Sötétbarna.
A szántóföldek sírkő szerű nagy halmain varjak állnak. A zárt ablakon át üresek a reggelek. Az égen súlyos néma fellegek. A szél elhasznált fenyőfákat a halálba ringat. Látom a lehelletem, ahogy elillan. egy dühös orkán átfúj a kabátomon. Nem is a testem, hanem a lelkem fázik. Üres vagyok, mégsem érzek ürességet. Egy pezsgőspohár pörög a mozgólépcső tetején akadva, és az idő értelmén merengek. A kételyeken, az eszméléseimen, a tünődéseimen és a gyötrelmeimen. Mintha az időnek lenne egy érzésekkel kirajzolható egyenlete is. Szimfónia. Ez jut az eszembe. Az idő nem más, mint egy rövid szimfónia. Mustár. Megannyi üres kesztyű és kalap. Fáradt emberi arcok alszanak. Én mindig mindenhol csak a szemeket figyelem. Hogy csillog-e az illető szeme még? Felcsillanni képes. Vagy az emberek kezén a bőrt. Hogy mennyire kiegyensúlyozott a hideg téli szélben a kezük. Figyelnek-e rá, hol ér véget ujjuk, és hogyan.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése