Szeretet

- 5 evőkanál beleérzőképesség
- 4 dkg figyelmesség
- 1 csipetnyi csönd
- 1 gerezd önzetlenség
- Fél gondolatfoszlány arról, hogy egy napon mind eltűnünk
- 2 db szív 1 ritmusban dobbanása

Az idő-öntözők

A kórházban az intenzív előtti ajtó csengőjénél kezdődöt a sor. Le egészen a másodikig, a világos barna csempés fürdőszobákig. Volt aki kalapban, esernyővel a karján, más egy szál pizsamában sietett az eseményre. A haldokló nagyokat sóhajtott. Néha felnyögött. Befolyásos személyisége, világi helyzete révén egy két vaku villogott a vészbejárat körül, de őket nem engedték át a biztonsági lovagok. Vagy hát, Ők nem voltak olyan bőkezüek. Halkan beszélt mindenki. Egy nő némán fújta az orrát. Lassan közelebb kerültem a folyosó sarkához, ahonnan már lehetett látni egy kis szeletet Artúr bácsi szobájából. Zöl piszamájából.  Ólomsúlyos szemhéjaiból. Egyedül feküdt, és 79 évesen futott neki az utolsó harcnak. Teljesen sápadt volt, és olyan rémült, mint azok a halak, akik egy ideje víz nélkül fuldokolnak a levegőben és egyszercsak már nem vergődnek tovább. Beáll az élő mozdulatlanság. Szemükből kiszalad a csillogás. Mind akik kifelé sétáltak Artúr bácsi szobájából, bekötött mellkassal, és bal karral jöttek ki. Lépéseikben mégis ott volt a megkönnyebbülés szelíd diadala. Alig vártam, hogy sorra kerüljek. Úgy képzeltem, hogy először majd a számot kell mondanom, aztán levetkőztetnek. Lassan megtisztítják a szívem körül a bőrt, és aztán nem tudtam elképzelni mi lesz..de féltem attól, hogy fájdalmat fogok érezni. Ekkor előttem egy idősebb nő, fekete csipkés kalapban hirtelen hátrafordult, és azt kérdezte most van először ? Igen, mondom. Kicsit izgulok. 

Á ne izguljon, az egész nem tart egy percig sem. Igen, de mi van, ha valahogy nekem nem indul el majd ? Mi van, ha rólam kiderül, hogy nem tudok adni ? Ilyen gondolatok cikáztak a fejemben, de ezeket már nem mertem kimondani neki. Újabb idős pár jött ki a kórteremből, mindketten Artúr bácsival egyidősek lehettek. Talán az osztálytársuk volt ? Mosolyogva adta a kabátját a feleségére az úr. Mögöttük egy cserépben állt egy száraz leander. A kórházakban a növények is betegek.

Hihetetlen, hogy mennyien szerették. Ekkore ere gondoltam. Mind eljöttek ide, és némán állnak a sorban, hogy egy kis időt csapoljanak az életükből. Artúr bácsi javára. Időt, amit ők elveszítenek. Időt, ami igaziból az övék volt. Az ember belép az idő-öntöző nővérhez, a függöny mögé. Lassan kitapogatják a vénáját, a szíve felett tompa szúrás, és egy hosszú vezetéken át, máris Artúr bácsi leálló szívébe ömlik az idő. Van aki csak 45 percet adott. De az az idős hölgy ott előttem. Ő 3 hetet ajánlott fel. 3 extra hét Artúr bácsinak ezen a bolygón. 21 nap, ahol még láthat esőt, érezheti a szél áramlását, láthatja a  fák leveleit, és mások szemébe nézhet. Artúr bácsi csak feküdt ott némán, és a karórája boldogan ketyegett.

Túl gyors vonat ez a világ nekem.

Olyan sokszor figyeltem a szemem fókuszának felxibilitását kisebb koromban gyorsvonatok ablakára tapadva. Ha a távolban lévő dombokra figyelek, a közelben suhanó fák mind életlenek, ha fákra
zoomolok,egy egy pillanatot elkapok, de az egészet folyton élesen látni nem lehet.
Nekem túl gyors ez a Világ, nem tudom Önök hogy vannak vele. Néha olyan érzésem van, mintha nem térbeli, hanem időbeli honvágy gyötörne, egy lassabb korba vágyódom, ahol nem ér ennyi felesleges és nagy többségben negatív információ, és nyugodtabban lehet elmélyedni dolgokban. Megfigyelték már, hogy ma már olyan kevés, aki elémélyed dolgokban ? Legfőképpen egy dologban? Hogy hamarabb látok képet a tevékenység művelőjéről Instagrammon, minthogy maga a tevékenység művelése elkezdődne. Úgy vágyom abba a korba, ahol nincs Facebook, ahol több a kimondott szó, mint a chat közben olvasott néma üzenet, ahol az emberek mélyebb barlangokba mehetnek valódi érzéseikbe, és mindezt nem kell megoszatniuk, és nem látja senki, és ez mégis így is jó.  Teljes. Mostanában sokat filózok az aggresszív terrorcselekmények érzelmi hatásai kapcsán a különféle vallások mögött lapuló kérdőjeles összefüggéseken. Úgy értem, még mielőtt bármiféle, erőltett bölcsek köve faragásba vágnám a betűk által alkotot baltámat, magán a manipulatív tényen, ami annyi önmagát nem találó emberre vírusként hat. Biztosan Önök is belegondoltak már abba, hogy akkor is eltelne az életük, ha 75 éven át egy hegytetőn ülnének, és miden reggel megnéznék a felkelő Napot. Eltelhetne így is, és ekkor is meghalnának. De eltelhet egy rohanó nagyvárosban is, vagy egy törtető világban, ahol mindent a pénz irányít, ahová ki szeretnék lyukadni, az a tény, ami engem mindig megnyugtató motivációval tölt el, ha fogalmazhatok ilyen ambivalensen, az maga a halálnak a ténye. Szerintem rengeteg ember futja át úgy az életét, hogy erre szívével sosem döbben rá. Legalábbis, én rengeteg ilyen emberrel találkoztam. És sok olyannal is, akik végül a vallásba kapszkodnak, de nem hittel, hanem rémülettel. Sokszor az én szívemben ők a legszomorúbb lelkek. Mert bennem kicsi korom óta él a kérdés, amire még mindig nem kaptam meg a választ, ha létezik Isten, tényleg van mennyország, és pokol, akkor azok akik Allah-ban hittek mind jól megszívják végül ? És akik Buddhában bíztak csúnyán bebukják a haláluk után? De tegyük fel, hogy Allah létezik, akkor mi szimpla kis keresztény hangyácskák szívtuk meg a halálunk után ?
Annak ellenére, hogy magamat a lehető legpozitív szinten kételkedő alkatnak tartom, tehát, én abban hiszek, hogy a halálunk után bármi lehetséges, még jobabn talán a lélek halhatatlanságáab,  és teljes szívemből bízok a hiten túl lévő egyik legnagyobb földi erőben : a kreativitásban, titkon abban reménykedem, hogy úgyis valami olyan dolog lesz, amit nem bírunk elképzelni, mert nem vagyunk hozzá elég kreatívak. És ez megnyugtat.
Néha, mikor Londonban a metró után futó embereket nézem, akik beugranak a már önfeledt erővel záródó ajtók közé, és aktatáskájuk kint csüng, miközben elindul a szerelvény, és mérgesen zihálnak, és a stressztől kopaszodó hajukat fújja szél, nem értem őket. 1 percenként járnak a metrók. Szeretném megkérdezni Tőlük mit nyernek azzal az 1 perccel ilyenkor ? És értékesebb-e az életük így, hogy lehet "nem látnak" egy Napfelkeltét sem.
Mikor őket eltűnődve nézem a peronon, arra gondolok, hogy lehet, hogy pusztán az élet él rajtunk keresztül. Pici apró, ideig-óráig élő mini kis organikus táv-csövek vagyunk, akiken keresztül átzubog az élet pár évig, és mint a koralzátonyok között élő apró tengeri növények mozgását irányítja a tenger, így sodor minket is ez a dolog, amit mi itt, ilyen pici szemszögünkből életnek nevezünk. Hogy lehet, csak ennyi a trükk, csak ennyit akar ez az egész, átzubogni rajtunk, mindennel együtt, amiknek már mi magunk adtunk neveket: szerelem, fájdalom, remény, hit,  cél, gondolat. De lehet, hogy ugyanúgy részei vagyunk csak egy nagyobb folyamatnak, mint a fák levelei, amik kinőnek, színüket cserélik, majd lehullanak, a fa mégis élő marad. Vajon mikor hal meg egy levél ? Abban a pillanatban, mikor katapultál ölelő ágjáról, vagy él még pár napig a földön, vagy soha.

