépen az, hogy mi mit játszottunk kiscsoportban és középsőben minden egyes reggel az óvodában ??
Azt, hogy az egyikünk szül.
Nos, ebben még semmi hökkenet nincs. A gyerekek otthon uncsi kisbabakönyvet lapozgatnak, amikben nagyhasú néniknek van félbevágva a hasuk és benne egy kisbaba alszik. És az anyukájuk rámutat, hogy Te is így születtél stb. Node kérem, nem ez volt ebben az érdekes, hanem a posztok elosztása.
Mert mi történt azokkal a szerencsétlenekkel, akik a szüleik miatt természetesen, de késve érkeztek az oviba? Hát igen, azokból lettek a szánalmas ápolók, netán még szánalmasabb altatóorvosok. Történt ugye olyan is, ez számomra a legkellemetlenebb szituációk egyike volt, mikor ugye fiú barátunk érkezett elsőnek oviba. Naná, hogy bestoppolta a terhes nő szerepét !
Konkrétan kiabált a tolófájdalmaktól, én meg ugye már csak a főorvos lehettem, és nem győztem a fülemmel hallgatni a polója alá dugott párna szívdobogását.
Egyszer, emlékszem Robi barátom annyi ideig vajúdott, hogy ebéd közben félbe kellett hagyjuk a műtétet ! Szegény, párnákkal a polójában ebédelt, és hát utána a délutáni bepisilős alvás, és csak azután tudta világrahozni ...de nahogy azt higgyék ám, hogy babáját. Áh. Ikreit !
