2015. november 21., szombat

Túl gyors vonat ez a világ nekem.

Olyan sokszor figyeltem a szemem fókuszának felxibilitását kisebb koromban gyorsvonatok ablakára tapadva. Ha a távolban lévő dombokra figyelek, a közelben suhanó fák mind életlenek, ha fákra
zoomolok,egy egy pillanatot elkapok, de az egészet folyton élesen látni nem lehet.
Nekem túl gyors ez a Világ, nem tudom Önök hogy vannak vele. Néha olyan érzésem van, mintha nem térbeli, hanem időbeli honvágy gyötörne, egy lassabb korba vágyódom, ahol nem ér ennyi felesleges és nagy többségben negatív információ, és nyugodtabban lehet elmélyedni dolgokban. Megfigyelték már, hogy ma már olyan kevés, aki elémélyed dolgokban ? Legfőképpen egy dologban? Hogy hamarabb látok képet a tevékenység művelőjéről Instagrammon, minthogy maga a tevékenység művelése elkezdődne. Úgy vágyom abba a korba, ahol nincs Facebook, ahol több a kimondott szó, mint a chat közben olvasott néma üzenet, ahol az emberek mélyebb barlangokba mehetnek valódi érzéseikbe, és mindezt nem kell megoszatniuk, és nem látja senki, és ez mégis így is jó.  Teljes. Mostanában sokat filózok az aggresszív terrorcselekmények érzelmi hatásai kapcsán a különféle vallások mögött lapuló kérdőjeles összefüggéseken. Úgy értem, még mielőtt bármiféle, erőltett bölcsek köve faragásba vágnám a betűk által alkotot baltámat, magán a manipulatív tényen, ami annyi önmagát nem találó emberre vírusként hat. Biztosan Önök is belegondoltak már abba, hogy akkor is eltelne az életük, ha 75 éven át egy hegytetőn ülnének, és miden reggel megnéznék a felkelő Napot. Eltelhetne így is, és ekkor is meghalnának. De eltelhet egy rohanó nagyvárosban is, vagy egy törtető világban, ahol mindent a pénz irányít, ahová ki szeretnék lyukadni, az a tény, ami engem mindig megnyugtató motivációval tölt el, ha fogalmazhatok ilyen ambivalensen, az maga a halálnak a ténye. Szerintem rengeteg ember futja át úgy az életét, hogy erre szívével sosem döbben rá. Legalábbis, én rengeteg ilyen emberrel találkoztam. És sok olyannal is, akik végül a vallásba kapszkodnak, de nem hittel, hanem rémülettel. Sokszor az én szívemben ők a legszomorúbb lelkek. Mert bennem kicsi korom óta él a kérdés, amire még mindig nem kaptam meg a választ, ha létezik Isten, tényleg van mennyország, és pokol, akkor azok akik Allah-ban hittek mind jól megszívják végül ? És akik Buddhában bíztak csúnyán bebukják a haláluk után? De tegyük fel, hogy Allah létezik, akkor mi szimpla kis keresztény hangyácskák szívtuk meg a halálunk után ?
Annak ellenére, hogy magamat a lehető legpozitív szinten kételkedő alkatnak tartom, tehát, én abban hiszek, hogy a halálunk után bármi lehetséges, még jobabn talán a lélek halhatatlanságáab,  és teljes szívemből bízok a hiten túl lévő egyik legnagyobb földi erőben : a kreativitásban, titkon abban reménykedem, hogy úgyis valami olyan dolog lesz, amit nem bírunk elképzelni, mert nem vagyunk hozzá elég kreatívak. És ez megnyugtat.
Néha, mikor Londonban a metró után futó embereket nézem, akik beugranak a már önfeledt erővel záródó ajtók közé, és aktatáskájuk kint csüng, miközben elindul a szerelvény, és mérgesen zihálnak, és a stressztől kopaszodó hajukat fújja szél, nem értem őket. 1 percenként járnak a metrók. Szeretném megkérdezni Tőlük mit nyernek azzal az 1 perccel ilyenkor ? És értékesebb-e az életük így, hogy lehet "nem látnak" egy Napfelkeltét sem.
Mikor őket eltűnődve nézem a peronon, arra gondolok, hogy lehet, hogy pusztán az élet él rajtunk keresztül. Pici apró, ideig-óráig élő mini kis organikus táv-csövek vagyunk, akiken keresztül átzubog az élet pár évig, és mint a koralzátonyok között élő apró tengeri növények mozgását irányítja a tenger, így sodor minket is ez a dolog, amit mi itt, ilyen pici szemszögünkből életnek nevezünk. Hogy lehet, csak ennyi a trükk, csak ennyit akar ez az egész, átzubogni rajtunk, mindennel együtt, amiknek már mi magunk adtunk neveket: szerelem, fájdalom, remény, hit,  cél, gondolat. De lehet, hogy ugyanúgy részei vagyunk csak egy nagyobb folyamatnak, mint a fák levelei, amik kinőnek, színüket cserélik, majd lehullanak, a fa mégis élő marad. Vajon mikor hal meg egy levél ? Abban a pillanatban, mikor katapultál ölelő ágjáról, vagy él még pár napig a földön, vagy soha.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése