Élni tudni kell.: Balaton - Lelkünk cseppnyi tengere

A zakatolás a vonaton lényegében csak a szívdobbanásainkat szinkronizálta. Hogy ott ülhetünk a meleg ülések tenyerén, s hallhatjuk a jegykezelők reggeli beszédét bennem megint csak lüktető honvágyat kelt a saját életembe.
Ébrenlétet kovácsol a mindennapok lényeglátására. Erre akkor figyeltem fel -sokadjára már persze, de ott a vonaton újra - igazán, mikor a párhuzamosan mellettünk ülő Úr kezében lévő címlapról a kopasz Micheal Jackson mosolygott rám.
Hogy hogyan is viszonyulunk mi emberek a halálhoz. Hogy van aki az M3-as mellett egy kis kereszttel végzi, mert így volt megírva sorsGPS -ével az útja. Hogy mindannyiunknak hová vezet az "Érkezés a célhoz" ? Egyikünk sem tudja. Hogy van-e "Újratervezés" közben, vagy rögtelen az út, azt mi is vezényelhetjük. De mégis mennyire átlibbenünk, vagy inkább szemethúnyunk mi ezen a láthatatlan felettünk rezgő lécen.
Csak az jutott eszembe, hogy ha utólag el kéne majd mondanunk, hogy mi volt jó itt a Földön, én a legtöbb rossz dolgommal kezdeném. Mert persze, hogy a jók üdítően jók, de akkor már az annyira rosszak is élménynek, felejthetetlen időszaknak tűnnek majd. Még mindig nem tudom elhinni, hogy a Földön élő emberek legnagyobb százaléka úgy alszik el naponta, hogy aznap nem ájuldozott 10 percig magában azon, hogy mekkora hatalmas nagy megismételhetetlen szernecse, hogy itt van a Földön. LÉTEZIK. Lélegzik, ízlel, lát, hall, szédül, éhes, korog, izgul, fél, mer, ölel, fut, fáj, lel ! Hogy lényegében bármi adott lehet. Én ilyenkor sikítani tudnék. Bármi, és bár orromig csap a közhelyszag, de ha ekkora ajándékként definiáljuk az életünket, akkor szinte vétekként definiálom a 10perciglegalábbnemörvendő magatartást.
Nem vagyok idealista.
És tudom, hogy vannak piszkosul nehéz sorsok. Csak mikor így megcsap a halál szele, hogy rájövök, mennyire tapinthatóan itt ül mellettünk, mikor meglátok egy videot egy Neda -ról, aki másfél perc alatt hagyja itt mindezt a szemünk láttára, csak mert így rendelte az élet , néha elönt a lüktetés. Szinte bánom az alvásra szánt időt.
Szóval erre zakatoltak gondolataim, miközben átlagosan 115 km / h -s sebességgel közeledtünk Siófok felé. Van nekünk ott egy kedvenc helyünk, ha tehetik nézzék meg egyszer : Szabadisóstó megállónál éldegél ugyanis egy stég. Telenként inkognitóba vonul, mi sem tudjuk még hová, de amint a Nap plédként ölel újra, ott áll a stégünk a Balatonban. A végéről majdnem belelóg az ember lába a vízbe, de mégsem. Hát most is átsétáltunk oda Iwan -nal,miközben a Balaton északi részén tornádó szerű fellegek sakkoztak. Éppen hogy elértük a stéget, mikor elkezdődött a felhőszakadás, amit egy kb 1,5 X 2,2 m-es csíkos büféellenző alatt töltöttünk még 6 ember társaságában. A büféből közben zsíros kenyér szettet és melegszendvicset rendeltünk, melyet mosolygó ketchup fej díszített kézbevételekor ! Aztán úgy 15 per után elállt az eső, és a levegőnek szuvenírként adta az illatát. Kimentünk hát a stégre, és újra ültünk a végén.
Továbbra is vallom a szlogent, amit a szandálba - fehérzoknit húzó 154 cm-es, vezetéstanulás közben remegő kezeim között lévő kormánnyal nők után dudáló autóoktatóm mondogatott folyton a vicces sztorijai után: Élni tudni kell.