Szívzivatar

Reggel a metrón munkába menet már majdnem azon kaptam magam, hogy végre elfeledtelek. Átadtam a helyem, egy idősebb nőnek, s ahogy a kapaszkodót bal kezemmel megfogtam, megláttam kabátom ujján, a gomb felett, egy ott felejtett szőke hajszáladat utazni velem. Szelíd zászlóként fújta a szél szívem romhalmazán. Átdöfött a magány.

És az űrön át kiömlött ott belőlem legalább vagy félszáz emlék. Ahogy állsz ott görnyedten a pályaudvaron, és azt mondod, majd szombaton.  A sarkon visszafordultál. Öleléseddel elnémítottál. A Nap csillogott hajadon. Nyugalmat adott mosolyod. Újra ott voltál velem. De mondani semmit sem tudtam neked, és hiába olvastam az újságot nyugodtan, a szavak egyikét sem látta már szemem. Ott voltál újra velem, anélkül, hogy kértelek beültél a szívtrónomba, és az egész földjét uraltad újra. Dölöngéltem a tömegben jobbrabalra. És felszálltak százan és le mellettem, én egyedül álltam ott a tömegben. És te valahogy némán a csendben átkaroltál ott engem, és mint viharvertre szigeten, esőként ömlöttek a könnyeim le nagy cseppekben, barna cipőmön koppant is egy némán, és az újságon a betűk küzül páran feloldóttak a forró cseppek által, és újra csak elmondtam magamnak, vígasznak, hogy szeretni végtére is önző dolog e Földön, és ez önzőség talán a legszebb ambivalenciánk, egyfajta börtön, melybe így úgy végül mind belehalunk néha, és hogy magamat kerestem benned, de hát én most is itt vagyok magamnak, a zárt ajtó kulcsa a kezemben, mi fáj hát ennyire benned ? És te nem feleltél semmit.  És szinte már dühös is voltam, a szél idegesen rázta az ablakokat körülöttem, és akkor hirtelen elszállt a hajszálad rólam, és én üresen az egyik ülésre rogytam, zsepkendőt kerestem, egy-két megállóval tovább is mehettem, majd felmentem a mozgólépcsőn, ki a Napra a szélbe léptem, és hagytam, hogy átfújjon rajtam egy ideig.