Necckorszakaim Kezdetén

Bár 24 év távlata lehet, még nagyon sok mindenre nem elég, bizonyos ismétlődések megfigyelésére, és legfőképpen az ismétlődések feldolgozásainak újbóli nekifutására, talán némiképp már elég kell legyen. Megfigyelésem szerint ugyanis kicsi korom óta a pengeélű kezdet, de mondjuk inkább Ping-Pong szakkifejezéssel: a necces szerva jellemzi minden új korszakom indulását. Minden nagyobb változást megélésem kezdetét, embertelen nehéznek tartom, és azt látom, hogy a változás ami az utamba sodródott egy kicsit sem hetyke hegyként tornyosul előttem, nem látom még csak a csúcsát sem, nem még a felfelé vezető utat a hegyre. Mindjárt be is mutatom ezeket az indulásokat részletesen, de előbb hadd meséljem el az egyik legkorábbi gyerekkori emlékemet, amelybe mindig örömmel merítkezek vissza, mintha egy 3 fokos kristálytiszta hegyi tóba merülhetnék, olyan erővel önt el a belőle áradó energia mindig. Szerintem jópár embertársunk csupán azt nem látja bajait érzékelve, - ezen a Földön -, hogy túl későn kapták meg az első pofonukat az élettől, és emiatt hosszú éveken át kellett bepótolniuk maguknak mindezt,

nos, én ezzel egészen másképp voltam.

Talán négy éves lehettem, de még inkább a háromhoz közel, mikor anyukámmal a szokásos, számomra akkor még gyönyörűnek tűnő, hosszú és végeláthatatlan kavicsokkal teli (ezek voltak az első dolgok amiket leállíthatatlanul gyűjtöttem) beton úton a boltba indultunk. Ha az anyukám a horizont, akkor gémeskúttá nyúlt kezein az egyik sziluett én magam vagyok a másik meg egy fonott kosár. Mögöttünk megy le a Nap. Így sétálunk mi a harmóniában, a jólismert úton, a jólimert boltba, miközben a távolban focizó fiúk hangja szűrődik be a képbe. Körülbelül gimi vége felé járó, tehát energiával már egy fokkal feljebbi szinten élő emberek lehettek, mint akkor én. Nem is voltak közel hozzánk képest, mikor nevető üvöltésük közepette egy tompa puffanás hangja hallatszott, az, amikor valaki megbikázza a labdát. És egy bizonyos felejthetetlen hang, amit azóta sem tudok kiverni az emlékezetemből. Akik fociznak mind jól ismerik ezt a hangot : az a hang, amikor a bőrfoci nem mozdulatlanul száll a levegőben, hanem pörögve körbe-körbe csavarodik, és mint egy most beizzított dinamitnak a vége, sercegő nyughatatlan hangot ad. Vissza tudom idézni, hogy elindult bennem a gondolat, de nem volt ideje már megszületni, mert akkorra fejen kapott az a bizonyos jól eltalált labda. Úgy 4 – 5 méterrel repülhettem odébb anyukám kezeiből, és mintha a turn-off gombot nyomták volna meg a hátamon úgy nyekkentem magatehetetlenül a betontalajra, csukott szemmel, nyitott szájjal. Ez volt az én első pofonom.

