Világoskék.
A szél stílust vált. Szellővé emelkedik. Felnőtt korának kezdete ez. Ha csukott szemmel járok is, a levegő hemzseg történetekkel. Telemerítem tüdőmet vele. Illatokat öltenek a hangok. A fák fashion show -ja ez. Egy márciusi délutánon, addigi életem legnehezeb beszélgetésén voltam túl. Március 8. Emlékszem. Szombati nap volt. Hazafelé jöttem, és a lábujjaimban, és a kézfejem ujjainak végén éreztem a ütőereim dobbanásait. Leültem, hátammal a kályha elé, és hagytam, hogy villámokká váljanak a gondolataim. Vihar kerekedett a szívemben. Ahogy másnap felébredtem pont olyan volt az ég, mint a vihar után az Óceán. Szinte visszatükröződtem benne. Hajózni indultunk a kanálison, egy barátom hajóján, és odafelé menet, úgy el voltam merülve a gondolataimban, hogy eltévedtem a biciklimmel. Évek óta nem történt ez meg velem Londonban. És nem bántam. Aztán a hosszú keskeny hajó tetején lefeküdtem. Némán úsztunk a Tavaszban. Olyan volt, mintha nagyon lassan kifelé tolnának egy életmentő szívműtét után egy képzeletbeli folyosón. Láttam plafonként az eget, melyen egy cserebogár nagyságú repülő húzott fehér csíkot. Híd alatt úsztunk át. Minden lassú volt. Néma. Nem volt hangja a hídak hónaljának sem, csak apró zöld bársonyszerű mohák, és a vízről visszaverődő nap tánca rajtuk. A fák ágain fehér virágok lengtek. A kezeim a tarkóm alatt voltak és én újra lélek_zethez jutottam.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése