Közeleg a Karácsony, kezd fázni a szív. Minden a szeretetről soul, és mégcsak meg se rezdülök. Nem nyilall, nem dobog hangosabban a lélek, némán hallgat, mintha egy fogason lógna. De éjjelente, mikor egy intenzív nap után, mint ősszel kitartását feladó felpenderedett falevél az ágyamba hullok, hirtelen mindenkinél éberebb leszek. Ott fekszem a sötétben és néha úgy érzem, egyedül én vagyok ébren ebben a ködös Budapestben, néma a környék, villamossín sem ásít már, és a kilátó fényeit rég lekapcsolták. Ébren vagyok. Ott fekszem lélekben meztelenül és fázom. Akármilyen takaró alatt is fázom.
2009. november 30., hétfő
2009. november 20., péntek
Riport Önmagammal
Kicsit sántikálva érkezik, s érkezem de hiszen tudjuk a bokánk...meg az a rossz rúgás. Kávét iszunk mindketten, tejszínhabbal, négy cukorral, sok fahéjjal, amolyan giccses változatban.
Kint köd öleli a fákat. Kicsit zavarban vagyunk.
- Minek köszönhetjük a mosolyt az arcodon ?
- Csak örülök, hogy riportot adhatok, mindig nagyon élvezem.
- Olyan sűrűn szoktál ?
- Nem.
- Hallottunk már a New York- i álmaidról, meg a szabadság fontosságáról, beszélnél most kicsit a magánéletedről, mik vagy kik töltik ki most a hétköznapjaidat ?
- Űhh. Erről még sosem kérdeztek. Legfőképpen a munka tölti most ki, de ezt mindig is fontosnak tartottam, hogy az ember tudjon határt húzni az érzelmi élete és az életben "elérendő" céljai között. És valahol a munkának előrébb kell lennie.
- Tehát ez afféle kikerülős válasz.
- Nem, egyszerűen ez az igazság. természetesen sok barát is kitölti az életem, de szerintem az átlagos szintnél jobban szeretek egyedül lenni, ezt akartam csak mondani. Magányos viszont még sosem voltam.
- Vannak ezek a gyűrűk, arról már nagyjából mindent tudok, de mi van most a jövőképeddel ?
- Meginogni látszott, de most új erőket hozó lehetőségeket kaptam. Ugyanúgy New York a hosszútávú terv..és tudod, a miértjére még mindig nem nagyon tudom a választ.
- Igen tudom. (nevetünk)
- De szakmailag is próbálom magamat fejleszteni, és emellett folyamatosan írok, azt pusztán azért, mert muszáj, és mert hiszem, ha minden nap teszem, fejlődök is.
- Ez nagyjából mindennel így van.
- Nem, azért nem mindennel.
- Mikről szoktál írni ?
- Dolgozom egy regényen, ezt olyan fura így kimondani! Már régebb óta. Ez egy fura emlék-pszichiátriai intézetben játszódik, ahol minden betegnek az emlékeivel vannak problémái, de nem valós lelki gondokkal küzdenek, sokkal inkább egy kicsit álomszerű világ ez, ahol különös összefüggésekre bukkanunk a szereplők között. Van egy szívcserés fickó, akinek a szíve tárolja az előző emberrel megélt régi emlékeket, érzelmeket stb..nem részletezem.
- Van már címe ?
- Üveglevelek. Ez a címe.
- Miért ?
- Mert a főhősünk az Idővel levelezik, úgy hogy minden levelét az ablakra írja.
- Érdekes. Ha kimész New York-ba mi lesz az első dolgod ?
- Hát ezen még nem gondolkoztam. Először is, szeretném majd felkeresni, azt a házat, ahol Sylvia Farkas lakott, az a hölgy akinek a leveleire bukkantam, megnézni az utcákat és áruházakat, amikről Ő írt, kicsit idegenvezetőnek használni sorait, aztán pedig elérni, hogy hétköznapokat éljek át ott, ne csak túrista napokat.
- Kiskorodban egyszer adtál egy autogrammot egy osztálytársnődnek, azzal a szándékkal, hogy megfogadd híres leszel. Ez igaz ?
- Így igaz. Nemrég találkoztam vele a buszon, mondta, hogy még megvan. Vigyáz rá. Több ilyen fura dolgot is csináltam kiskoromban, például ott vannak a levelek, amelyeket önmagamnak írtam, és mindig csak egy év múlva olvashattam el őket, és akkor válaszoltam az egy évvel azelőtti kérdéseimre.
- Te jó ég.
- Jó őket visszaolvasni.
- Mondasz pár szót a diplomádról ?
- Jajmár. Dehát úgyis tudod.
- Jó, csak hát az olvasók...
- Majd meglátják, akik kíváncsiak rá.
- Rendben, akkor valami frappáns búcsúszlogen ?
- Már ilyen kategória is van ? Erről még nem is hallottam.
- Minden lehetséges !
