Itt a lét a TATE.

Történetünk kezdetéhez fontos elárulnom, hogy az eseményünk vizsgálatakor, két különböző szempár szemszögéből tanulmányozva az adott szituációt, egészen bizonyos módon más -más konklúziókhoz juthatunk. A sztori tehát két síkú, mégis e két sík metszete : maga a történet. Lássuk tehát főszereplőink meghökkentő találkozását. Kezdjük mondjuk rögtön velem, és helyezzünk bele engem egy egészen átlagos szituációba. Egy egészen átlagos napon. Vasárnap este fél tizenegy. Egy divatbemutatóról estem haza. Kicsit fáradtan, felkapcsolom a rádiót, Melow Magic 105.4 , Norah Jones szól(soul) épp. Fürödni indulok. Lépteim alatt halkan ásítoznak az angol hajóparketták rései, jobb kezemmel rutinszerűen űzöm ki a kapcsoló által a sötétséget a fürdőszobából, míg bal kezemmel becsukom az ajtót, szeretem a gömb kilincseket. Felakasztom a lila törölközőmet a már érte nyújtózkodó fogasra, levetem a nadrágomat. Összehajtogatom a nadrágomat, és miközben a szekrényre teszem a szemem átkalandozik a színes kis antik fa-árbócos hajókra, melyeket Marienne -nel vettünk két hete a Portobello Road -on. A Portobello Road-ról eszembe jut annak az olivabogyó árusnak az illata. Illetve nem konkrétan az árus illata, hanem a bogyóké. De milyen lehet az árus illata akkor ? Rá is átragad az olivabogyóké ?Mindegy. Leveszem a pólómat . De még mielőtt megérintem tekintetem kószán átsuhan a tükrön, pont úgy mint azokban a tipikus amerikai thrillerekben, mikor egy nő halkan dúdolgatva fürödni készül, és mi már tudjuk, hogy majd egy undorító nagy vizihulla -nyálkás- szörny fog rá várni a zuhanyzófüggöny mögött, csak én még kicsit játszom a nézők kedélyeivel...fogmosáshoz készülök, de a fogkrémem még a táskámban van, visszarohanok érte, előkutatom, majd újból a fürdőbe indulok. Belenézek tehát a tükörbe. Jegyezzük meg gyorsan azt is , hogy nem vagyok egy sikítós típus. Elég kemény élethelyzetekben, mikor pl meglegyint a halál szele, mert 79 méter magasságban kattogunk át szép lassan a legeslegjobb barátnőmmel a BEHEMÓT nevű , világrekord méretű kanadai hullámvasút tetején :

gyakorlatilag nem is a hullámvasút sínei felett, hanem a levegőben kis székekhez láncolva, és onnan szabadesés formájában repülünk a talaj felé, - is csak egy nagyon halk : hm jön ki a számon. Igaz, hogy szerintem a rémületnek van már-már az a fajta ló túlsó oldali faktora is, amikor már nem bír sikítani az ember. Nos. Úgy érzékeltem az első másodperc törtrészében, hogy valami szokatlan folt van a tükrön. De még levegőt sem vettem, mikor tudtam, hogy az nem a tükrön , hanem a fejemen van, és akárhogy is nézem , az egy HATALMAS pók ! Nos ilyen helyzetben még életemben nem voltam. Ösztönszeren megpróbáltam lecsapni, de akkora volt, hogy mindezt nem mertem megtenni, és egyébként is ahogy felemeltem a kezemet 230 km / h -ás sebességgel, a pók elkezdett futni a vállam felé, amitől olyan sokkot kaptam hogy magamat meglepő módon torkomszakadtából sikítani kezdtem, mire Marienne berontott a fürdőbe. Én már artikulálatlanul üvöltöttem - szerinte - azt a szót hogy pók ! ezért hozott egy poharat iss, de mire odaért hozzám, nem látta, hogy hol a pók. A történet dramaturgiai csúcspontjához értünk, ugyanis elhallgattam Pár másodpercre csönd lett. Én megfordultam, hátha meglátom a talajon, de ahogy megfordultam, Marienne olyan hangon kezdett el üvölteni, mint egy újszülött csecsemő akit a forró teáskannába tesznek véletlenül filter helyett, amitől rádöbbentem, hogy biztosan csakis pont ott lehet, ahová kívánnám : a hátam közepén ! Amitől úgy kirázott a hideg, mintha elektro shokkot kaptam volna, amitől újra csak olyan hangon kezdtem el sikítani, mint a már korábban tapasztalt módon, míg azt nem éreztem, hogy egy üvegpohár csattan a hátamon, és Marienne vákumot képző sikítása rá nem bilincseli a hátamra az óriás ellenfelet. Ettől a metódustól már úgy üvöltöttem, hogy a hangok a könnyncsatornáimon keresztül is jöttek már, Marienne pedig azért üvöltött, hogy ne mozogjak már addig, amíg hoz egy papírt, hogy ilyen módon leszedje a hátamról ! Namármost ki az, aki ezen szituációban rádöbbenne arra, hogy ja, voltaképpen tök jó dolog, hogy egy pohárba zárt pók van a hátamon, ami olyan fajta amilyen nagyságút Magyarországon még nem láttam, lényegében az sem baj, hogy ugye a pohár Marienne nélkül (ha Ő papírért megy ) nehezen tud a hátamon maradni... ekkor dörömböltek az ajtónkon. És mintha egy sziámi-ikerpárt kérnénk meg, hogy rákmászásban menjenek végig a folyosón, úgy tettük meg HÁRMASBAN az utat az ajtóig, ahol a felettünk lakó rémült angol fiú fogadott. Azt kérdezte, hívja -e a rendőrséget?

Miután lehiggasztott minket, és egy újságpapír segítségével levette a hátamról a gyilkos óriás pókot, elárulta, hogy ekkora pókot egyébként még ő sem látott. Próbáltam valamit mondani, de még másnap se volt teljesen hangom a sikításomtól, így igaziból csak tátogtam pár thanks -et, és megkérdeztem tőle, hogy ugye biztosan nem Ő a pókember. De Ő volt.

A szívem egy szélmalom, de talán, csak képzelem.

Dániában furcsákat álmodom. A tegnapi álmom olyannyira megfogott, hogy muszáj papírra vetnem : Egy budapesti bérház belső erkélyén állok, apró papírcsákót hajtogatok a szél-sodorta Pesti Est lapjaiból, halvány áprilisi hajnal honol. Odalent macskakő, idefent a kopott csempék félszeg magánya.
Észrevettem már, hogy minden pesti kapualjnak ugyanaz a szaga. Az eget néztem, a Hold az én csákóm lehetne tán - gondoltam, miközben egy macskára vártam, de hirtelen egy fekete kutya szaladt felém felfelé a lépcsőn. Egy tacskó. Úgy tűnt ismerjük egymást, megörült nekem. Most hogy végre megjött, elindulhattam. Biciklire ültem, és a bérház belső kerítésén át, a csatornákon felfelé, végül házak tetején egészen könnyedén kanyarogva kiértem Budapest szélére, ahonnan kezdve nagyon lejtett a talaj. Egyre gyorsabban gurultam, különös bokrok mentén, melyek mind suttogtak valamit felém, de nem értettem a szavukat, közben egyre világosabb lett, a Hold lepényhalként úszott el az égről. Egy erdő szélén hirtelen balra fordult az út, és egy csomó sziget körül megláttam a világoskék tengert. Csupa sziget-láncszem jött sorra az utamba, de néha a vízen át kellett biciklizni, végül megérkeztem egy kapuhoz. A kapu fából volt, és régi lakattal volt zárva. Bent egészen úgy tűnt, mintha már várnának. Mintha valami ünnepély lett volna, az emberek koktélokat ittak, minden ágy és kanapé nádból volt felépítve, 4 -5 méteres szigeteken voltak kis koktélasztalok, az emberek nyakában virágláncok lógtak, volt akinek a szoknyája is ezekből volt, de valahogy úgy tűnt mintha mindannyian az én reakcióimat figyelnék. Tovább akartam menni, de ekkor eszembe jutott, hogy a biciklimet a kapu előtt hagytam, és arról a szigetről amelyen én álltam, nagyon mélynek tűnt a víz. Nem tudtam tovább menni, pedig láttam, hogy a bicikli út égig érő fák közé vezetne. Ahogy megfordultam, hogy visszamenjek a kapu elé támasztott biciklimért, teljesen más lett a mögöttem lévő eddigi környezet, hirtelen egy fehér ruhás kínai nővér állt mögöttem, és azt mondta, arra nem mehetek, csak ezen a folyosón át. Már bent is voltam egy kórházi folyosón, az eddigi furcsa érzésem megháromszorozódott változatával. Elkezdtem félni. Azt mondta, ez a kijárat, és egy olyan liftre mutatott, ami felfelé vitt, de abban a pillanatban ahogy fel akartam nézni, kinyílt mellettünk egy hatalmas fehér ajtó ami mögötti folyosón áttoltak egy sikító férfit, tolószékben ült, de ahogy felfoghattam volna, hogy miért üvölt, megláttam, hogy mögötte a fekete-fehér csempés talajon egy csomó múmiára emlékeztető fehér pólyás mozdulatlan test fekszik. A nővér azt mondta, hogy mehetünk arra is, bár ez kerülő. Nem hittem neki. Teljes mértékben éreztem, hogy nem a kijárat felé vezet engem, és egyre jobban magamra maradtam a bizalmammal, éreztem hogy egyedül kell megtaláljam a kijáratot. Elkezdtem követni a nővért, hogy ezzel tereljem az aggodalmát, ha azt hinné szökni akarok, és közben minden igyekezetemmel azt néztem, hogy hol találhatok egy ablakot, ami alapján be tudnám tájolni magamat, hogy merre lehet a fa kapu előtt hagyott biciklim. Egyetlen egy ablaka sem volt ennek a kórháznak. Emlékszem, ahogy ebben a pillanatban újra eszembe jutott, az a pesti bérház aminek a belső udvarára néző erkélyén álltam, és a szívemet valami leírhatatlan fájdalom mosta át, mintha a szabadság utolsó érintése lett volna ez az emlék. Mire a gondolataimból újra a "valóságba"léptem, már a múmia szerű fekvő alakokon lépdelt előttem a nővér, én próbáltam állandóan a talajra lépni közöttük, hogy ne lépjek rájuk, majd hirtelen megláttunk két ajtót. A nővér azt mondta, az egyik a kijárat, de mire kigondolkodhattam, volna, hogy melyik, már ki is nyitotta a velem szemben lévőt, belökött, és azt mondta jó utat, de még mielőtt becsukta volna a hátam mögött az ajtót, megláttam, hogy ez egyáltalán nem a kijárat. Ez egy tigrisnek a ketrece, mint egy idillikus dzsungel részlettel berendezve. Egy élő Rousseau festmény ecsetvonása lettem. Soha életemben nem láttam még ekkora tigrist, mint egy aratni készülő kombájn . Azonnal meglátott engem, talpra ugrott, a mellettem lévő pálma indák beleremegtek, úgy kezdett el felém törtetni, ekkor én azt mondtam a nővérnek, ha valóban ez a kijárat akkor menjen ki ő előttem, és szaltózva visszaugrottam az ajtóból, mire becsapódott a hátam mögött az egész, de még hallottuk a tigris karmainak csikordulását a fa deszkákon. Újra ott álltam a nővér előtt a folyosón. Nagyot sóhajtott, és végül egy kulcsot vett elő a zsebéből, kicsit félénken szétnézett, és hirtelen kinyitotta nekem a másik ajtót, ami mögött megláttam az erdőt, és a kapu elé támasztott biciklimet. Kiengedett.

L.i.k.e.

Íme Like, az első angol biciklim, álmaim gyöngyszeme, a megtestesült sebesség kézzelfogható leánya, a tökéletes színvilág találkozásának virága, a könnyedség karcsúvá öntött eleganciája, a legnagyobb szabadság minden nap elérhető karfája. Merthogy életembe csöppenése óta, más tempóval köszönök a reggeleknek, és minden esti csillagnak is az égnek. A Hyde - Park már mosolyogva vár, a mókusok mogyorójukat szájukból kiköpve, önként-karöltve ájulnak le a gesztenyefákról amint meglátják a Nap első sugarát csillanni a vázon. Bevallom a szabadság döbbenetes, amit Like -on érezni reggelente, mikor hideg napsütésben az első mentőszó hangját használva sálamul, kilépek az ajtómon, mely felett még mindig megdöbbenéssel tölt el - minden nap - ez a felírat : OKA (egy mellettünk lévő design bolt neve) , újra csak elmosolyodunk, hogy talán mindennek megvan az oka. A sarki virágárus épp felfelé tekeri a kopottas kék ablakvédő reluxáját, liliom illatot hoz a hideg északi szél, a sarkon kávéért állnak sorban az emberek, tube zakatol át a felüljárón, és egy apuka a piroson át rohan a gyerekével a virágbolttal szemben lévő iskolába. Ekkor felülök Like -ra, és elkezdek tekerni. Tekerni felfelé a Portobello Road-on szembe a forgalommal. Jobb esetben már végre a bal oldalon. De szembe. Aztán a Notting Hill Gate első zűrös körforgalma örvényként ránt be, és máris két busz között találom magam, melyekről egyenruhás gyerekek mosolyognak ki rám. A 390 -es járatot követem, de lassan előzve még jobban bekeveredem a legjobb sávba, a fekete taxik teljesen monoton dominósorába. Like ekkor kezd el a legjobban vágtatni, már nem mi diktáljuk a tempót. Olyan mintha egy versenyen lennénk, melyet senki nem ismer be, de mindannyian játsszuk. Menet közben elkapunk egy-két tekintetet akik, aktatáska mintájú öltönyükben szürcsölgetve lépdelnek a járdán, de a kép nem éles, motion blur taxik, motion blur szempárok, és ekkor már süt a Nap, pontosan velünk szemben. Egyre jobban visz az ár, az első szusszanást általában a Marble Arch - fura ló szobor fejénél lehet venni, melyet szeptemberben a szemem láttára cseréltek ki egy ugyanolyan - csak tiszta - lófejre. A lámpa zöldre vált végre kezdődhet az Oxford Street. Reggelente talán még látni rajta betonfoltot, bár forgalom oldaláról nézve, majdhogynem hasonló mint gyalogos oldalról és aztán ott az Oxford Circus, jobbra kanyar, balra kanyar és megérkeztem.