Észrevettem már, hogy minden pesti kapualjnak ugyanaz a szaga. Az eget néztem, a Hold az én csákóm lehetne tán - gondoltam, miközben egy macskára vártam, de hirtelen egy fekete kutya szaladt felém felfelé a lépcsőn. Egy tacskó. Úgy tűnt ismerjük egymást, megörült nekem. Most hogy végre megjött, elindulhattam. Biciklire ültem, és a bérház belső kerítésén át, a csatornákon felfelé, végül házak tetején egészen könnyedén kanyarogva kiértem Budapest szélére, ahonnan kezdve nagyon lejtett a talaj. Egyre gyorsabban gurultam, különös bokrok mentén, melyek mind suttogtak valamit felém, de nem értettem a szavukat, közben egyre világosabb lett, a Hold lepényhalként úszott el az égről. Egy erdő szélén hirtelen balra fordult az út, és egy csomó sziget körül megláttam a világoskék tengert. Csupa sziget-láncszem jött sorra az utamba, de néha a vízen át kellett biciklizni, végül megérkeztem egy kapuhoz. A kapu fából volt, és régi lakattal volt zárva. Bent egészen úgy tűnt, mintha már várnának. Mintha valami ünnepély lett volna, az emberek koktélokat ittak, minden ágy és kanapé nádból volt felépítve, 4 -5 méteres szigeteken voltak kis koktélasztalok, az emberek nyakában virágláncok lógtak, volt akinek a szoknyája is ezekből volt, de valahogy úgy tűnt mintha mindannyian az én reakcióimat figyelnék. Tovább akartam menni, de ekkor eszembe jutott, hogy a biciklimet a kapu előtt hagytam, és arról a szigetről amelyen én álltam, nagyon mélynek tűnt a víz. Nem tudtam tovább menni, pedig láttam, hogy a bicikli út égig érő fák közé vezetne. Ahogy megfordultam, hogy visszamenjek a kapu elé támasztott biciklimért, teljesen más lett a mögöttem lévő eddigi környezet, hirtelen egy fehér ruhás kínai nővér állt mögöttem, és azt mondta, arra nem mehetek, csak ezen a folyosón át. Már bent is voltam egy kórházi folyosón, az eddigi furcsa érzésem megháromszorozódott változatával. Elkezdtem félni. Azt mondta, ez a kijárat, és egy olyan liftre mutatott, ami felfelé vitt, de abban a pillanatban ahogy fel akartam nézni, kinyílt mellettünk egy hatalmas fehér ajtó ami mögötti folyosón áttoltak egy sikító férfit, tolószékben ült, de ahogy felfoghattam volna, hogy miért üvölt, megláttam, hogy mögötte a fekete-fehér csempés talajon egy csomó múmiára emlékeztető fehér pólyás mozdulatlan test fekszik. A nővér azt mondta, hogy mehetünk arra is, bár ez kerülő. Nem hittem neki. Teljes mértékben éreztem, hogy nem a kijárat felé vezet engem, és egyre jobban magamra maradtam a bizalmammal, éreztem hogy egyedül kell megtaláljam a kijáratot. Elkezdtem követni a nővért, hogy ezzel tereljem az aggodalmát, ha azt hinné szökni akarok, és közben minden igyekezetemmel azt néztem, hogy hol találhatok egy ablakot, ami alapján be tudnám tájolni magamat, hogy merre lehet a fa kapu előtt hagyott biciklim. Egyetlen egy ablaka sem volt ennek a kórháznak. Emlékszem, ahogy ebben a pillanatban újra eszembe jutott, az a pesti bérház aminek a belső udvarára néző erkélyén álltam, és a szívemet valami leírhatatlan fájdalom mosta át, mintha a szabadság utolsó érintése lett volna ez az emlék. Mire a gondolataimból újra a "valóságba"léptem, már a múmia szerű fekvő alakokon lépdelt előttem a nővér, én próbáltam állandóan a talajra lépni közöttük, hogy ne lépjek rájuk, majd hirtelen megláttunk két ajtót. A nővér azt mondta, az egyik a kijárat, de mire kigondolkodhattam, volna, hogy melyik, már ki is nyitotta a velem szemben lévőt, belökött, és azt mondta jó utat, de még mielőtt becsukta volna a hátam mögött az ajtót, megláttam, hogy ez egyáltalán nem a kijárat. Ez egy tigrisnek a ketrece, mint egy idillikus dzsungel részlettel berendezve. Egy élő Rousseau festmény ecsetvonása lettem. Soha életemben nem láttam még ekkora tigrist, mint egy aratni készülő kombájn . Azonnal meglátott engem, talpra ugrott, a mellettem lévő pálma indák beleremegtek, úgy kezdett el felém törtetni, ekkor én azt mondtam a nővérnek, ha valóban ez a kijárat akkor menjen ki ő előttem, és szaltózva visszaugrottam az ajtóból, mire becsapódott a hátam mögött az egész, de még hallottuk a tigris karmainak csikordulását a fa deszkákon. Újra ott álltam a nővér előtt a folyosón. Nagyot sóhajtott, és végül egy kulcsot vett elő a zsebéből, kicsit félénken szétnézett, és hirtelen kinyitotta nekem a másik ajtót, ami mögött megláttam az erdőt, és a kapu elé támasztott biciklimet. Kiengedett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése