Világoskék.
A szél stílust vált. Szellővé emelkedik. Felnőtt korának kezdete ez. Ha csukott szemmel járok is, a levegő hemzseg történetekkel. Telemerítem tüdőmet vele. Illatokat öltenek a hangok. A fák fashion show -ja ez. Egy márciusi délutánon, addigi életem legnehezeb beszélgetésén voltam túl. Március 8. Emlékszem. Szombati nap volt. Hazafelé jöttem, és a lábujjaimban, és a kézfejem ujjainak végén éreztem a ütőereim dobbanásait. Leültem, hátammal a kályha elé, és hagytam, hogy villámokká váljanak a gondolataim. Vihar kerekedett a szívemben. Ahogy másnap felébredtem pont olyan volt az ég, mint a vihar után az Óceán. Szinte visszatükröződtem benne. Hajózni indultunk a kanálison, egy barátom hajóján, és odafelé menet, úgy el voltam merülve a gondolataimban, hogy eltévedtem a biciklimmel. Évek óta nem történt ez meg velem Londonban. És nem bántam. Aztán a hosszú keskeny hajó tetején lefeküdtem. Némán úsztunk a Tavaszban. Olyan volt, mintha nagyon lassan kifelé tolnának egy életmentő szívműtét után egy képzeletbeli folyosón. Láttam plafonként az eget, melyen egy cserebogár nagyságú repülő húzott fehér csíkot. Híd alatt úsztunk át. Minden lassú volt. Néma. Nem volt hangja a hídak hónaljának sem, csak apró zöld bársonyszerű mohák, és a vízről visszaverődő nap tánca rajtuk. A fák ágain fehér virágok lengtek. A kezeim a tarkóm alatt voltak és én újra lélek_zethez jutottam.
2016. február 28., vasárnap
PALETTA - Február
Fehér.
Reggel az égen, már látszik a derű. De a szél sálunként, még mindig keserű. Betegség gyötri a testünk. A plafon színe pont, mint a fellegek. Az elhasznált papírzsebkendők formáin tűnődöm. Jéghegyek csúcsa, melyek 9 tizede a víz alatt van. Sosem felejtem el a pillanatot, mikor először megpillantottam azt a reklámot, az irodám falán az Ogilvy-ben, ami az egész életemre lett hatással. Február volt, és az egyetlen melegséget a szívemben, az a plakát jelentette. Az érzés, hogy valakivel, akivel sosem találkoztam, és sosem fogok, úgy, hogy nem egy az anyanyelvünk, egy másik emberi rétegen szavak nélkül is egy nyelvet beszélünk. Álltam ott és sírni lett volna kedvem, de van, hogy a sírás kevés. A plakáton egy jéghegy látszik, amely a szöveg betűiből rajzolódik ki. A jéghely mellett, egy hatalmas óceánjáró hajó úszik, mely a jéghegyhez képest aprónak fest, felette süt a Nap.
A jéghegy víz feletti részén a betűkből az olvasható : Mi úgy hisszük, a Világ tele van kiaknázatlan lehetőségekkel. Majd a víz alá érnek a betűk, melyeknek a színe a fehérről, vízszín kékre vált, és így folytatódik : Kiaknázatlan lehetőségekkel önmagunkban, kiaknázatlan lehetőségekkel a tapasztalatainkban, és valójában kiaknázatlan lehetőségekkel mindenben, ami körülvesz minket. Amikor észrevesszük, hogy a toll, amivel a bevásárló listánkat írjuk, képes lenne megírni a következő Pulitzer-díjas regényt, akkor láthatjuk, hogy a lehetőség voltaképpen nem más, mint mindig cselekedni, kezdeni valamit azzal, amink van, és nem arra vágyakozni, amink nincs. Szerintem az emberek is mind jéghegyek. Lelkük 1 tizede látszik. 9 tizede a víz alatt van.