Csendszimfónia

1896 nyarán furcsa fordulatot vett Lord Bernard Dewey élete.

Hampstead-i ketrjében töltött tavaszi pipázása során úgy érzékelte, hogy a már-már majdnem feladottnak aposztrofált virágzenei kísérletével kapcsolatban végre először megtört a jég. Megszólaltak az első orgonái a kertben.
Lord Bernard a tölcséres fúvókájú lila orgonákon hangsorok létrehozásának legsajátságosabb módját próbálta előállítani, hogy a megfúvás módjának, az ajaktónus, a megfúvás erősségének megváltoztatására az orgonák tölcsérein átfújó szél különböző rezgési módokat, egyfajta rezonanciát hívjon elő. Ha megfelelő az orgona apró tölcséreinek a felépítése, méretezése, akkor ezek a szél által létrejövő rezonanciák a természetes felhangsor hangjainak megfelelően követhetik egymást. Így létrejöhet az a varázslat, amit Lord Bernard a Természet Természetes Szimfóniájának definiált, ahol a karmester maga a viharos erejű szél, ami a ketrjébe ront egy-egy váratlan zápor előtt. 47 éve volt eredménytelen a kísérlete és töretlen a reménye. Pipáját eldobva futott az illatok között azna nyáron, hogy közelebbről is szemügyre vegye az orgonáit, de mire odaért, mintha a kapu mellett ácsorgó apró fehér harangvirágjai is megszólaltak volna. Azok szájharmónika módjára süvítettek egyet, előtte a téglafalon felfutó a lila akácok pedig szelíd dobként peregtek, és a fűzfa a kert közepén egyenesen egy hárfa hangján dalolt. Nem hitt a szemének, csak a fülének Lord Bernard. Legjobban a szív dobbanásainak, melyek átvették a kert ütemét. Fel- le rohangált papucsában, egyenként megfülelve oly rég óta szótlanul álló virágait, és miközben futott a fűszálak a talpai alatt mintha egy spanyol gitár húrjaivá perdültek volna. Élő szimfóniát teremtett, amit ott akkor egyedül a Földön csak Ő és a felette átsüvítő vihar hallott.

Egy szó a dohányzás ellen :

Elég.

Szívzivatar

Reggel a metrón munkába menet már majdnem azon kaptam magam, hogy végre elfeledtelek. Átadtam a helyem, egy idősebb nőnek, s ahogy a kapaszkodót bal kezemmel megfogtam, megláttam kabátom ujján, a gomb felett, egy ott felejtett szőke hajszáladat utazni velem. Szelíd zászlóként fújta a szél szívem romhalmazán. Átdöfött a magány.

És az űrön át kiömlött ott belőlem legalább vagy félszáz emlék. Ahogy állsz ott görnyedten a pályaudvaron, és azt mondod, majd szombaton.  A sarkon visszafordultál. Öleléseddel elnémítottál. A Nap csillogott hajadon. Nyugalmat adott mosolyod. Újra ott voltál velem. De mondani semmit sem tudtam neked, és hiába olvastam az újságot nyugodtan, a szavak egyikét sem látta már szemem. Ott voltál újra velem, anélkül, hogy kértelek beültél a szívtrónomba, és az egész földjét uraltad újra. Dölöngéltem a tömegben jobbrabalra. És felszálltak százan és le mellettem, én egyedül álltam ott a tömegben. És te valahogy némán a csendben átkaroltál ott engem, és mint viharvertre szigeten, esőként ömlöttek a könnyeim le nagy cseppekben, barna cipőmön koppant is egy némán, és az újságon a betűk küzül páran feloldóttak a forró cseppek által, és újra csak elmondtam magamnak, vígasznak, hogy szeretni végtére is önző dolog e Földön, és ez önzőség talán a legszebb ambivalenciánk, egyfajta börtön, melybe így úgy végül mind belehalunk néha, és hogy magamat kerestem benned, de hát én most is itt vagyok magamnak, a zárt ajtó kulcsa a kezemben, mi fáj hát ennyire benned ? És te nem feleltél semmit.  És szinte már dühös is voltam, a szél idegesen rázta az ablakokat körülöttem, és akkor hirtelen elszállt a hajszálad rólam, és én üresen az egyik ülésre rogytam, zsepkendőt kerestem, egy-két megállóval tovább is mehettem, majd felmentem a mozgólépcsőn, ki a Napra a szélbe léptem, és hagytam, hogy átfújjon rajtam egy ideig.

