Csendszimfónia

1896 nyarán furcsa fordulatot vett Lord Bernard Dewey élete.

Hampstead-i ketrjében töltött tavaszi pipázása során úgy érzékelte, hogy a már-már majdnem feladottnak aposztrofált virágzenei kísérletével kapcsolatban végre először megtört a jég. Megszólaltak az első orgonái a kertben.
Lord Bernard a tölcséres fúvókájú lila orgonákon hangsorok létrehozásának legsajátságosabb módját próbálta előállítani, hogy a megfúvás módjának, az ajaktónus, a megfúvás erősségének megváltoztatására az orgonák tölcsérein átfújó szél különböző rezgési módokat, egyfajta rezonanciát hívjon elő. Ha megfelelő az orgona apró tölcséreinek a felépítése, méretezése, akkor ezek a szél által létrejövő rezonanciák a természetes felhangsor hangjainak megfelelően követhetik egymást. Így létrejöhet az a varázslat, amit Lord Bernard a Természet Természetes Szimfóniájának definiált, ahol a karmester maga a viharos erejű szél, ami a ketrjébe ront egy-egy váratlan zápor előtt. 47 éve volt eredménytelen a kísérlete és töretlen a reménye. Pipáját eldobva futott az illatok között azna nyáron, hogy közelebbről is szemügyre vegye az orgonáit, de mire odaért, mintha a kapu mellett ácsorgó apró fehér harangvirágjai is megszólaltak volna. Azok szájharmónika módjára süvítettek egyet, előtte a téglafalon felfutó a lila akácok pedig szelíd dobként peregtek, és a fűzfa a kert közepén egyenesen egy hárfa hangján dalolt. Nem hitt a szemének, csak a fülének Lord Bernard. Legjobban a szív dobbanásainak, melyek átvették a kert ütemét. Fel- le rohangált papucsában, egyenként megfülelve oly rég óta szótlanul álló virágait, és miközben futott a fűszálak a talpai alatt mintha egy spanyol gitár húrjaivá perdültek volna. Élő szimfóniát teremtett, amit ott akkor egyedül a Földön csak Ő és a felette átsüvítő vihar hallott.