MAnque

Hadd osszam meg azokkal, kik e sorokat olvassák, s ebből következtetvén némileg - talán - ismernek engem, hogy milyen érzés kilépni reggelenként az álomból úgy, hogy az ember újra és újra átéli azt a néhány századmásodpercet, amíg betölt a kis rendszer az agyban, hogy ki vagyok, hol vagyok, milyen nyelven gondolkodom, mit is kell ma tegyek, hány óra van, kicsit mintha éhes lennék... s miközben ásítás kerekedik, és még kissé életlenül látunk a világra, hirtelen, pont amilyen váratlanul egy hibaüzenet felugrik a jobb alsó sarokban, belém hasít, hogy mi hiányzik.
Mintha egy derűs hóhér őrizné karöltve az álmom, amint fényt lát szemeimben, mellkasomra sújtja magasra emelt jégkalapácsom. S várja, hogy ez'tán kikelljek az ágyból.
Nem szeretnék csöpögős lányregénnyé válni, sem magamat tangóba csalni az illúziókkal, pláne nem rabolnám efféle "unalmas" emberi érzésekkel az idejüket, melyekkel egymáson úgysem tudunk segíteni, ha cseresznyefa-metsző ollóval vágná is ki egy önként jelentkező a szívem, s egy Doxa zsebórát ültetne helyére, akkor sem.
De mégis, hogyan lehetne ezt elkerülni, hogy ne fájjon ennyire minden egyes ébredés. Hogy ne féljek elaludni ?
Természetesen, űrszondaként kilőtt kérdés ez agyamból, mellyel semmi más célom nem volt, csupán jó éjszakát kívánni mindenkinek, akinek tehetem.

2009.09.09. 1 :28