Dr. Gewitter láthatatlan létezése

Ismeretlen mennyiségű évvel ezelőtt Svájcban volt egy falu, amiről a mai napig nagyon keveset tudunk, és a fentmaradt információkat is nagy erőkkel próbálja eltűntetni a svájci titkosszolgálat és a CIA. Ebben a faluban az emberek nem voltak immuninsak a verbális bántalmazásokra, így egészen más típusú betegségekkel és törvényekkel kellett életük során megküzdeniük. A falu neve egyesek szerint Köldök volt, ami németül úgy hangzott: Nabel. Nabel-ben az emberek, bár látszólag úgyanúgy néztek ki, mint kortársaik, sokkal sérülékenyebbek voltak lélektani értelemben. Egyetlen egy, nem onnan származó orvos tudta csak megközelíteni a hegyekben fekvő települést, kutatása céljából, egy bizonyos Dr. Gewitter, akinek a feljegyzéseiből én magam is merítkezem, hogy továbbadjam mindezt. Bár naplójának a vége felé olvashatatlanná vált a történet, az egészen pontosan kiderült, hogy Ő maga sem tudta elhagyni soha már Nabel-t, és mint minden helyi lakos Ő is ott vesztette életét, és bizonyára a nabeli szív alakú sírhelyek egyik névtelen fája alatt nyugszik. Hogyan került hát ki a faluból a naplója, és ki tudta végül mégis elhagyni a helyet ? Hátha mindaz amit leírok segít majd e rejtélyben.