- Ez tetszik. Legyen ez : Minden lehetséges.
Kint köd öleli a fákat. Kicsit zavarban vagyunk.
- Minek köszönhetjük a mosolyt az arcodon ?
- Csak örülök, hogy riportot adhatok, mindig nagyon élvezem.
- Olyan sűrűn szoktál ?
- Nem.
- Hallottunk már a New York- i álmaidról, meg a szabadság fontosságáról, beszélnél most kicsit a magánéletedről, mik vagy kik töltik ki most a hétköznapjaidat ?
- Űhh. Erről még sosem kérdeztek. Legfőképpen a munka tölti most ki, de ezt mindig is fontosnak tartottam, hogy az ember tudjon határt húzni az érzelmi élete és az életben "elérendő" céljai között. És valahol a munkának előrébb kell lennie.
- Tehát ez afféle kikerülős válasz.
- Nem, egyszerűen ez az igazság. természetesen sok barát is kitölti az életem, de szerintem az átlagos szintnél jobban szeretek egyedül lenni, ezt akartam csak mondani. Magányos viszont még sosem voltam.
- Vannak ezek a gyűrűk, arról már nagyjából mindent tudok, de mi van most a jövőképeddel ?
- Meginogni látszott, de most új erőket hozó lehetőségeket kaptam. Ugyanúgy New York a hosszútávú terv..és tudod, a miértjére még mindig nem nagyon tudom a választ.
- Igen tudom. (nevetünk)
- De szakmailag is próbálom magamat fejleszteni, és emellett folyamatosan írok, azt pusztán azért, mert muszáj, és mert hiszem, ha minden nap teszem, fejlődök is.
- Ez nagyjából mindennel így van.
- Nem, azért nem mindennel.
- Mikről szoktál írni ?
- Dolgozom egy regényen, ezt olyan fura így kimondani! Már régebb óta. Ez egy fura emlék-pszichiátriai intézetben játszódik, ahol minden betegnek az emlékeivel vannak problémái, de nem valós lelki gondokkal küzdenek, sokkal inkább egy kicsit álomszerű világ ez, ahol különös összefüggésekre bukkanunk a szereplők között. Van egy szívcserés fickó, akinek a szíve tárolja az előző emberrel megélt régi emlékeket, érzelmeket stb..nem részletezem.
- Van már címe ?
- Üveglevelek. Ez a címe.
- Miért ?
- Mert a főhősünk az Idővel levelezik, úgy hogy minden levelét az ablakra írja.
- Érdekes. Ha kimész New York-ba mi lesz az első dolgod ?
- Hát ezen még nem gondolkoztam. Először is, szeretném majd felkeresni, azt a házat, ahol Sylvia Farkas lakott, az a hölgy akinek a leveleire bukkantam, megnézni az utcákat és áruházakat, amikről Ő írt, kicsit idegenvezetőnek használni sorait, aztán pedig elérni, hogy hétköznapokat éljek át ott, ne csak túrista napokat.
- Kiskorodban egyszer adtál egy autogrammot egy osztálytársnődnek, azzal a szándékkal, hogy megfogadd híres leszel. Ez igaz ?
- Így igaz. Nemrég találkoztam vele a buszon, mondta, hogy még megvan. Vigyáz rá. Több ilyen fura dolgot is csináltam kiskoromban, például ott vannak a levelek, amelyeket önmagamnak írtam, és mindig csak egy év múlva olvashattam el őket, és akkor válaszoltam az egy évvel azelőtti kérdéseimre.
- Te jó ég.
- Jó őket visszaolvasni.
- Mondasz pár szót a diplomádról ?
- Jajmár. Dehát úgyis tudod.
- Jó, csak hát az olvasók...
- Majd meglátják, akik kíváncsiak rá.
- Rendben, akkor valami frappáns búcsúszlogen ?
- Már ilyen kategória is van ? Erről még nem is hallottam.
- Minden lehetséges !
- Ez tetszik. Legyen ez : Minden lehetséges.
Color Balance Boka
Életemben először végre átélhettem, hogy milyen az mikor a focisták idegesítő fejet vágva bokájukat fogva üvöltenek a talajon, fejük fölött egy csapattárssal, aki az ellenfél azon játékosát lökdösi épp feldúltan, ki a földön fekvő emberünket felrúgta. Míg a hordágy beér, visszalassítva láthatjuk, miként akarta az a szerencsétlen -akit most már sokan lökdösnek- elbikázni a labdát nyugodtabb területekre, de a földön fekvő játékosunk csele olyannyira jónak bizonyult, hogy bikázó barátunk pont hogy a bokáját kapta telibe a labda helyett.
Nos bevallom, én ezidáig mégis szentül meg voltam győződve, hogy a látványos földön fekvő bokát szorítva üvöltő performance, nem más, mint annak elérése, hogy a focista otthon könnyekkel küszködő családja, végre egyszer hosszabb snittben is láthassa kisfiuk arcát a televízióban. Avagy, hogy szomjazó csapattársai végre egy korty vízhez juthassanak, amíg a kevésbé viccesebb esetben a két hordágyhozó ember, viccesebb esetben pedig a hordágyhozó kisautó a pályára érkezik.Ismerjük ezeket a jeleneteket, mint a tenyerünket.
Most már azonban tiszta szívvel állíthatom Önöknek, hogy mindaz, amit ilyen esetekben a kamerán át látunk, nem színjáték.
A fájdalom még csak reálisnak nem is mondható kifejezése.
Jó ideje focizunk már a MOME S.E. színfalain belül, de felrúgni még sosem rúgtak fel. Amit először az ember érez, az az, hogy felfogja : ez nem a labda volt. Belém rúgtak.
Ez a pillanat törtrészének a törtrésze alatt megy végbe a fejben. Ilyenkor már azt sem lehet kódolni, hogy merre ment tovább a labda, mert az ember a pillanat törtrésze második jelenetében felfogja, hogy : kezd irányt változtatni. Mármint Ő maga, nem a labda, az már mindegy. Tehát irányt változtatok, te jó ég, de ez még mind semmi. Éppenhogy felfogná, hogy az irányváltoztatás következtében ideje parancsot adni a kezünknek, hogy a landolás kevésbé fájjon, hirtelen, talán ebben a parancsadó szakaszban épp, megérkeznek a fájdalom adatok az agyszerverbe. Na ekkor kezdődik a baj. Az ember tehetetlenül a földrerogy, mint akit egy pillanatra kikapcsoltak. Szájába salak hull, és a tenyerét is beüti, de ez akkor már a legkevesebb.
Egy pillanatra kikapcsolnak a hangok, megszűnik a nyerni akarás, és azt hiszem ez a legszebb pillanat az egészben. Egy érzékelhetetlenül kicsiny időre az ember teljesen egyedül marad. És feladja.
Aztán ott van hirtelen mindenki, minden megy tovább, Valaki megszorítja a bokáját. Rettenetesen fáj, de rá kell állni, sőt a játék is megy tovább, az ember próbál olyan helyekre helyezkedni, hogy ne érjen labdához, vagy ha rúgni kell, inkább bal lábbal teszi. Örülök, hogy átélhettem, és még ugyan be van dagadva, és minden nap tologatja a color balance -ot magán, azért just do it.
Nos bevallom, én ezidáig mégis szentül meg voltam győződve, hogy a látványos földön fekvő bokát szorítva üvöltő performance, nem más, mint annak elérése, hogy a focista otthon könnyekkel küszködő családja, végre egyszer hosszabb snittben is láthassa kisfiuk arcát a televízióban. Avagy, hogy szomjazó csapattársai végre egy korty vízhez juthassanak, amíg a kevésbé viccesebb esetben a két hordágyhozó ember, viccesebb esetben pedig a hordágyhozó kisautó a pályára érkezik.Ismerjük ezeket a jeleneteket, mint a tenyerünket.
Most már azonban tiszta szívvel állíthatom Önöknek, hogy mindaz, amit ilyen esetekben a kamerán át látunk, nem színjáték.
A fájdalom még csak reálisnak nem is mondható kifejezése.
Jó ideje focizunk már a MOME S.E. színfalain belül, de felrúgni még sosem rúgtak fel. Amit először az ember érez, az az, hogy felfogja : ez nem a labda volt. Belém rúgtak.
Ez a pillanat törtrészének a törtrésze alatt megy végbe a fejben. Ilyenkor már azt sem lehet kódolni, hogy merre ment tovább a labda, mert az ember a pillanat törtrésze második jelenetében felfogja, hogy : kezd irányt változtatni. Mármint Ő maga, nem a labda, az már mindegy. Tehát irányt változtatok, te jó ég, de ez még mind semmi. Éppenhogy felfogná, hogy az irányváltoztatás következtében ideje parancsot adni a kezünknek, hogy a landolás kevésbé fájjon, hirtelen, talán ebben a parancsadó szakaszban épp, megérkeznek a fájdalom adatok az agyszerverbe. Na ekkor kezdődik a baj. Az ember tehetetlenül a földrerogy, mint akit egy pillanatra kikapcsoltak. Szájába salak hull, és a tenyerét is beüti, de ez akkor már a legkevesebb.
Egy pillanatra kikapcsolnak a hangok, megszűnik a nyerni akarás, és azt hiszem ez a legszebb pillanat az egészben. Egy érzékelhetetlenül kicsiny időre az ember teljesen egyedül marad. És feladja.
Aztán ott van hirtelen mindenki, minden megy tovább, Valaki megszorítja a bokáját. Rettenetesen fáj, de rá kell állni, sőt a játék is megy tovább, az ember próbál olyan helyekre helyezkedni, hogy ne érjen labdához, vagy ha rúgni kell, inkább bal lábbal teszi. Örülök, hogy átélhettem, és még ugyan be van dagadva, és minden nap tologatja a color balance -ot magán, azért just do it.
2009. november 18., szerda
Egy dolog, ami szlogen nélkül adja el önmagát
Nos bevallom Önöknek, hogy a tucatnyi dolog mellett ami foglalkoztatja fantáziámat (például mit éreznek az utasok, mikor a repülőgépbe villám csap ? vagy milyen szemmel nem látható dolog történik olyankor, ha két ember azonos pillanatban gondol egymásra ? vagy, hogy hogyan lehetne mérhetővé tenni, egy mindenki számára azonos mértékegységgel ellátott skálán elért számot, ami a lelki fájdalomszintünket méri stb.) kettő között különös párhuzamra bukkantam.
Kivételesen ugyanis, az egyik legjobb időtöltést agyi játékaim közül szlogenek írására szentelem, egy ideje már mindezt úgy, hogy mások számára is örömet okozzon.
Eszembe jutott mégis, hogy van egy barátunk, aki tárt karokkal vár minket, lehet ugyan, hogy néhanapján teázik, netán unalmában sakkozik..mindenesetre anélkül, hogy hirdetné magát, mindannyian jól ismerjük. Ő a Halál.
Nem kell kérem telemarketing, meg flyer, meg online stratégia, sem könyvelő, sem Pr manager, minden reklámtevékenység nélkül szerényen világhírű.
Mindenki ismeri, pedig mégcsak nem is láttuk.
Hát kérem, miféle reklámszakember az ilyen, aki már-már Ogilvit zavarba ejtő módon kommunikál?
Nos arra jutottam, hogyha már ennyire jól csinálja, akkor próbáljunk meg számára szlogent írni. Hátha kedvesnek találja majd az ötletemet, és végül annyira megkedvel, hogy sosem akar velem személyesen találkozni.
Azon gondolkodtam hát, hogy egy újfajta felületként a jövőben kihasználhatnánk a sírkövet ! Hiszen itt a ritmusos szívdöféseket okozó facebook, dehát mi lesz a halálunk után ?
Ugye nem gondolják komolyan, hogy a túlvilágról nem like - olhatok ?
Miféle stratégiát kéne hát kitalálnunk ahhoz, hogy továbbra is üzeneteket oszthassunk meg az itt ragadtakkal ?
Kifejlesztettem egy szabályt, hogy ugye a titkot, -mi halottak - nyilván nem árulhatnánk el, a még e világon tengődőknek, tehát a túlvilágról információkat nyilván nem írhatnánk. Így csakis olyan üzeneteket közvetíthetnénk a digitális-sírkő üzenőfalunkra, amelyek a már elmúlt életünket illetik kritikákkal, kommentekkel, benyomásokkal, de leginkább a halál jelentősségére utalnak, mert akárhogy is gondolkodom, elvégre minden ebből kap értelemet, hogy egy napon el kell mennünk.
Mit írhatnék tehát a síromra, hogy mindenki jól értse a halálmarketingem.
Lehetne mondjuk, egy tömör közhely, könyvelők kávészájszagú sóhaja közben felcsendülő gondolatát idéző, mindenki által ismert életérzés, egyfajta lenyűgöző megkönnyebbülés benyomását keltő mondat : "Egy gonddal kevesebb."
Szintén szépnek találnám, aranyra gravírozott szigorúan Times New Roman betűtípussal ékesített mondat : "Minden mindegy."
Egy elegáns szójáték : "Értem."
Avagy egy széleskörű célcsoportot célzó optimista hatást keltő : "Tessék ! " (az egyik legszebb magyar szó szerintem, a "bóbita" mellett.)
De támadhatnánk az örök pesszimistákat is : "Hagyjuk már."
Mosolyhajhászó keep smiling -ot valló klubtagoknak : "Végül annyi minden nem számít."
Élhetnénk akár egy figyelemfelhívó, a befogadók agyában gondolatokat, sőt kérdéseket ébresztő szlogennel : "Nincs még rá szó."
Híres filmrendezőknek, előszeretettel ajánlanám a rövid , tömör, ugyanakkor szakmai : "Ennyi." sírkő-mondatunkat.
Határozottabb, makacsabb típusú ügyfeleink számára itt van egyből a "Nincs több kérdésem." szlogen.
A határozatlanabb, kissé érzékeny személyiségű rezignált ügyfeleink számára a kalligrafikus
"Majd kiheverem valahogy."
Keserédes derűvel fűszerezett, életük felét álmodozásban töltő ügyfeleinknek ajánlanám, a szintén mindenki tudatában élő (szerintem zseniális) "Rögtön jövök." szlogent.
Mártírabb hajlamokkal megáldott, kevésbé tökös ügyfeleinknek, avagy azoknak, akik bizonyos dolgokat nem tudtak kellőképpen rendbe hozni távozásuk előtt, erősen ajánlott a
"Köszönöm szépen." mondatunk.
Kiegyensúlyozott érzelmekkel rendelkező családorientált embereknek : "Nem több, nem kevesebb."
Valamint híres műsorvezetőknek, közéleti személyiségeknek örök kedvencük a
" További jó szórakozást."
Kivételesen ugyanis, az egyik legjobb időtöltést agyi játékaim közül szlogenek írására szentelem, egy ideje már mindezt úgy, hogy mások számára is örömet okozzon.
Eszembe jutott mégis, hogy van egy barátunk, aki tárt karokkal vár minket, lehet ugyan, hogy néhanapján teázik, netán unalmában sakkozik..mindenesetre anélkül, hogy hirdetné magát, mindannyian jól ismerjük. Ő a Halál.
Nem kell kérem telemarketing, meg flyer, meg online stratégia, sem könyvelő, sem Pr manager, minden reklámtevékenység nélkül szerényen világhírű.
Mindenki ismeri, pedig mégcsak nem is láttuk.
Hát kérem, miféle reklámszakember az ilyen, aki már-már Ogilvit zavarba ejtő módon kommunikál?
Nos arra jutottam, hogyha már ennyire jól csinálja, akkor próbáljunk meg számára szlogent írni. Hátha kedvesnek találja majd az ötletemet, és végül annyira megkedvel, hogy sosem akar velem személyesen találkozni.
Azon gondolkodtam hát, hogy egy újfajta felületként a jövőben kihasználhatnánk a sírkövet ! Hiszen itt a ritmusos szívdöféseket okozó facebook, dehát mi lesz a halálunk után ?
Ugye nem gondolják komolyan, hogy a túlvilágról nem like - olhatok ?
Miféle stratégiát kéne hát kitalálnunk ahhoz, hogy továbbra is üzeneteket oszthassunk meg az itt ragadtakkal ?
Kifejlesztettem egy szabályt, hogy ugye a titkot, -mi halottak - nyilván nem árulhatnánk el, a még e világon tengődőknek, tehát a túlvilágról információkat nyilván nem írhatnánk. Így csakis olyan üzeneteket közvetíthetnénk a digitális-sírkő üzenőfalunkra, amelyek a már elmúlt életünket illetik kritikákkal, kommentekkel, benyomásokkal, de leginkább a halál jelentősségére utalnak, mert akárhogy is gondolkodom, elvégre minden ebből kap értelemet, hogy egy napon el kell mennünk.
Mit írhatnék tehát a síromra, hogy mindenki jól értse a halálmarketingem.
Lehetne mondjuk, egy tömör közhely, könyvelők kávészájszagú sóhaja közben felcsendülő gondolatát idéző, mindenki által ismert életérzés, egyfajta lenyűgöző megkönnyebbülés benyomását keltő mondat : "Egy gonddal kevesebb."
Szintén szépnek találnám, aranyra gravírozott szigorúan Times New Roman betűtípussal ékesített mondat : "Minden mindegy."
Egy elegáns szójáték : "Értem."
Avagy egy széleskörű célcsoportot célzó optimista hatást keltő : "Tessék ! " (az egyik legszebb magyar szó szerintem, a "bóbita" mellett.)
De támadhatnánk az örök pesszimistákat is : "Hagyjuk már."
Mosolyhajhászó keep smiling -ot valló klubtagoknak : "Végül annyi minden nem számít."
Élhetnénk akár egy figyelemfelhívó, a befogadók agyában gondolatokat, sőt kérdéseket ébresztő szlogennel : "Nincs még rá szó."
Híres filmrendezőknek, előszeretettel ajánlanám a rövid , tömör, ugyanakkor szakmai : "Ennyi." sírkő-mondatunkat.
Határozottabb, makacsabb típusú ügyfeleink számára itt van egyből a "Nincs több kérdésem." szlogen.
A határozatlanabb, kissé érzékeny személyiségű rezignált ügyfeleink számára a kalligrafikus
"Majd kiheverem valahogy."
Keserédes derűvel fűszerezett, életük felét álmodozásban töltő ügyfeleinknek ajánlanám, a szintén mindenki tudatában élő (szerintem zseniális) "Rögtön jövök." szlogent.
Mártírabb hajlamokkal megáldott, kevésbé tökös ügyfeleinknek, avagy azoknak, akik bizonyos dolgokat nem tudtak kellőképpen rendbe hozni távozásuk előtt, erősen ajánlott a
"Köszönöm szépen." mondatunk.
Kiegyensúlyozott érzelmekkel rendelkező családorientált embereknek : "Nem több, nem kevesebb."
Valamint híres műsorvezetőknek, közéleti személyiségeknek örök kedvencük a
" További jó szórakozást."
2009. november 7., szombat
Szabadság On .
Tegnap kopogtattak a koliajtón. Halk, finom úri kopogás ébresztette fel álmából a csendet.
- Gyere! –üvöltöttem.
Újabb kopogás, kicsit talán halkabb.
- Iiigen, gyere! –folytatom hát az ajtóval párbeszédem.
A harmadik kopogásra ideges székem csikorgása volt a válasz, fel kellett hogy kelljek ugyanis a gépem elől, kinyitni e kéz nélkül érkező személynek az ajtót.
Első benyomásaim még álomszerűnek tűntek ahogy nyílik az ajtó, és az alak mögül érkező zötyögő neonlámpafény lágyan körüllengi a mozdulatlan test mocorgását. De a negyedik másodpercben már kristálytisztán érzékeltem, hogy remeg a lábam.
A Szabadságszobor ácsorgott előttem a folyosón. Egyenesen New Yorkból. Kezében a láng, felfelé emelve.
Tisztán emlékszem, hogy kicsit zavarban volt. Lesütötte a szemét.
Először jobbra tekintettem, hogy van-e valaki rajtam kívül a folyosón, aki láthatja mindezt, aztán ahogy hirtelen balra néztem, és átugrattam zavart tekintetén tekintetemet, megláttam, hogy a folyosó végén két szál cigi szív egy-egy embert. Érzeztem, hogy Ő is kínosnak ítéli meg a helyzetét, ígyhát szó nélkül beengedtem. Máris akadályokba ütköztünk.
Beengedtem volna, ha ugye befér az ajtón, de akárhogy hajíltgatta büszke koronáját, sem oldalt állásban, sem hasoncsúszva nem tudta volna kár nélkül betuszkolni magát a szobámba.
Felvettem a kabátomat. Intettem neki, hogy várjon, remegő kezekkel betettem a zsebembe a bérletemet és egy kis pénzt.
- A Jánoshegyet láttad már ? –kérdeztem kissé nyögvenyelősen, miközben hatalmas lábaival lépdelt mellettem lefelé a lépcsőn, és fejemben csak az járt, mit keres itt nálam a Szabadság Szobor, álmodnék talán, egyáltalán a valóságban sétálunk?
- Letehetem a lángom ? –mondta.
- ööh. Persze. – pörögtem a fejemben az ötletek, dehát hová?? Tegyük a C épület tetejére? Az olyan szilikátosnak tűnhet, vagy csak simán ledobjuk a rétre a hegy lábánál ? Ember nem lesz aki azt egyedül arrébb tudná mozdítaná onnan..
- Hová tegyem? Már fáj a kezem.
- Öhh..felvisszük a kilátóba jó ? Ott majd leteheted.
- Milyen kilátóba?
- A Jánoshegyre. Ott jól fog mutatni.
- Jó.
Ekkor már a koli előtt jártunk, egy két idős hölgy fordult ki a virágosboltból, álmélkodva elmelték magasra takintetüket, aztán legyintettek, művészeti egyetem...valami projekt vagy mi.
Ő a kocsiúton sétált, és sokkal jobb kedvűnek tűnt, mint az ajtómban.. kicsit nehéz volt tartanom a tempót, de igyekeztem mindezt nem tudtára adni.
- Tudod miért hozzád jöttem ?
- Nem.
- Mert te jársz legtöbbször gondolatban rajtam.
Ekkor gondoltam először arra, hogy könynedén ki tudom majd deríteni azt, hogy én csak álmodom, hiszen ha visszamegyek a szobámba azonnal megnézem a Yahoo-s híreket, mert ezekszerint címlapon kéne legyen, hogy eltűnt a Szabadságszobor New Yorkból. há. Szinte mosolyogtam magamban azon, hogy nem járhat túl a saját fantáziám a saját agyamon. Ígyhát tovább kérdezgettem, le akartam buktatni magam !
....folytatjuk
- Gyere! –üvöltöttem.
Újabb kopogás, kicsit talán halkabb.
- Iiigen, gyere! –folytatom hát az ajtóval párbeszédem.
A harmadik kopogásra ideges székem csikorgása volt a válasz, fel kellett hogy kelljek ugyanis a gépem elől, kinyitni e kéz nélkül érkező személynek az ajtót.
Első benyomásaim még álomszerűnek tűntek ahogy nyílik az ajtó, és az alak mögül érkező zötyögő neonlámpafény lágyan körüllengi a mozdulatlan test mocorgását. De a negyedik másodpercben már kristálytisztán érzékeltem, hogy remeg a lábam.
A Szabadságszobor ácsorgott előttem a folyosón. Egyenesen New Yorkból. Kezében a láng, felfelé emelve.
Tisztán emlékszem, hogy kicsit zavarban volt. Lesütötte a szemét.
Először jobbra tekintettem, hogy van-e valaki rajtam kívül a folyosón, aki láthatja mindezt, aztán ahogy hirtelen balra néztem, és átugrattam zavart tekintetén tekintetemet, megláttam, hogy a folyosó végén két szál cigi szív egy-egy embert. Érzeztem, hogy Ő is kínosnak ítéli meg a helyzetét, ígyhát szó nélkül beengedtem. Máris akadályokba ütköztünk.
Beengedtem volna, ha ugye befér az ajtón, de akárhogy hajíltgatta büszke koronáját, sem oldalt állásban, sem hasoncsúszva nem tudta volna kár nélkül betuszkolni magát a szobámba.
Felvettem a kabátomat. Intettem neki, hogy várjon, remegő kezekkel betettem a zsebembe a bérletemet és egy kis pénzt.
- A Jánoshegyet láttad már ? –kérdeztem kissé nyögvenyelősen, miközben hatalmas lábaival lépdelt mellettem lefelé a lépcsőn, és fejemben csak az járt, mit keres itt nálam a Szabadság Szobor, álmodnék talán, egyáltalán a valóságban sétálunk?
- Letehetem a lángom ? –mondta.
- ööh. Persze. – pörögtem a fejemben az ötletek, dehát hová?? Tegyük a C épület tetejére? Az olyan szilikátosnak tűnhet, vagy csak simán ledobjuk a rétre a hegy lábánál ? Ember nem lesz aki azt egyedül arrébb tudná mozdítaná onnan..
- Hová tegyem? Már fáj a kezem.
- Öhh..felvisszük a kilátóba jó ? Ott majd leteheted.
- Milyen kilátóba?
- A Jánoshegyre. Ott jól fog mutatni.
- Jó.
Ekkor már a koli előtt jártunk, egy két idős hölgy fordult ki a virágosboltból, álmélkodva elmelték magasra takintetüket, aztán legyintettek, művészeti egyetem...valami projekt vagy mi.
Ő a kocsiúton sétált, és sokkal jobb kedvűnek tűnt, mint az ajtómban.. kicsit nehéz volt tartanom a tempót, de igyekeztem mindezt nem tudtára adni.
- Tudod miért hozzád jöttem ?
- Nem.
- Mert te jársz legtöbbször gondolatban rajtam.
Ekkor gondoltam először arra, hogy könynedén ki tudom majd deríteni azt, hogy én csak álmodom, hiszen ha visszamegyek a szobámba azonnal megnézem a Yahoo-s híreket, mert ezekszerint címlapon kéne legyen, hogy eltűnt a Szabadságszobor New Yorkból. há. Szinte mosolyogtam magamban azon, hogy nem járhat túl a saját fantáziám a saját agyamon. Ígyhát tovább kérdezgettem, le akartam buktatni magam !
....folytatjuk
2009. november 6., péntek
Társkereső Rovat
Jelige: MASNI
Vonzó külsejű, rendszeresen túrázó,
gondosan ápolt,kissé lejárt talpú,
sodrozott bőr fűzővel rendelkező,szabadságot kedvelő,
szagtalan, 45-ös bal bőrbakancs keresi a párját.
Vonzó külsejű, rendszeresen túrázó,
gondosan ápolt,kissé lejárt talpú,
sodrozott bőr fűzővel rendelkező,szabadságot kedvelő,
szagtalan, 45-ös bal bőrbakancs keresi a párját.
Központozási Iroda
kötőjel hallo központ kérdőjel
kötőjel központozási központ recepció felkiáltójel miben segíthetek kérdőjel
kötőjel tehát a központ kérdőjel
kötőjel központozási központ recepciója hölgyem pont kapcsoljam a központi irodát kérdőjel
kötőjel megköszönném pont
kötőjel tartsa a vonalat vessző kérem pont
kötőjel köszönöm pont ne haragudjon egy pillanatra még kérem felkiáltójel
kötőjel igen hölgyem kérdőjel
kötőjel az előbb kérem mért tetszett vesszőt mondani kérdőjel
kötőjel mikor kérem kérdőjel
kötőjel hát most az imént pont
kötőjel én kérem nem hallottam pont
kötőjel de hát kimondta felkiáltójel és rosszkor felkiáltójel
kötőjel ne ostobáskodjék már pont
kötőjel nade kérem felkiáltójel hogy beszélhet így kérdőjel az állásával játszik pont egy központozási központ
recepciósa pont pont pont
kötőjel hát ezért telefonálgat folyton kérdőjel megismerem a hangját felkiáltójel már megint maga az vessző a Bertalan felesége felkiáltójel most talán megint rossz helyre tettem a vesszőt kérem felkiáltójel kérdőjel
kötőjel ne kapja már úgy fel a vizet felkiáltójel
kötőjel a világért sem felkiáltójel de ez már több a soknál pont hogy az ember vesszőket sem ejthet már ki rutinszerűen a száján felkiáltójel
kötőjel tudja mit vessző felejtsük el az egészet pont
kötőjel már csúfol is kérdőjel
kötőjel hogyan kérem kérdőjel
kötőjel az előbb vesszőnek szólított felkiáltójel
kötőjel dehogy vessző eszemben sem volt felkiáltójel
kötőjel most is felkiáltójel menten elájulok pont ekkora egy ostoba nőt felkiáltójel zárójel mondjuk a Bertalantól nem is várnék többet zárójel
kötőjel hagyjuk az egészet vessző fátylat rá pont kapcsolja a férjemet kérem pont
2009. november 3., kedd
em (ber) lékeim
Budapest-félig lehullajtottan álló kitartó sárga fái. Ősz. A Margitsziget.Villamossín csikorgás éjfél után. A körszálló a Baár-Madas ablakából és az a titkos folyosó amin nem mertem végül végigmenni. Zuhanyzás közben Beatlest éneklünk. Egy lány a Mcdonaldsban az Oktogonon velem szemben egy hamburgert evett és közben sírt. Nagyapám egy szem dianáscukrot kért tőlem, mikor egy maroknyit kaptam. Márkóval azt játszuk, hogy ki bírja ki hosszabb ideig hang nélkül a csikizést. MÁZLI a kutyám, akit elütött egy autó. Anyával oviba megyünk és közben villámlik. Nagymamámnál sültkrumpli szagra ébredek télen, szünet van még alhatok. Balett órán miattam áll le az egész csapat, mert a másik lábamat emeltem a jobb helyett. Elengedett kézzel megyek biciklin lefelé Mátrafüredről egészen Gyöngyössolymosig. Kosárlabdameccsen 3 pontosat dobok, ami miatt nyerünk, hazafelé szerpentines úton megy a buszunk, Ikarus, mellém ül az edző, otthon megtudom, hogy a kutyámat el kellett altatni. Oviban Robi ugyanolyan sapkát vett. Bombariadó alatt rohanva a suliból elesek az udvaron, a 101 kiskutyás harisnyanadrágom szétszakadt, pedig nem is robbant fel az épület. Foghúzás után a tampon kiköpése. A fogszabályzó levétele utáni este, ahogy állok a tükör előtt és az ujjaimmal tapogatom a fogam. Olaszországban egy elhagyott csónak tetejéről írom a naplóm, és azt érzem, sok minden vár még rám. Véletlenül nyelni a tengerből. Temetés, melyen én viszem a keresztet, és arra gondolok, hogyha mindenki a sír fölött sírna, hány nap után lenne belőle könnymedence. A Kunigunda utca kettő körül már csendes. Éjjel megállítanak alakok, de nem félek, bent kisgyerekek játszanak a nyerőgépen. Az Árpád hídon a "Tiéd is" zászlók lebegnek. A lépcsőfordulóban az elavult festmény a falon mosolyog. A NAP mikor kólásrekeszekké alakultak a libegőn az emberek. Mikor a papucsom egy másik ember lába volt. A hasamban a befelé mélyülő vákum érzése, mellyel mintha pillangók kelnének életre belül. Bécsben leégett a vállam. Amikor a gép felszállt Toronto felé és láttam messziről integetni azokat akiket szeretek. Nézni a csillagokat este Toschiba mellől, egyedül az erkélyen, Toschiba még mindig szeret. Havat fotózó irániakat látni Brüsszelben és 1 pixellé válni örömükben. Papagájok között futni egészen a mélabús rókáig, érezni a távolság tapintható magányát. Futás közben csöndben lenni. Amszterdamban a tűzfújónak félig kigyulladt a szakálla. A Polaroid gép exponálásának a hangja. Siófok. SMS -t kapni egy északi országból olyan búcsúszóval, hogy "végtelen csók". Megérkezni hosszú út után két ölelő karba. Várni a találkozást úgy, hogy trolibuszok takarják ki a képet. A túra végén az utolsó lépés. Beleremegni az elvesztés gondolatába. Puccos kocsiban aludni egy garázsban, mely fölött kissé bukott hangulatú buli lüktet. Megsimogatni az agarakat sétáltató ember agarait, és későn realizálni, hogy csak azért álltak meg, hogy dolgukat végezzék. Nézni, ahogy a kakaó elolvad a tejen. Lúdbőrrel ébredni nyári hajnalon. Hallani egy másik ember szívdobogását. Megérezni a csendet, mielőtt elkezdődik a vihar. Nézni csak a villámokat.A legjobb baráttal ketten egy telefonfülkében ülve beszélgetni, s az arra járó turistáknak azt imitálni, csak épp telefonálunk. A talajon aludni. Kiállni az esőbe sírni. Érezni a forró mozarella ízét a szájpadlásomon. Tüsszenteni szemöldökszedés közben.
Hallgatni éjjel három körül, ahogy hangja van a hulló falevelek landolásának. Brahms-ra biciklizni a Mátrában. Pálinkázva sakkozni egy alig megverhető emberrel.
Hallgatni éjjel három körül, ahogy hangja van a hulló falevelek landolásának. Brahms-ra biciklizni a Mátrában. Pálinkázva sakkozni egy alig megverhető emberrel.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
