Szenvedéllyel Szenved Éjjel

Közeleg a Karácsony, kezd fázni a szív. Minden a szeretetről soul, és mégcsak meg se rezdülök. Nem nyilall, nem dobog hangosabban a lélek, némán hallgat, mintha egy fogason lógna. De éjjelente, mikor egy intenzív nap után, mint ősszel kitartását feladó felpenderedett falevél az ágyamba hullok, hirtelen mindenkinél éberebb leszek. Ott fekszem a sötétben és néha úgy érzem, egyedül én vagyok ébren ebben a ködös Budapestben, néma a környék, villamossín sem ásít már, és a kilátó fényeit rég lekapcsolták. Ébren vagyok. Ott fekszem lélekben meztelenül és fázom. Akármilyen takaró alatt is fázom.