Nabel-ben Dr. Gewitter feljegyzései szerint az volt a szokás, hogy miután meghalt valaki, szív alakú sírhelyet ástak neki, a falu határain túl, egy tetszőleges, és részben napos helyen, majd miután a halott testét fa gyökerekkel, mint egy érrendszer körbe fonták, befektették az üregbe, betemették azt, és fát ültettek rá, így egyesek szerint bizonyos erdős részek a hegyek dombosabb vidékein Svájcban valójában egy láthatatlan temető sírkövei. Dr. Gewitter egy különleges tanlumány révén kezdte meg naplóját, melynek első bejegyzésében az évszám ugyan elmosódott, de jól kivehető, hogy egy bizonyos év Április 23 -ján íródott. Leírása szerint a Nabel-ben élő emberek látszólag ugyanolyanok, mint a Föld bármely más pontjáról származó népek, ám "belső láthatatlan rendeszerük", ahogy Dr. Gewitter fogalmazott, a "szívükhöz kapcsolodó érzéseik" feltűnően érzékenyebbek. Több kisgyermek is szörnyet halt már, és a szülők mind azt említették meg a halál kiváltó okaként, hogy haragosabban szóltak rájuk, túl fáradtak voltak este, és dühösen kiabáltak, mikor a gyermekük hirtelen összeesett és meghalt. Nagyon gyakori volt ugyanilyen okokkal a testvér-halál is. Egy helyi orvos szerint túlságosan érzékenyen reagálhatott a szívük, ezért létrehozták a falun belüli Szójáték Tanodát, ahol a gyerekeket lágy szavakra, és kifejezésekre tanították, valamint külön Szó-Ítélőszéket, kórházat és börtönt is. Bár rengeteg olyan elhalálozás volt, a felnőtt korosztályban is, ami szavakkal történő bántás, vitatkozás, érzelmi konfliktus után keletkezett, konkrét bizonyíték mégsem volt rá, hogy mi a hirtelen halálok oka, vagy hogy bizonyos szavaik halálosak lennének-e, vagy egyfajta átok lenne mindez ?  Joggal feltételezték hát, hogy egy külső orvosi segítség megoldást nyújthat a rejtély feltárásában. Dr. Johansson volt a Szóítélő-bírójuk és Dr. Schipftzel az efféle sérülésekben szenvedő emberek számára fenntartott Hertz Kórház igazgatója. A felnőttek közül ugyanis néha túlélték a szósebekkel végződő konfliktusokat. A bántó szavakat használó feleket azonnal börtönbe zárták. A szabadulásnak is külön szabályai voltak. Nem időhöz volt kötve ugyanis a bűntetés, hanem a bántott félben létrejövő megbocsátáshoz.  Dr. Gewitter leírásai szerint azok a házastársak, akik például megbántották egymást arra ítéltettek, hogy a bántalmazó bizonyos mennyiségű kedves mondatot mondjon el, annak az embernek a fülébe suttogva, akit a bántalom ért. Amennyiben persze, ezt a bántalmazott állapota még lehetővé tette, és bele is egyezik. Dr. Gewitter pontosan így ismerkedett meg későbbi feleségével, aki a megismerkedésük pillanatában egy nabeli cipész felesége volt. Karen nagyon súlyos szív elégtelenséggel feküdt eszméletlenül a kórházban, és arra kérte a falu orvosa Dr. Gewitter-t, hogy tanulmányozza Őt, mint első példát arra, hogy a kimondott szó milyen bántalmakat képes tenni, az általuk láthatatlan szívburok-ként definiált emberi lélekben, és hogyan találhatnának minderre gyógymódot. Dr. Gewitter pszichológusokat és filozófusokat messze megelőző módon teszi fel magának a kérdést naplójának feljegyzéseiben többször is : létezik-e lélek, vagy pusztán az agyunkkal érzékelünk ? Mi az agy és tudat közti különbség ? Leírása szerint, ez a falu lehetne a bizonyítéka az emberi lélek létezésének, hiszen milyen más biológiai magyarázattal tudnánk indokolni a fájdalomban szenvedő nabeliek tüneteit. "Mi a lélek funkciója, és hogyan hat a testünkre" címet adta tanulmányának.  A legérdekesebb dolog a faluban az volt, hogy semmilyen más járvány vagy betegség nem volt jelen a közösségükben. Sem pestisben, sem tüdőgyulladásban nem halálozott el soha senki, csakis 103, 104 éves kor körül jelentkező végelgyengülésben vagy a szavak által okozott testi sebekben. Karen tanulmányozása során Dr. Gewitter felfigyelt még egy rendkívül érdekes jelenségre. A legtöbb elhalálozottnak végül kilyukadt a szíve. A regenerálódás gyorsaságának a kulcsa viszont a szenvedő fél belső döntésében volt. Azok a betegek, akik vállalták a kockázatot, hogy újra szóba állnak azzal, aki a bántó szavakat nyílként a szívükbe lőtte, vállalva akár annak kockázatát is, hogy még nagyobb sebet kapnak, amibe azonnal belehalhatnak, sokkal gyorsabban felépültek. Dr. Gewitter feljegyzéseiben Bátorságküszöb -nek nevezte el, azt a belső elhatározást, amikor egy ember, akinek fájdalma van, újra szembe mer nézni és szóba mer állni azzal, aki a fájdalmat okozta. A Bátorságküszöb definíciója szerint, azok az egyének, akik egyszer már átlépték önnön Bátorságküszöbüket nem vállnak testiekben erősebbé, viszont egy későbbi sérülés során újra és újra át fogják azt lépni, míg azoknak, akik inkább a lassú, idő által behálózó gyógyulás útját választják, sokkal kisebb az esélyük, hogy egy későbbi sérülés során újra talpraállnak. A börtönbe zárt bántalmazók között volt olyan, akit süket szobába kellett zárni, és csak egy speciális csövön át tudták hozzá bejuttatni az ételt, mert folyamatosan kiabált. Bár a legtöbb börtön őrt szándékosan megsüketítették, a kezdeti időszakban jópáran belehaltak abba, hogy leolvasták egy-egy rab szájáról, annak mondandóját. Dr. Gewitter volt az egyetlen, akin nem fogtak a szavak. Karen sok mindenről beszámolt neki, és bár a falu tanácsa esküdt kért Dr. Gewittertől, hogy a tanulmánya nem tarthat tovább 5 évnél, és amennyiben ennyi idő alatt nem tud orvosságot ajánlani a betegségükre, abban az esetben, úgy kell távoznia, hogy minden addig megszületett irományát elégeti, és soha senkinek nem beszél a falu létezéséről. Dr. Gewitter azonban ennél jóval kiváncsibb alak volt. És a szíve is beleszólt életútjának alakulásába. Karen cipész férje Karl, többször is elsuttogta Karen fülébe a tanácsszék által előírt kedves mondatokat, Karen maga is azt vallotta Dr. Gewitter-nek, hogy átlépett a Bátorságküszöbén, és képes újra szóbaállni a férjével, aki egy téli estén vacsora után, azt kiabálta felé, hogy már nem szereti, és semmi értelme nincs a kapcsolatuknak. A börtönben eltöltött idő alatt Karl teljes átalakuláson ment keresztül. Rádöbbent arra, hogy mekkorát hibázott, és elmondása szerint,mintha újra szerelmes érzelmek gyötörnék. Egészen másfajta módon, mint azelőtt. Ilyen esetekben a korábban tapasztalt lelki forgatókönyv mindig az volt Dr. Gewitter feljegyzései szerint, hogy a sértett fél, mint egy tükör veszi át a sértő emberben létrejövő pozitív érzelmi változásokat, és nagyon rövid időn belül újra teljes köztük a harmónia, amit nagyon gyors testi felépülés, súlygyarapodás, étvágy növekedés követ, a sértést elkövetőben hulámzó lelkiismeret-furdalás lép fel, amit szó-pirulákkal lehet kordában tartani, de az volt az általános tapasztalat, hogy az efféle párok általában halálukig együtt maradtak. Karen kivételesnek tűnt, amit kezdetben Dr. Gewitter nem tudott értelmezni. Később döbbent csak rá, hogy az ok, amiért Karen nem tudott újra a férjével lenni, Ő maga volt. Bár semmit nem érzett ebben az időszakban Karen iránt, többször is leírta, hogy éjjelenként, mintha nem a saját álmát álmodná. Alvás közben a falunak olyan helyein jár, ahol Ő még sosem járt, és annak ellenére, hogy ébredése után felkeresi az adott helyszínt, az valóban úgy néz ki , mint ahogy álmában látta. Többször álmodott Karen férjével is, és így volt módja meghallani azokat a mondatokat is, amikről Karen hónapokon át nem is tudott neki beszélni, hiszen gyakorlatilag haldoklott. Dr. Gewitter hosszas tanulámyokat folytatott arról, hogy vannak-e olyan emberek a faluban, akik más emberek álamit álmodják, de senkit nem talált Karen-en kívül, aki ezáltal szinte mindent megtudott a féltve titkolt gyermekkoráról, tragikus balesetben elvesztett bátyjáról. Karen-nel mintha egymás tudatalatti óceánjába csobbantak volna éjjelenként, száraz és fájó volt a valóságra ébredés reggelenként. Karen iránt kialakuló érzéseiről először részletesebben a tavaszi érkezését követő első ősszel ír. Októberben egy párszor megjegyezte, hogy mennyire jól áll Karen-nek a lila-akác szín. Ekkorra már úgy megismerték egymást, mintha gyermekkori barátok lettek volna, akik hosszú idő után, felnőttként először, újra összefutnak egy kerti party-n. Karen lila kalapban ült  a kórházi székben, lila kendővel a nyakán, kint a teraszon, avar illatot használva kardigánjául, és mint egy repülni képtelen hattyú zavarban volt. Azonban Dr. Gewitter bókjaitól napról napra jobban festett, újra csillogni kezdett a szeme, és étvágya is volt. A történet talán legérdekesebb szála az, hogy eközben Dr. Gewitter nagyon jóba lett Karen férjével, Karl -lal, akivel regyre többször eljártak kártyázni, lovagolni, és folyamatosan megnyugtatta Karlt, hogy a felesége hamarosan visszaköltözik hozzá, és lelkük hídja újra járható lesz. Ki nem mondott szenvedélyük mágnesként hatott azonban a szívükre, és hetekbe sem telt, hogy beállt a krónikus szerelemi szövetség. Talán pont a titoktartás fűszerezte fel szenvedélyüket ennyire. Egy hűvösebb délután Dr. Gewitter csónakázni vitte Karen-t a közeli hegyi tóra, aminek kristálytiszta vízén, azt találta mondani, hogy szeretné megcsókolni a nő tükörképét. Határtalan érzelmi lavina zúdult egymásból rájuk, melynek csókjai közt az evezők a vízbe estek, így az egész éjjelt kint kellett egymás karjaiban tölteniük. A legédesebb olaj, talán pont az volt a tűzre, hogy minden egyes érintésnek, és az ellágyulás végtelennek tűnő szakadékjával fenyegető szempillantásaiknak titokban, hosszas cselszövések árán kellett megtörténnie. Dr. Gewitter ragaszkodott hozzá, hogy senki sem tudhat a köztük történtekről, mert az azonnal az állásának elvesztésével, és legfontosabb küldetésének teljes feladásával járna. Ő maga is úgy foglamazott a naplójában, hogy ez a szerelem csupán mellékhatása, váratlan tünete a falu közösségének láthatatlan érzelmi szövetének, ami Karen személyében lassan Őt is hatalmába keríti. Szerelemük azonban tartósabb volt bármelyik hegyi kavics ívénél. Dr. Gewitter szerint nélkülönözhetetlenné váltak egymás számára, mintha összecsiszolódott volna a szívük, és a helyi Magány Nyomozó iroda is hamarosan szimatott fogott, így nem volt mit tennie, vállalva saját maga, Önmaga iránti Bátorságküszöbét, egyik reggel bekopogott Karl ajtaján, és feltárta szívkórképének visszavonhatatlan állását. Karl elsápadt, és annyira rosszul lett, hogy Dr. Gewitter -nek kellett hoznia egy széket a konyhából, hogy leülhessen rá. Karl felháborodására a falu, és az ítélőbizottság is egészen szigorúan látta a dolgokat, így végül Dr. Gewitter-nek börtönbe kellett vonulnia. Soha még efféle esetre nem volt precedens a falu törvényszékében, amit példaként használhattak volna, ígyhát egyedi bűntetés kiszabását hozták létre: Nem láthatja Karen-t, a még faluban töltendő hátralevő 3 és fél évében, viszont a tanulmányait folytathajta cellatársai, valamint a rabok és a börtön őrök között. Benzin volt ez szerelmük robogó gépezetébe. Dr. Gewitter börtönbe vonulása előtti utolsó kívánsága az volt, hogy hadd vegye Karen-t feleségül, miután Karltól elvált. Ezután a börtönben hamarosan mindenhol kialakultak azok a titkos kapcsolatai, melyek által nap mint nap megtudhatott valamit Karenről, írott, vagy szóban repülő szavak formájába öntött levelek által, folyamatosan értesültek egymásról, így hamar kiderült az is, hogy Karen terhes. Dr. Gewitter naplójában élete legboldogoabb napjának írta le azt az estét, amin a cella ablakához tapadva a fülébe jutott a hír, hogy apa lesz. Egy cseppet sem bánta, hogy nem tarthatja majd kezében újszülött gyermekét, mert úgy érezte a kutatással rendületlenül halad, pár év alatt meglesz a gyógymód, és akkor kiengedik majd, és Ő lesz a legbüszkébb orvos a világon. Bárcsak így alakult volna a történet, ahogy Ő remélte, és nem kellene most a valóságot leírnom, azokról az oldalakról, melyek ezt követően a naplójában voltak. Nem sokkal Karen terhességének bejelentése után a falu ítélőbizottsága azt a döntést hozta, hogy el kell vetetni Karen gyermekét, ugynis Ő nem e falu szülöttjétől származik. Dr. Gewitter-nek egy futár vitte a hírt a börtönbe, és bár voltak arra utaló feljegyzései, hogy egy ideje már, mintha Ő is sokkal érzékenyebben reagálna bizonyos érzelmi szituációkban, mindezt a szerelem híres tüneteként elemezte magában...a futár szavai hallatán azonban összeesett, és azonnal, ott a börtön frissen felmosott kő padlóján meghalt. Karen pár nap múlva kézhez kapta Dr. Gewitter naplóját, és férjének tett hűségét bizonyítva, tovább írta tapasztalatait a faluról, valamint menekülésének terveiről is. Részletes leírása maradt fent arról, hogy beszélt egy bizonyos Franz Ribbeck-kel, aki annak idején segített Dr. Gewitter-nek felmászni a faluba a hegyre, tapasztalt hegymászó volt, és hogy Franz beleegyezett, hogy segít neki a megfelelő felszerelésekkel megszökni a Nabel-ből, ám pár oldallal később már arról számol be, hogy meghiúsult a szökési kísérlete, hajnalban elkapták a falu határának őrei, és börtönbe került. Az utolsó feljegyzése a legérdekesebb, ugyanis abban bocsánatot kér Dr. Gewitter-től azért, amiért soha nem beszélt neki a titkukról. Arról a titokról, hogy mi történik azokkal az emberekkel, akik szó általi halálban halnak meg. És amit csak azok tudnak, akik ebben a faluban látták meg a napvilágot. A legérdekesebb, hogy ezt a bejegyzést Karen levélként írta Dr. Gewitternek, mintha Ő még élne, ám azon az oldalon, ahol rátér a titok mivoltának részleteire olvashatatlanná válnak a betűk, mintha valaki szándékosan vízbe ejtette volna a naplót, vagy viharban, hóban ázott volna az utolsó 24 oldal. Hogyan került hát mindez egy londoni antikvitás polcára ? Köztünk élnek-e közülük ma is páran ? A válaszokat nem tudom.

Nyelv Tan

Mint egy szimfóniába belépő szólamok hada fedeztem fel a nyelv mögött lévő gondolatok üzenet-tartalmának élő és lüktető létezését. Nem tudom megfigyelték-e már Önök is, hogy olvasás közben mennyire intenzív az a kép, amit az író a saját szavaival a mi agyunkba fest. Sokszor szoktam olvasás közben figyelni magam, mennyire, és milyen hamar ránt be a történet, vagy mennyire kalandoznak el közben a gondolataim, pusztán azért, mert az író által használt szavak közötti kohézió nem olyan erős, hogy teljes figyelmemet lekötné, és bár nyílván mindez nagyon szubjektív egy fontos dologra itt Londonban döbbentem rá. Ha magyarul beszélgetek valakivel, a kommunikációnkon túl, van egy olyan füllel meg nem fogható tartalom is, ami úgy rajzolódik ki, hogy egy csomó mindent nem is kell kimondanunk, ahhoz, hogy a másik ember megértse. Azáltal, hogy közös nyelvet beszélünk szavaink mögött kirajzolódik egy csomó láthatatlan csatorna, és pusztán azzal, hogy én közlök valamit, a módja, ahogy kimondom, és a szavak temperamentuma amiket a mondatomhoz használtam tartalmaz egy olyan üzenetet is, amit a másik fél ( a saját szubjektív módja, és erre kifejlődött csápjai erőssége szerint ) dekódol, és ért, így valójában pusztán a nyelvben máris minimum két síkon zajlik a kommunikáció. Gondoljunk csak a humorra. Ennek a láthatatlan labirintusnak a létezése garantálja azt, hogy nevetni tudunk. Hiszen a humor alapforrása az, hogy valami, amit ki sem mondunk, a másik agyában leesik, összeáll a kép, amit értünk, hiszen egy nyelvet beszélünk. Majdnem leestem a székről, mikor először rádöbbentem itt Londonban arra, hogy ez a csatorna, egy angol anyanyelvű emberrel beszélgetve szinte pang. Majdnemhogy üres. Néma csend. Miféle nylevi magány ez. Értelmezem amit mond, és azt átteszem a saját nyelvemre, vagy már át sem teszem anélkül megértem, de ezek az apró finomságok, egy-egy szó íze teljességgel üres. Nem jön létre ez az intenzív láthatatlan meccs. Néma folyosó. Hiába fordítanánk le Radnóti szavait, a sor ritmusát, és szavai pontosságát ugynígy szerintem nem tudnánk átadni angolul, japánul, németül vagy franciául:
"A mélyben néma, hallgató világok, üvölt a csönd fülemben, s felkiáltok.." Mennyire fantasztikus ez a nyelvben, és micsoda tempóban történik meg, hogy olykor talán pont ezáltal maga a gondolat "formája" lesz megfogható, és a szavakkal festett képek mögött lévő tartalomháló lehetővé teszi, hogy ugyanaz a gondolat átjelenjen egy másik ember fejébe.

Baltakaland

2014. December 20-án délután 3 óra körül megláttam, ahogy megcsillan a hideg téli napfény Márki pár napja vásárolt vadiúj Fiskars baltáján a kertben. A balta egy derekasan álló kb 40 cm átmérőjű farönkbe volt állítva, mellette apró hasított fa metszet szeletek hevertek szanaszét, mintha egy kitépett fa napló vertikálisan széttépett lapjai lennének, megannyi megérinthetetlen de egyre jobban szétaprítható történettel. Szememben felcsillant ugyanaz a derű, ami a balta fém fejéből kacsintott fel rám. Ránéztem Márkira és Ő unottan beleegyezett, hogy naiv lelkesedésem utat törhessen magának. Hogy mi a jó a favágásban ? Én sem tudtam eddig. A második, talán harmadik ütésre jöttem csak rá, miközben megemelkedett a pulzusom, letettem a kabátomat, és teljes erővel lendítettem újra a fejem fölé a baltát. Az érzés amikor eltalálom a fát, és a hang ami kipattan az élet egy legjobban érzékelhető törvényét nyitja meg :  az eredményét egy éppen a jelenben létrejövő erőfeszítés gejzírjének. Mintha egy vízbe ugranék, vagy szaltóznék egy kötélen úgy érzetem minden suhintással egyre közelebb kerülök a létezés boldog megélésének egy újabb örökre elmúló pillanatához, amit lényegében nem is én, nem is a balta úr idéz elő, hanem maga a mozgás, ami nélkül nincs ez a katartikus kohézió, ami mindannak ellenére, hogy a kezeim között van, mégis az egyetlen megfoghatatlan dolog az élményben.

Lesúlytottam újra. És újra. Persze van, hogy nem találtam el az általam kicastingelt szelíden várakozó fahasáb modellt. Igazi tapasztalat nélküli naiv favágótanoncként lelkesedve csapdostam. Fel és le. Fel és le. Szinte éreztem, ahogy az arcom kipirosodott, és mosolyogva elképzeltem, ahogy pár perc múlva begyújtjuk a kandallót, amikor hirtelen egy göcsörtös egyedbe botlottam. Az első suhintásra mintha nem is vett volna a farönk tudomást a baltám éléről. A balta elakadt benne, és a farönkkel együtt kellett a magasba emelnem. Emlékszem, ahogy átvillant a fejemben, hogy csak nehogy a fejemre essen a farönk, finoman feltekintettem miközben hatalmas erővel újra lecsaptam őket, csodálatos volt ,ahogy a fa koppant a fán, roppanós tompa puffanás, mint mikor az erdőben egy szarvasra lőnek télen. De újra csak semmi. Állhatatosan állta az erőmet. Meg sem rezzent, még csak a rés sem lett nagyobb rajta. Büszkén állt, a fejsze pedig feszülten figyelt. A lábammal lefogva a konok rönköt lassan kihúztam a fejszét belőle, és egy másik stratégiai út kiaknázása mellett dönöttem. Hirtelen egy háború lövészárkának titkos megbeszélésén éreztem magam. Ragyogó tekintettel határoztam el, ha a felnőtté válás háborújában harcolnék, méltán nevezhetnénk a naivitás tábornokának. Legújabb támadási pontom a következő volt : csak egy egészen apró, kicsi kis félszeg faforgács szeletet fogok leaprítani a konok rönk hadnagy merev testéből, nem kell rögtön az egészet bekebeleznem, tehát megkönnyebbűlve a hirtelen győzelem által okozott nyomás lemondásától, a hosszú távra ható, apró lépések elvének teljes erőbedobásával fellendítettem a baltát a magasba. Emlékszem ahogy követte a tekintetem, délután volt, December, a lemenő Nap színe csodás melegséget adott az égboltnak nevezett univerzum-tengernek, kristálytiszta volt a levegő, jó illatú, láttam a lehelletem, ahogy elszáll, mint egy kéményből a füst. Ekkor lecsaptam. A balta elszaladt a rönk mellett, elsuhant a rönk alatt álló nagy vágófarönk mellett is és teljesen némán a cipőmön át a lábfejembe csapódott. A cipőfűzőim szökőkútként pattantak fel a a magasba. Egy másodperce ugyan de én mondom Önöknek, hogy minden mozdulatlan maradt. Még a szívem is elhallgatott. Úgy éreztem kiszakadtam a pulcsimból, leomlott rólam a nadrágom, a zoknim, az erek, és a csontjaim, mintha meztelen lélekkel kiléptem volna a saját testem határaiból, hirtelen egy emlék képem ugrott be, ahol ugyanezt éreztem, évekkel ezelőtt történt, Londonban. Hazafelé bicikliztem, és a lemenő Nap szemből sütött végig az úton, teljesen elvakított, ahogy egy dombról lefelé gurultam, egy zacskóban egy kilo rizs volt nálam, hazafelé igyekeztem, mert este barátokat vártam vacsorára, ez volt az utolsó fontos alapanyag, és ahogy egy kereszteződésbe értem, egy kisebb furgon nem adta meg nekem az elsőbbséget, ami miatt a mögöttem épp előzni készülő autó, olyat dudált, hogy annyira megijedtem, hogy hirtelen teljesen tudatlanul félrerántottam a kormányt, amitől a zacskóban lévő risz a küllő közé akadt, az agyamon átfutott, hogy hamarosan átrepülők a kormányom felett és a szembe jövő furgon ablakára fogok csattanni, de hirtelen megláttam, ahogy a lemenő Nap fényében millió darabra szakad a küllőm között a zacskó és a rizsszemek, mint egy felfelő ömlő zivatar, 360 fokban ugyanolyan szökőkútként spriccelnek el minden irányba mellettem, ott álltam, ebben az emlékcseppembe zoomolva egyetlen másodpercre, amíg felért az agyamba a fájdalom, és vissza nem rántott a gravitációja a balta nyelébe. Félve kivettem a lábamból, és emlékszem, hogy remegett a kezem, miközben lenyúltam, hogy felemeljem a félig szátszakadt cipődarabot, hogy lássam mekkora a baj. A fejsze nyelén világos vér fodrozódott. Apró buborékokkal. Hosszú órákon át nem éreztem fájdalmat ezután. Semmit. Csak azon tűnődtem, hogy miért esik ez meg épp ott velünk. A tesómmal és velem. Hogy mennyire hálás vagyok, hogy nem vagyok egyedül. Szilánkos képek ugranak be, mint egy földre ejtett tükör. Rohan a kocsi felé, és száguldunk a legközelebbnek hitt kórház felé. Amiről kiderült, hogy csak egy orvosi rendelő. Szétnézek magam körül, hogy felmérjem a terepet, ha elájulok mibe üthetem be a fejem. Hihetetlen, hogy mikre van idő egy-egy kemény helyzetben. A mentősök, akik egy liter jódot öntenek a lábfejemre. Márki feje, miközben közli velem, hogy jobb ha az ügyeletre én nem nézek be, mert épp egy gyógyszertúladagolásos urat próbálnak újraéleszteni. A kórház mentőbejáratánál nem működött  a fotocellás ajtó, úgy kibaált utánam az egyik ápoló, hogy "be kell lökni". Eldobott gumikesztyűk a talajon, őszről ott maradt halott falevelek. A női wc-ben nincsen villany, de még a villany körte is hiánycikk, ezt az iphonom által használt elemlámpa funkció miatt tudom. A sokk hatás csak ott kezdődött igazán, amikor megnyugodtam, hogy megtaláltuk a segítséget, majd realizáltam, hogy a karnyújtásra lévő kórhási orvosok mégis elérhetetlenek. Hogy mintha egy Tarantino által rendezett háborús film egyik részletgazdag jelenetében lennék egy statiszta, akin nincs is élesség a filmkockákon. Volt akinek a combjában egy flex állt, egy idős és agresszív bácsit elmondása szerint egy kutya harapott arcon, egy fiatal sápadt képű fiút pedig két rendőr cipelt bilincsben, mert az édesanyja helyett véletlenül a saját combjába szúrta a kést. Hirtelen az az érzés fogott el, hogy minden modern kori, a szomorú valóságot parodizáló, kritikákkal teli színdarab gyenge másolata annak, ami ott játszódott körülöttünk. Hogy ide kéne árulni a Rózsadombról színházba guruló élményre éhes közönségnek jegyeket. Hogy pusztán 30 percet üljenek a budapesti Merényi Gusztáv kórház sürgősségi ambulancia osztályán. Ha úgy hozza kedvük a katarzis mellékhatásként garantált.

A Northern Line idovonalan

Mar kopogtak paran a gazdajukat szorgosan munkaba cipelo cipok kozul a Hodford Road-on azon a reggelen, amelyen kileptem hajnalban a hazbol, es lassan engedtem en is a sajat cipotalpaimnak, hogy belepdeljenek velem a masok cipofuzoi altal uralt dzsungelbe.

Egyenesen a Golders Green-i mertro bejarata fele haladtunk, eltunodtem az eg keksegenek

felemelo derujen. A zebran athaladva lattam egy zold keretes ablakban, a fuggony elott nyujtozkodo feher macskat egy hazban. A metro bejaratan at a lepcsokon fellepdelve a peronra ertem, es az orromat megcsapta a jol ismert hideg hajnali levego es a forro kave legterben torteno lathatatlan tangojanak reggelt tancolo illata. A Golders Green-i metro megallo legjobb tulajdonsaga, hogy a fold felszine felett van. Begordult a Northern line hosszu szerelvenye, ami a Charing Cross-on at Morden-be tartott.

Egy no felfele futott a lepcson, megbotlott, es pont mire a metroajtohoz ert volna, hatalmas lendulettel becsapodtak az ajtok az arca elott, mint egy jol utemezett film vagojeleneteben az addig kiegyensulyozottnak tuno nev nelkuli mellekszereplonk arcizmai hirtelen haragossa valtak. Csak akkor tunt fel, mikor mar elindult a metro velem,hogy az egesz vagonban egyes egyedul allok, a mellettem levo szerelvenyeken sem voltak sokan, tul koran volt meg, ugyhogy ugy dontottem leulok, es elovettem egy Paul Auster konyvet a taskambol, melynek a 264. oldalan tartottam. Hamarosan beertunk az alagutba, egy kicsit ereztem a dobhartyamon a levegonyomas hatasat, mikor hirtelen meglattam, hogy a labam teljesen osszement, feher szinu harisnya van rajtam a 101 kiskutya szereploivel, lakk cipoben ulok, kezemben egy rakas konyv, mellettem egy lila tornazsakban a tesis cuccom, a konyveim tetejen a kedvenc lila szinu tolltartom es egy Kohinor radir, tudtam jol, emlekeztem erre a napra az eletembol, mert csak egyszer volt rajtam ez a kedvenc harisnyam es csak egyetlen egyszer volt bombariado az altalanos iskolankban es arra is emlekeztem, milyen durvan elestem futas kozben az udvaron, es hogy verzett a terdem. Ekkor hirtelen megallt a metro a Hampstead nevu megallonal, es ahogy kinyiltak az ajtok beozonlottek 

az osztalytarsaim, par tanar is ott volt, falevelek hullottak be a iskola udvaran allo tolgyfarol, mindenki a bombariadorol beszelt, es az egyik osztalytarsam hanogsan sirt, hogy a teremben felejtette a kedvenc jatekat. Becsapodtak az ajtok, es az egyik tanar arra kert minket, hogy probaljunk meg csondben maradni, az iskola csengoje szolt, en atultem a siro Lilla melle, es probaltam vigasztalni, kozben neztem a sajat kezem mennyire kicsi, es a ablakok tukrozodeseben meglattam, hogy a fejemen ket copf van. Annyira viccesnek talaltam a helyzetet, hogy le akartam fotozni,de az iphone-om nem volt velem, pedig reggel emlekszem a zsebembe tettem. Ahogy a Belsize Park megallohoz ertunk, mindenki kiszallt a kocsibol, es hirtelen meglattam egy barackfat a szerelveny sarkaban acsorogni, sot a talaj frissen nyirt fu illatat arasztotta, mezitlab voltam, egy poloban es rovid nadragban, hirtelen ugy tunt a neon fenyek atkapcsoltak valodi napsugarakra es az ajtoban felszallt a nagymamam es a nagyapam, kezeben a regi kartyapaklival, az ulesek alattam feher kerti szekekke alakultak, es a nagymamam szorpot tett elenk az asztalra, mikozben a nagypapam ramszolt, hogy ne hezitaljak mar annyit, en jovok, rakjak egy lapot. Ott ultem naluk a kertben, es kartyaztunk mikozben hirtelen meglattam a kutyankat Wolfit a fa alatt lihegni, odarohonatam hozza, de epp, hogy megsimogattam nyiltak az ajtok es a Chalk Farm nevu megalloban voltunk.

Wolfi kirohant, utana akartam menni, de hirtelen a nevemet hallottam, megfordultam es korulottem ott ult az egesz osztaly. A gimnaziumi termunkben voltam. Elindult a metro. Megrendultek a padok. Nema csend. Kretaszag. En egyedult alltam. Irodalom ora volt, es Ady Endre eletebol feleltem. Elkezdtem nevetni, de senki nem nevetett velem. Mindenki teljesen komoly fejjel nezett ram, valaki tusszentett, en pedig a nyelvemmel ereztem a fogszabalyozom fem izet a szamban. Halistennek beertunk Camden Town-ba. Leultem es neztem ahogy egy lany mindenki kezebe fa rajztablakat es A3-as papirokat ad. Korulottem egy csomo ismeretlen, senkit sem ismertem fel.Egy meztelen modellt a sarokban, es leesett, hogy talan az egyetemi felvetelin lehetek ? A kezeim szenesek voltak, es probaltam huzni egy vonalat a metro dolongese kozben a felfamentes lapra. Faragott ceruza illatat hozta a metro huzata. Mornington Crescent. Nyilo ajtok.

Csukodo ajtok. Fa padlo. Es egy szulinapi torta. Matthy es Marienne ugrik elo mogulem, es boldog szulinapot kivannak, probalom elfujni a gyertyakat, a fejem felett szerpentinek lognak, egy rakas becsomagolt ajandek imbolyog a metro sebessege altal. Boldogan allok, pedig tudom, hogy a kovetkezo megallonal le kell szalljak. Euston. Nyilnak az ajtok, es bearamlanak a vadidegen londoni emberek, akiket talan csak egyszer latok eletem soran, egyetlen egyszer ott akkor, mikor veletlenul nekimegyunk egymas vallanak a tomgeben.

A 14. emelet

Thomas Evans egy menő statisztikai cég online stratégiai tanácsadójaként dolgozott. Kopogós bőr cipőiben csíkos Jack Wills zoknijai lépdeltek.

Karján ott pihent álmai órája, bár sosem nézte meg, mennyi az idő. Reggelente a Tottenham Court Road metró kijárata mellett lévő Starbucksból vette a kávéját. Skinny Hazelnut Latte, 1 cukorral. Sosem ivott mást. Az első meetingje rendszerint 10 : 30 kor kezdődött, bőven volt hát ideje felébredni, és eltűnődni élete apró jelentéktelenségén, miközben kitekintett 14. emeleti irodájának ablakán lefutó esőcseppek miniatűr halszemoptikáján át a Világra.

Áprilisban egy keddi reggelen történt az élete ritmusát minden tekintetben felkavaró változás, amit minden kollégája, családtagja és barátja is figyelmen kívül hagyott. Ma sem tudnak róla. Reggel a metrón egy pillanatra furcsa érzése támadt. Mintha a mellette lévő szerelvényre látta volna saját hasonmását, vagy inkább a valóságban nem létező ikertestvérét felszállni. Ugyanaz a kabát, ugyanaz a cipőkoppanás. Az Ő kezében is volt újság. És mintha Ő is észlelte volna, hogy nézi. Egy másodpercre majdnem összeakadt a tekintetük. Éppen, hogy kilépett a sarki Starbucksból, amint ott állt a zebránál. Egy az egyben az Ő hasonmása. Mire utolérhette volna, hogy az arcára egy pillantást vethessen, befordult ugyanabba az utcába, ahol Ő dolgozott, és elindult az irodája ajtajához fezető lépcsőkön felfelé. Beszállt a liftbe. Thomas utánarohant, és beugrott mellé. Önmaga szemébe nézett az ajtó tükröződésében. Megnyomta a 14. gombot. Ketten voltak csak az arany színű réz börtönfalak között, és egy pár másodpercig egyikük sem szólalt meg. Ugyanannyira voltak borostásak, és a takeaway papír poharukon ugyanaz a név volt. Ugyanazt a riadságot érezték. Kerülték egymás tekintetét. Köhögtek. Thomas szólalt meg elsőként és arról kérdezgette, hogy mi a neve, mit csinál, mit dolgozik. De minden kérdésre tudta jól a választ. Hiszen egyértelmű volt, az Ő életét élte egy másik ember is. Hirtelen megpróbált valami vicceset mondani, de sosem volt jó humorérzéke, és nevetni sem tudott igazán, nem jól sült el erőlködése. Mindeketten tudták, miért csinálja. Azon gondolkodott amíg felfelé haladtak, hogy mi lesz a meetingen. Melyikük ér előbb az irodába, és mit mond majd a főnökének. Kinek fog hinni egyáltalán a főnöke ? Titokban ahogy szemügyre vette a másik ugyanolyan testben lévő önmagát, elég jóképűnek tarotta magát. Már majdnem elmosolyodott. Csak a kihívásokkal volt a gond, gondolta. Csakis ezért jelenhetett meg Önmaga.  A magány első kézzel fogható jele ez. Bárcsak 1901-ben született volna. És mostani életszakaszára egy menő parancsnok lehetne a Világháborúban, ahol érezhetően van tétje az emberi életnek, és súlytalanok lennének a mostani életét polipcsápokként behálózó eszközök, a pénz, az internet vagy bármi féle materiális dolog, csak a szívdobbanásnak lenne értéke, és az emberi tűrésküszöb átlépésének fókusztávolsága lenne a mérce, amiben a teljesítményt mérik. Azon tűnődött, hogy hogyan érzi magát a saját bőrében. Így hogy most már kívülről is láthatja magát. Hogyan néz ki. És, hogy számít-e valakinek, hogy van belőle kettő. Egyáltalán másokból is van kettő ? Valószínűleg, egy csomó emberből van. A sarki újságárusból l ehet hogy három is. Vagy csak azért lenne, hogy ha véletlenül az egyikük meghal, akkor is tudja a másik biztonsági másolat végezni a munkáját ? Talán egy új fajta gazdaságpolitikai klón kísérlet, egy titkos kormányhadművelet áldozata lett, mert annyira kevés emberhez kötődik, és annyira elszigetelten, egyedül éli az életét, hogy Őt tartották erre a legalkalmasabbnak ? Kortyoltak egyet a kávéjukból. A lift felfelé haladt. A hasonmása egy pisztolyt vett elő. Egy 9 mm-es Luger kaliberű Glock-ot. Nem vallott rá ez a fajta határozottság. Úgy látszik töltve volt. Gyorsan Thomas is a kabátjának a zsebébe nyúlt, hogy ellenőrizze, de nála nem volt pisztoly. Csak egy használt zsebkendőt és az öngyújtóját fogdosta.

- Ugye nem akarja megölni magát ? - merült fel benne a kérdés.. dehát milyen kérdés ez, önmagától kéne megkérdezni, hiszen, ha megöli magát, akkor megöli Őt is ? Vagy nem ? Sosem akart önygilkos lenni. Teljes erejével belevágta a fejét a lift gombjaiba. Amitől megállt a lift, és pár másodpercre kialudt a világítás. Erős fájdalmat érzett, szédült. Forró kis viszketős ér csordogált végig az orrán, egészen a szája széléig, ahol a nyelvével érezte a vér ízét. Arra volt kiváncsi, hogy a vele szemben álló, felé pisztolyt szegező alaknak is vérzik-e a feje. Nem látta. Csak a pisztoly emberi életeket uraló tompa súlyát lehetett érzékelni. A sötétben egy pillanatra úgy érezte újra egyedül van, és annyira megnyugtatta a magány életében először tapasztalható pozitív oldala, hogy leült. Felkapcsolódott a villany. És egy pisztoly nézett a bal szemgolyójába. Nem vérzett a hasonmása feje. Hogy lehetséges hát ez ?Az Ő életét éli, ugyanabban a testben, ugyanazokkal a gonolatokkal, de mire befejezte volna a gondolatát, a lift elindult felfelé és azonos másodpercben elcsattant a pisztoly. A lift a 14. emeleten megállt. Kinyílt az ajtó. Thomas Evans besétált az irodájába.