Reggel az égen, már látszik a derű. De a szél sálunként, még mindig keserű. Betegség gyötri a testünk. A plafon színe pont, mint a fellegek. Az elhasznált papírzsebkendők formáin tűnődöm. Jéghegyek csúcsa, melyek 9 tizede a víz alatt van. Sosem felejtem el a pillanatot, mikor először megpillantottam azt a reklámot, az irodám falán az Ogilvy-ben, ami az egész életemre lett hatással. Február volt, és az egyetlen melegséget a szívemben, az a plakát jelentette. Az érzés, hogy valakivel, akivel sosem találkoztam, és sosem fogok, úgy, hogy nem egy az anyanyelvünk, egy másik emberi rétegen szavak nélkül is egy nyelvet beszélünk. Álltam ott és sírni lett volna kedvem, de van, hogy a sírás kevés. A plakáton egy jéghegy látszik, amely a szöveg betűiből rajzolódik ki. A jéghely mellett, egy hatalmas óceánjáró hajó úszik, mely a jéghegyhez képest aprónak fest, felette süt a Nap.
A jéghegy víz feletti részén a betűkből az olvasható : Mi úgy hisszük, a Világ tele van kiaknázatlan lehetőségekkel. Majd a víz alá érnek a betűk, melyeknek a színe a fehérről, vízszín kékre vált, és így folytatódik : Kiaknázatlan lehetőségekkel önmagunkban, kiaknázatlan lehetőségekkel a tapasztalatainkban, és valójában kiaknázatlan lehetőségekkel mindenben, ami körülvesz minket. Amikor észrevesszük, hogy a toll, amivel a bevásárló listánkat írjuk, képes lenne megírni a következő Pulitzer-díjas regényt, akkor láthatjuk, hogy a lehetőség voltaképpen nem más, mint mindig cselekedni, kezdeni valamit azzal, amink van, és nem arra vágyakozni, amink nincs. Szerintem az emberek is mind jéghegyek. Lelkük 1 tizede látszik. 9 tizede a víz alatt van.
PALETTA - Január
Sötétbarna.
A szántóföldek sírkő szerű nagy halmain varjak állnak. A zárt ablakon át üresek a reggelek. Az égen súlyos néma fellegek. A szél elhasznált fenyőfákat a halálba ringat. Látom a lehelletem, ahogy elillan. egy dühös orkán átfúj a kabátomon. Nem is a testem, hanem a lelkem fázik. Üres vagyok, mégsem érzek ürességet. Egy pezsgőspohár pörög a mozgólépcső tetején akadva, és az idő értelmén merengek. A kételyeken, az eszméléseimen, a tünődéseimen és a gyötrelmeimen. Mintha az időnek lenne egy érzésekkel kirajzolható egyenlete is. Szimfónia. Ez jut az eszembe. Az idő nem más, mint egy rövid szimfónia. Mustár. Megannyi üres kesztyű és kalap. Fáradt emberi arcok alszanak. Én mindig mindenhol csak a szemeket figyelem. Hogy csillog-e az illető szeme még? Felcsillanni képes. Vagy az emberek kezén a bőrt. Hogy mennyire kiegyensúlyozott a hideg téli szélben a kezük. Figyelnek-e rá, hol ér véget ujjuk, és hogyan.
A szántóföldek sírkő szerű nagy halmain varjak állnak. A zárt ablakon át üresek a reggelek. Az égen súlyos néma fellegek. A szél elhasznált fenyőfákat a halálba ringat. Látom a lehelletem, ahogy elillan. egy dühös orkán átfúj a kabátomon. Nem is a testem, hanem a lelkem fázik. Üres vagyok, mégsem érzek ürességet. Egy pezsgőspohár pörög a mozgólépcső tetején akadva, és az idő értelmén merengek. A kételyeken, az eszméléseimen, a tünődéseimen és a gyötrelmeimen. Mintha az időnek lenne egy érzésekkel kirajzolható egyenlete is. Szimfónia. Ez jut az eszembe. Az idő nem más, mint egy rövid szimfónia. Mustár. Megannyi üres kesztyű és kalap. Fáradt emberi arcok alszanak. Én mindig mindenhol csak a szemeket figyelem. Hogy csillog-e az illető szeme még? Felcsillanni képes. Vagy az emberek kezén a bőrt. Hogy mennyire kiegyensúlyozott a hideg téli szélben a kezük. Figyelnek-e rá, hol ér véget ujjuk, és hogyan.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
