Color Balance Boka

Életemben először végre átélhettem, hogy milyen az mikor a focisták idegesítő fejet vágva bokájukat fogva üvöltenek a talajon, fejük fölött egy csapattárssal, aki az ellenfél azon játékosát lökdösi épp feldúltan, ki a földön fekvő emberünket felrúgta. Míg a hordágy beér, visszalassítva láthatjuk, miként akarta az a szerencsétlen -akit most már sokan lökdösnek- elbikázni a labdát nyugodtabb területekre, de a földön fekvő játékosunk csele olyannyira jónak bizonyult, hogy bikázó barátunk pont hogy a bokáját kapta telibe a labda helyett.

Nos bevallom, én ezidáig mégis szentül meg voltam győződve, hogy a látványos földön fekvő bokát szorítva üvöltő performance, nem más, mint annak elérése, hogy a focista otthon könnyekkel küszködő családja, végre egyszer hosszabb snittben is láthassa kisfiuk arcát a televízióban. Avagy, hogy szomjazó csapattársai végre egy korty vízhez juthassanak, amíg a kevésbé viccesebb esetben a két hordágyhozó ember, viccesebb esetben pedig a hordágyhozó kisautó a pályára érkezik.Ismerjük ezeket a jeleneteket, mint a tenyerünket.


Most már azonban tiszta szívvel állíthatom Önöknek, hogy mindaz, amit ilyen esetekben a kamerán át látunk, nem színjáték.
A fájdalom még csak reálisnak nem is mondható kifejezése.
Jó ideje focizunk már a MOME S.E. színfalain belül, de felrúgni még sosem rúgtak fel. Amit először az ember érez, az az, hogy felfogja : ez nem a labda volt. Belém rúgtak.
Ez a pillanat törtrészének a törtrésze alatt megy végbe a fejben. Ilyenkor már azt sem lehet kódolni, hogy merre ment tovább a labda, mert az ember a pillanat törtrésze második jelenetében felfogja, hogy : kezd irányt változtatni. Mármint Ő maga, nem a labda, az már mindegy. Tehát irányt változtatok, te jó ég, de ez még mind semmi. Éppenhogy felfogná, hogy az irányváltoztatás következtében ideje parancsot adni a kezünknek, hogy a landolás kevésbé fájjon, hirtelen, talán ebben a parancsadó szakaszban épp, megérkeznek a fájdalom adatok az agyszerverbe. Na ekkor kezdődik a baj. Az ember tehetetlenül a földrerogy, mint akit egy pillanatra kikapcsoltak. Szájába salak hull, és a tenyerét is beüti, de ez akkor már a legkevesebb.

Egy pillanatra kikapcsolnak a hangok, megszűnik a nyerni akarás, és azt hiszem ez a legszebb pillanat az egészben. Egy érzékelhetetlenül kicsiny időre az ember teljesen egyedül marad. És feladja.
Aztán ott van hirtelen mindenki, minden megy tovább, Valaki megszorítja a bokáját. Rettenetesen fáj, de rá kell állni, sőt a játék is megy tovább, az ember próbál olyan helyekre helyezkedni, hogy ne érjen labdához, vagy ha rúgni kell, inkább bal lábbal teszi. Örülök, hogy átélhettem, és még ugyan be van dagadva, és minden nap tologatja a color balance -ot magán, azért just do it.