Egyszer, sok évvel később, aztán fejen talált egy másik ladba is, semmi problémát nem jelentett szembesülni akkor a már ismert fájdalommal. Mégcsak el sem ájultam. Az első igazán komoly megrázkódtatással járó változásom a felvételi volt a Balett Tagozatra az általános iskolába. Ami szintén neccesen sikerült. Valamilyen oknál fogva, nem tudtam elmenni a normál felvételire, csak a pórfelvételire, és emlékszem onnan is késésben voltunk. Ritmusra kellett ugrálni, meg hajlítgatták a lábaimat jobbra-balra, de végig úgy éreztem, hogy nem tudok kivel versenyezni, és ez rettentően bántott. Kicsi korom óta a győzelem éltet.
Aztán már csak az rémlik, hogy ott állok az iskolaudvar hatalmas tölgyfája mellett, és kegyetlenül hiányzik az óvoda szaga. Nem sírtam, de túl nagynak tűntek az ajtók, úgy éreztem sosem fogom elérni a kilincsüket. Aztán az anyukám rám parancsolt, hogy vigasztaljam meg gyorsan azt a kislányt, aki annyira sír ott az első sorban. Ő lett a legjobb barátnőm, és hirtelen mindent megszoktunk. Bár a balett-órák folyamatos rettegésben tartották a hétköznapjaimat, természetes volt a matekórákon kinézni a tetőtéri ablakokon át az égre, és természetes volt, hogy minden délutáni énekkari összejövetelen tátogjak. Sosem tudta meg senki, de engem mindennél jobban szórakoztatott, hogy ilyen feltűnő módon lehet észrevétlen az ember, ha akar. Emlékszem pár fellépésünkre, ahol egyesek elájultak a reflektorfényben, én ott is csak tátogtam, hang nélkül a szöveget, és tudtam hogy nálam jobban senki nem szórakozik. Egy különös necc volt az életemben a zongorázni tanulás kezdete is. A szolfézs órák nagyrészét rajzolgatással töltöttem, így amikor a felvételire került a sor, lényegében még nem tudtam kottát olvasni. Emlékszem mekkora stressz uralkodott rajtam, egyesével szólították be az embereket a terembe, és nem is tudtuk pontosan, hogy odabent mi zajlik. Megkértem az egyik osztálytársamat, hogy betűzze el nekem a kezemben lévő Bach kotta 32 –es szonátáját, és miközben betűzte, én Rotringgal a hangjegyek alá írtam a hangokat. Amikor beszólítottak, Flash- Dance szerűen 4 tanár ült morcosan egy velem szemben lévő kopottas asztalnál, azt mondták, ahol a kottámat kinyitják, azokat a hangjegyeket kell felolvasnom folyamatosan. A 32 –esnél nyílt ki a könyvem, csak ennek köszönhettem, hogy felvettek. Az első zongoratanárnőmet egy különös rejtély övezte. Katzendorfell Magdolna –nak hívták, nadrágot hordott, szőke rövid haja volt, idősebbnek látszott sokkal mint amilyen idős lehetett, fura amerikai akcentussal beszélt, iszonyatosan cigiszagú volt, mindig volt rajta valami szép nyakék, elegánsan, és gyönyörűek voltak a kezei.Az ujjai. Melyek mindig remegtek. Folyamatosan vizet kortyolgatott, a mai napig emlékszem a poharán hagyott mélypiros rúzsnyomára. Kék szemeiben olyan óceánnyi szomorúság ült, akárhányszor belenéztem úgy éreztem egy szakadék szélén állok, szinte tériszonyom lett a mélységétől. Magda néni sosem tudta meg, mennyire csodáltam őt. Éreztem, hogy van egy megfejthetetlen történet mögötte, amit talán sosem tudhatok meg, pedig biztosan izgalmasabb, mint bármelyik Bach darab. Nagyon dühös volt rám mindig, és folyamatosan szidott, a fogai mindig összekoccantak miközben magyarázta a hibáimat, sosem láttam őt jó hangulatúnak, csak akkor mikor néha eljátszotta nekem a darabot. Olyankor arra kért, hogy álljak kicsit mellé, és mindig tarott egy 10 másodperces csöndet, amikor a gyönyörű ujjai, csak pihentek a zongora fehér billentyűin. Aztán mintha megnyíltak volna az ablakok, bejött a szél, és felemelkedett az egész zene iskola, elrepültünk ketten egy teljesen más szabályok szerint uralt világba, Magda néni úgy kormányozta a szárnyainkat, hogy sosem éreztem félelmet, volt időm szétnézni odafentről ebben az új világban, kizökkent minden, de amint abbahagyta, újra csak ott álltunk a 106- os terem sárga falai között, és Ő újra mogorva lett, én meg ügyetlen. Rettegve léptem be az ajtón mindig, előtte gondosan tanulmányoztam a kulcslyukon át, hogy biztosan ott van-e aznap, a teremben, és csak azután mertem benyitni. Egy napon aztán egy másik tanárnő fogadott, és Magda nénit soha többé nem láttam.

Körülbelül 4.- es lehettem, 10 éves, amikor újra előtört belőlem, az oviban már egyszer elfojtani próbált New York iránti vágyam. Honvágyat éreztem, életemben először, ősszel. New Yorkba. Senkinek sem tudtam elmondani, mert biztos voltam, hogy senki nem értené meg, ha én sem tudom a pontos okát, hogy hogyan lehetséges ? De tudtam hogy elvágyódom. Tudtam, hogy valami nagyon-nagyon hosszú történet elején vagyok, bár nem láttam pontosan át, csak hagytam, hogy érezzem. 8.-os koromra lelkileg, teljesen anakronisztikus figurává váltam, éreztem hogy a csoporttársaim körében egy fekete bárány lettem, nem találom még meg azt a barátot, vagy társat, akire vágyom. Mindig mintha belül egy jópár évvel idősebbnek éreztem volna magam, és ez iszonyatosan aggasztott, amitől még idősebbnek éreztem magam. Arra vágytam, hogy az idő utolérje a szívem. Úgy döntöttem, hogy az első lépésként Budapestre kell mennem gimnáziumba, mert az mennyivel érdekesebb város lehet. A honvágy fogalmát nyíltan állíthatom, hogy nálam nagyobb szenvedéssel kevesen győzték le. Olyan szintű honvágy rohamaim voltak a gimiben töltött, első egy évemben, hogy úgy éreztem megint csak, ennek az előttem álló hegynek a tetejére nem vezethet út. Délutánonként sírtam, számoltam a napokat. Járhattam volna Budapesten is a fogorvosomhoz, aki a fogszabályzómon húzott havonta pár mm-et, de én inkább hazajártam, mert akkor már tökéletesen tudtam, hogy mit szeretek a világon a legjobban : úton lenni. Egy év kellett ahhoz, hogy hozzászokjak, hogy szinte sosem tudok egyedül lenni, a gimi, és a koli, mindig tele van emberekkel, és hogy ez már nem az én otthoni szobám, el kell fogadjam ezt a változást. Talán a 15. születésnapomon éreztem először igazán szabadnak magam. Szabadnak ettől a végeláthatatlan honvágy érzéstől, emlékszem onnantól kezdve tudom visszaidézni minden tavasz illatát a Rózsadombon, vagy az ég színét a Jánoshegy mögött, mikor májusban lemegy a Nap. Azt mégsem éreztem soha, hogy otthon lennék. Jópár városba elkeveredtem már azóta, de még soha nem éreztem egyikben sem az otthonomat. Egyszer apukámmal Kecskemétre mentünk kocsival, és Jászberényben pirosat kaptunk. A kocsi előtti zebra túloldalán volt egy tízemeletes, és annak a falán egy kék óriásplakát, amire fehér betűkkel ez volt írva : Akarsz Grafikusnak tanulni Párizsban ? Egy akkor induló erasmus ösztöndíj lehetőségét kampányolta, összenéztünk emlékszem a visszapillantó tükörben, és én azt üvöltöttem, ahogy zöldre váltott a lámpa, hogy : ezaaaaaaaaz ! Grafikusnak akarok tanulni Párizsban. Ő csak nevetett. Az elkövetkezendő utunk során csak azon agyaltam, hogy hogyan lehetne ezt a grafikai dolgot, valahogyan mégis összekötni az annyira nagy szenvedélyt jelentő filmekkel ?

Így jött el a következő változás az életemben : a MOME. Több felkészítő, és rajzóra keretein belül hirtelen megvilágosodott minden, a közös metszet : az ANIMÁCIÓ. Láttam pár animációs munkáját, és éreztem, hogy csak egy út van számomra, az animáció és még valami, de ezt ugyanúgy nem tudtam akkor még kimondani ! A felvételi előtti napon, úgy éreztem vennem kell egy doboz cigit, bár sosem tudtam letüdőzni egy szál cigit sem a gimiben, a felvételire csupa cigiző ember jött, nem lóghattam ki a sorból. Egy doboz lila Vogue –ot vettem, mert annyira szépnek találtam, hogy abban vékonyabbak a szálak. Emlékszem, ahogy sétáltam az akkor még semmit nem jelentő auditórium előtti aulában, próbáltam haladni a cigimmel, amitől végül iszonyatos hányingerem lett. Mikor kiderültek a ponthatárok nyáron, egy utolsó gimis osztálykirándulással Erdélyben voltunk épp egy HEGY TETEJÉN. Sokan mondták, hogy elsőre nem nagyon sok embert vesznek fel, ne kenődjek majd el, de volt ott egy fiú, mint utólag megismerhettem: a Nándi, aki odajött hozzám, miközben a második héten a tervezés feladatot csináltam, a szemembe nézett, és azt mondta: téged fel fognak venni. Ha előre tudtam volna, hogy hová, akkor állítom hogy úgy zokogtam volna, ott Erdélyben annak a Hegynek a tetején, hogy egy tó keletkezett volna alattam, ahogy az idei év január elsejéjén. A MOME első éve ugyanazokat a nehézségeket hozta, ugyanolyan lehetetlennek tűnő szinten, mint az összes előző változás az életemben. Kegyetlenül zavart, hogy egyesek 4 – 5 év küzdés után, sokkal nagyobb szakmai tudással felvértezve jönnek be a ringbe harcolni, úgy éreztem bármikor kaphatok egy K.O. ütést, egy másik féle focilabdát az arcomba, és nem tudom ki tudom e védeni ? Mindenem a versenyzés, a kitűnés a többiek közül, de hirtelen úgy éreztem, mintha nem egy súlycsoportú boxolókat engedtek volna egy pályára. Az első év szeptemberében, a büfé előtti farönkökön ültünk, a Nap naracssárágán sütött, és mindenkinek el kellett mondania, mit vár ettől az egyetemtől, miért jött ide. Én annyit mondtam csak, kétszer egymás után, hogy fejlődni szeretnék. És tudtam, hogy erre a mondatomra örökre emlékzeni fogok. Pedig el sem tudtam képzelni a fejlődések layer -eit. Azt hiszem a harmadik év körül billent át magamban az az önbizalmi izmom, hogy megtalálhattam egy utat az általam kiszemelt hegyre, és kimondhattam, hogy mi az az eddig kimondhatatlan plusz, ami az animáció mellett mindig is izgatott, a reklám és brand hosszútávú harca, és legfőképpen maga : az innováció. Éreztem hogy látok mindig utakat, de csak akkor tudtam először kimondani, hogy én mindig a járatlan utakat keresem. Ez leírhatatlan nyugalommal öntött el. Onnantól kezdve foglalkoztatott az, hogy az egyetem után külföldre kerülhessek. Megtaláltam egy kulcsot önmagamban. Brüsszelben megtapasztaltam, hogy ennél valami még izgalmasabb városba vágyom, tudatlanul talán, de kerestem a megmászhatatlan hegyet, és én mondom Önöknek, hogy ennyi hegyen túl újra csak ugyanazt érzem, mint amit ott a szolfézs felvételin álló kislány érzett, erre a hegyre fel- jelenleg nem látok utat. Az első utam Angliába 2010 június 26 –án volt, a Ferihegyen ülve egy csíkos papír cetlire próbáltam magamnak golyóstollal üzenetet küldeni a jövőbe. Tökéletesen tudtam, hogy mire készülhetek, hiszen hányszor átéltem már a változással járó elviselhetetlen fájdalmat, mindig más formájában, és mindig azt láttam, hogy csupán egy jobb szintre kerülök, utólag érthetetlennek tűnik a fájdalom, hiszen csak fejlődöm. De a MOME egészen mást jelentett. Túl hamar lett vége, túlságosan az otthonom lett, megtaláltam benne egy olyan ritmust, amit már ott akkor a jelenben éreztem, hogy keresni fogom a jövőben. versenyezni tudtam. És emiatt rettegtem a végé –től, ahogy mindennek rettegek a végétől, még egy bejglinek is. De úgy éreztem kellő tapasztalaton mentem már át ahhoz, hogy tudjam mi vár rám. Éreztem hogy harcolni indulok. Mert valamit keresek, éreztem hogy újra csak kockáztatok valami ismeretlent, a már ismert dolgokért cserébe, ahogy mindig is tettem, és imádom az ismeretlent, imádom a kockázatot, és veszélyesebb terepeken akarok küzdeni. Járatlan úton. A felhők feletti napsütésben tisztán éreztem, hogy egy hadseregnyi erőt hozok magammal a gépen, készen állunk a harcra, hogy fel vagyok vértezve, páncélsisak csillan a fejemen, kard, és pajzs van a kezeimben, erővel várom a harcot, szinte már türelmetlenül. Teltek – múltak a napok, és itt Angliában elmondhatom Önöknek, hogy az összes eddigi mögöttem levő hegyet újra meg kellett másznom, és csak azután foghattam fel, hogy az ellenfél akire úgy készültem, és a csatatér : üres. Egyedül harcolok, és ha magam elé nézek, talán ennél nagyobb hegyet még sosem láthattam.

Kifutottam teljes lódobogással egy olyan porondra, ahol saját magam ellenfelévé lettem. Hogyan győzhetném hát le azt, akiben idáig hittem ? Szúrjam a kardomat a szívembe , mikor soha még ennyire nem álltam erős szívvel készen a hegymászásra. 7 hónapja küzdök, látszólag teljesen jónak mondható szinten, de belül úgy érzem, még egy lépést se tettem.