Karján ott pihent álmai órája, bár sosem nézte meg, mennyi az idő. Reggelente a Tottenham Court Road metró kijárata mellett lévő Starbucksból vette a kávéját. Skinny Hazelnut Latte, 1 cukorral. Sosem ivott mást. Az első meetingje rendszerint 10 : 30 kor kezdődött, bőven volt hát ideje felébredni, és eltűnődni élete apró jelentéktelenségén, miközben kitekintett 14. emeleti irodájának ablakán lefutó esőcseppek miniatűr halszemoptikáján át a Világra.
Áprilisban egy keddi reggelen történt az élete ritmusát minden tekintetben felkavaró változás, amit minden kollégája, családtagja és barátja is figyelmen kívül hagyott. Ma sem tudnak róla. Reggel a metrón egy pillanatra furcsa érzése támadt. Mintha a mellette lévő szerelvényre látta volna saját hasonmását, vagy inkább a valóságban nem létező ikertestvérét felszállni. Ugyanaz a kabát, ugyanaz a cipőkoppanás. Az Ő kezében is volt újság. És mintha Ő is észlelte volna, hogy nézi. Egy másodpercre majdnem összeakadt a tekintetük. Éppen, hogy kilépett a sarki Starbucksból, amint ott állt a zebránál. Egy az egyben az Ő hasonmása. Mire utolérhette volna, hogy az arcára egy pillantást vethessen, befordult ugyanabba az utcába, ahol Ő dolgozott, és elindult az irodája ajtajához fezető lépcsőkön felfelé. Beszállt a liftbe. Thomas utánarohant, és beugrott mellé. Önmaga szemébe nézett az ajtó tükröződésében. Megnyomta a 14. gombot. Ketten voltak csak az arany színű réz börtönfalak között, és egy pár másodpercig egyikük sem szólalt meg. Ugyanannyira voltak borostásak, és a takeaway papír poharukon ugyanaz a név volt. Ugyanazt a riadságot érezték. Kerülték egymás tekintetét. Köhögtek. Thomas szólalt meg elsőként és arról kérdezgette, hogy mi a neve, mit csinál, mit dolgozik. De minden kérdésre tudta jól a választ. Hiszen egyértelmű volt, az Ő életét élte egy másik ember is. Hirtelen megpróbált valami vicceset mondani, de sosem volt jó humorérzéke, és nevetni sem tudott igazán, nem jól sült el erőlködése. Mindeketten tudták, miért csinálja. Azon gondolkodott amíg felfelé haladtak, hogy mi lesz a meetingen. Melyikük ér előbb az irodába, és mit mond majd a főnökének. Kinek fog hinni egyáltalán a főnöke ? Titokban ahogy szemügyre vette a másik ugyanolyan testben lévő önmagát, elég jóképűnek tarotta magát. Már majdnem elmosolyodott. Csak a kihívásokkal volt a gond, gondolta. Csakis ezért jelenhetett meg Önmaga. A magány első kézzel fogható jele ez. Bárcsak 1901-ben született volna. És mostani életszakaszára egy menő parancsnok lehetne a Világháborúban, ahol érezhetően van tétje az emberi életnek, és súlytalanok lennének a mostani életét polipcsápokként behálózó eszközök, a pénz, az internet vagy bármi féle materiális dolog, csak a szívdobbanásnak lenne értéke, és az emberi tűrésküszöb átlépésének fókusztávolsága lenne a mérce, amiben a teljesítményt mérik. Azon tűnődött, hogy hogyan érzi magát a saját bőrében. Így hogy most már kívülről is láthatja magát. Hogyan néz ki. És, hogy számít-e valakinek, hogy van belőle kettő. Egyáltalán másokból is van kettő ? Valószínűleg, egy csomó emberből van. A sarki újságárusból l ehet hogy három is. Vagy csak azért lenne, hogy ha véletlenül az egyikük meghal, akkor is tudja a másik biztonsági másolat végezni a munkáját ? Talán egy új fajta gazdaságpolitikai klón kísérlet, egy titkos kormányhadművelet áldozata lett, mert annyira kevés emberhez kötődik, és annyira elszigetelten, egyedül éli az életét, hogy Őt tartották erre a legalkalmasabbnak ? Kortyoltak egyet a kávéjukból. A lift felfelé haladt. A hasonmása egy pisztolyt vett elő. Egy 9 mm-es Luger kaliberű Glock-ot. Nem vallott rá ez a fajta határozottság. Úgy látszik töltve volt. Gyorsan Thomas is a kabátjának a zsebébe nyúlt, hogy ellenőrizze, de nála nem volt pisztoly. Csak egy használt zsebkendőt és az öngyújtóját fogdosta.
- Ugye nem akarja megölni magát ? - merült fel benne a kérdés.. dehát milyen kérdés ez, önmagától kéne megkérdezni, hiszen, ha megöli magát, akkor megöli Őt is ? Vagy nem ? Sosem akart önygilkos lenni. Teljes erejével belevágta a fejét a lift gombjaiba. Amitől megállt a lift, és pár másodpercre kialudt a világítás. Erős fájdalmat érzett, szédült. Forró kis viszketős ér csordogált végig az orrán, egészen a szája széléig, ahol a nyelvével érezte a vér ízét. Arra volt kiváncsi, hogy a vele szemben álló, felé pisztolyt szegező alaknak is vérzik-e a feje. Nem látta. Csak a pisztoly emberi életeket uraló tompa súlyát lehetett érzékelni. A sötétben egy pillanatra úgy érezte újra egyedül van, és annyira megnyugtatta a magány életében először tapasztalható pozitív oldala, hogy leült. Felkapcsolódott a villany. És egy pisztoly nézett a bal szemgolyójába. Nem vérzett a hasonmása feje. Hogy lehetséges hát ez ?Az Ő életét éli, ugyanabban a testben, ugyanazokkal a gonolatokkal, de mire befejezte volna a gondolatát, a lift elindult felfelé és azonos másodpercben elcsattant a pisztoly. A lift a 14. emeleten megállt. Kinyílt az ajtó. Thomas Evans besétált az irodájába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése