Jelentés az interaktív forradalom intuíciós sáncából

Nagyjából annyi féle információ, és interakció jön mindenfelől, mint egy golyózápor, nekünk netokratáknak kell tudnunk pontosan merre és miért rohanunk a harcban, de ha kellő ráérzéssel és kreatív mersszel rendelkezik a küzdeni vágyó fél, én állítom Önöknek , hogy a csillagos ég a határ. Csodát lehet létrehozni ma az interneten. A Szofita brand fejlesztésével töltött ébren átélt éjszakáim néhányán szoktam hosszas gondolatokat vázolni titkos füzeteimbe arról, hogy hogyan szeretném kihasználni és Világra Robbantani egy újfajta "interaktív brand" teljesen előttem kirajzolódó aknamezejét. Mert ma már szinte minden interaktivizálható. Elbűvölő megdöbbenéssel életre kelthető egy mini kis üzleti modell, ami ha kellően értékes és hiteles is ahhoz, amit üzen, magától életre kelti a reklámját, mint egy kis mechanikusan villogó kinetikus robotdinoszaurusz, amit aztán soha nem lehet megállítani. Az egészben ami elbűvöl, hogy a net - szerintem - jó értelemben szelektál is, a jövőben, ami már most elkezdődött, egyszerűen nem lesznek képesek úgy érvényesülni azok az átlagosan vett régi marketingstratégiával támadó termékek, mint pl. egy vadiúj, üdítően-pezsgő interaktív BRAND. én ebben nagy jövőt látok, és tetszik. Magával ragadónak tartanám pl, ha az Apple létrehozna egy interaktív óra - szerkesztő oldalt, ahol adott Apple- elemekből összeszerkeszthetsz magadnak egy teljesen a Te ízlésedre szabott karÓRÁT , és azt megvásárolhatod. Milliók rendelnék azonnal, persze nyilván az Apple - nek már megvan egy olyan adott kiépített ízlés-presztízs sánca, ami alapból szívmelengető bizalommal önt le minden vásárlót, és felhasználót, így alapból könnyű lenne, egy nem a profil-ba vágó terméknek a piacra dobása a cégtől, de ettől függetlenül ÓRIÁSI sikerszaga lenne. Ha pl a Coca Cola létrehozna egy interaktív jégkrém-keverő weboldalt. Te öntöd bele a digitális jégszekrény menő colásüveg-alakú jégrekeszeibe az adott termékskála kedvenc ízvilágait, és pikk-pakk kézbesítik neked a Te ízlésedre szabott jeges csodát a pik-pakk pingvinclub menő dolgozói. Szóval én teljes mértékben hiszem és vallom, hogy 3 dologra nagyon nagy szükség van : Történetre, szép képekre, és interaktivitásra.

Nos

A kedvenc magyar szavam a : Nos.

Számomra a Nos, egy kék, passzos ruhában élő, piros napszemüveges, szőke hajú izmos szuperhős-szó. Akkor segít, és ott, ahol csak tud. Ott lapul lényegében minden politikus szájában. Kiinteget nekünk a leghíresebb emberek beszédéből is. Kínos csendeket tör meg. Izzasztó gondolatokat takar el ! Reflektorfényt vetít bizonyos dolgok kihangsúlyozására. Ha kell figyelemterelő ! Ha kell hatásszünet keltő ! Egyszerűen önmagában is egy kerek egész történetként használható. Imádom a Nos -t. Mikor pl : úgy integet be az életünkbe, hogy más, meglévő szavakba rejti magát: elég kínos. Szappanos. Van, akinek a nevébe rejtőzött pl egy életre : szegény Jánosok... Nos, ha le kéne fordítanom idegen nyelvekre szinte azt mondanám szó szerint meg sem lehet mutatni semelyik nyelvnek sem, mennyire csodálatosan sunyi, és rejtélyesen kreatív felhasználású opció a mi nyelvünkben a Nos. Imádom pl, mikor focimeccs után leizzadt, pirosfejű focisták felháborodott nyilatkozatuk közepette belemondják a kamerába. Számomra minden egyes Nos - hallása vaku-szerű villanást produkál az agyamban, és egy mosolyt. A Nos szinte egy celeb a többi szó tömege között. Szerintem a szavak Oscar-díj átadóján rendszeresen osztogat autogrammot. Szinte minden szövegkörnyezetben ott van, ami általában élő. Leírva, sokkal kevesebbszer jelenik meg. Egyszerűen a jelenben él.
Egyáltalán mit jelent ? Semmit nem tudunk a magánéletéről. Nos. Mi az az S a végén ? Talán nős ? No - és ?
A legtitokzatosabb tulajdonságai közül az egyik pont a tömörségében lapul. Az fog meg ennyire benne, hogy annyira töményen mondja el önmagát, amennyire csak lehet. Kicsit szinte távolságtartó. Nem beszél felesleges dolgokról. Nem tart fel minket. Nem rabolja az időnket : Sajnos.

Lancaster Road 103.

A Portobello road sarkán élni , olyanfajta tárgymegszállottsággal lüktető emberek számára mint én kicsit sem könnyű kihívás. Itt az ideje, hogy beszámoljak arról, hogyan formáltam át radikálisan Lancaster road –i lakásunk legszebb sarkainak tárgy-kultúráját, valamint miként segíti burjánzó szenvedélyem csíráinak növekedéseit a Sors.

Fontos megemlítenem, hogy a legfőbb oka, hogy még mindig nem faltak fel az éjjelenként az utcánkon vonyító bájos city fox-ok, az a világ legjobb lakótársainak

megrendezett verseny aranyérmeseinek köszönhető, nevezetesen : Matty –nak és Marienne –nek.

Akiknek rengeteg mindenért hálás lehetek, leszámítva azt, hogy amióta fény derült a kínosan takargatott Lufi – Fóbiámra, mely egy gyerekkori rém-emlékből ered, minden egyes nap új tervet szőnek a szülinapomra rendezett lufi-party ról ! Egészen régen, talán 4-5 éves koromban olyannyira lelkesen fújtam fel egy rózsaszín lufit a szobámban, a tükör előtt állva, hogy az szétdurrant, a lufi csattanós darabkái egy szempillantás alatt szörny-medúza-rágógumiként tapadtak az egész arcomra, amitől kissé megszédülve éreztem, ahogy a fülemen és könnycsatornáimon keresztül 220 km/h-ás sebességgel kisüvít a forrólevegő, amely kis híjján felrobbantotta az agyam... de mondjuk inkább úgy, hogy azóta azt sem bírom végignézni, ha héliummal fújnak fel egy lufit a boltban...éshát ezen mindenki, minden szülinapi party-n rendszeresen fél órát nevet.

Kezdjük tehát a lakás legcsodálatosabb gyöngyszemével, a Brüsszeli Place du Jeau de Belle antik market legszebb kincsével, amely az ablakpárkányom éke : egy kézzel festett, a farkát szöggel tartó

fa ló !

Rögtön mellette a világ legcsodálatosabb színére festett széke : amelynek egészen rejtélyes története van. Januárban, azokban az időkben, mikor zúzmarás szempillákkal ébredtem, és reggelenként az utat a szobámból a fürdőszobáig általában futva, de volt hogy biciklivel tettem meg, hogy minél hamarabb forró zuhany alá álhassak, olyannyira hideg volt.. egyszercsak kicserélték az ablakokat. Az egész házban, az összes antik, be nem záródó-ablakot, vadiúj, de stílusában hasonló, ugyanakkor záródni képes ablakra. A munkásokkal nem is találkoztam, mert akkor jártak a lakásban, amikor én dolgoztam. Fel sem tűnt, mikor hazatoppantam, hogy mi a fura a szobámban, de később észrevettem : az, hogy két szék van. Az én félig törött , kicsit sem ergonomikus fekete székem, és egy leírhatatlanul kecsesen ácsorgó irgalmatlanul régi, ütött-kopott festékes top-modell, akit az ablakcserélő munkások felejtettek a szobámban. Két napig csak gyönyörködtem benne, nehogy szó szerint a két szék közül a földre üljek ! De titkon reménykedtem, hogy nem csöngetnek be, és mondják : bocsi, a széket itt hagytuk, dobd már le az ablakon át !

Két nap után, vettem egy adag dörzs-papírt, ecsetet, és a kedvenc színű rózsaszínemre átfestettem az egészet. Azóta ez a székem :

A polc legszebb darabja a Cartoon Network arany Jonny Bravo szobra, melyet ajándékba kaptam :

Nem messze Jonny –tól a világ legjobb krikett-labdája, amely az ágyonfekve dobálva a legjobb ötleteket hozza elő belőlem mindig :

Ha kikalandozunk a folyosóra, a világ legszebb Diótörőjébe ütközhetünk, melyet a Portobello Road –on szereztünk :

A fürdőszoba gyöngyszemei : a két darab Forrest Gump rákászhajójára emlékeztető fa hajó, melyek a kád szélén ácsorognak, és melyeket 1 fontért vettem, szintén a Portobello Road –on :

És a legújabb szerzeményem, aki a múlt héten érkezett : a mennyei vacsora-asztalom. Futni voltam este a Hyde Parkban, és amint hazafelé tartottam eleredt az eső. Az a nagyon csúnyán szúrós jéghideg fajta, amiben a futás-élménye minimum háromszorosára nő (szerintem) tehát lényegében nevetve futottam hazafelé, majdhogynem kitárt karokkal, fel –fel szökkenve a levegőbe, megélve azt, hogy mennyire szép az életben pl : az eső.

Ahogy ezen morfondíroztam, megláttam a Ladbroke Grove sarkán egy meglepően kecses formát. Alig láttam az esőben, olyan szinten szakadt, így egyszerűen csak fogtam, és hazahoztam. Egészen a kádig futottam vele, ahol ollóval lefejtettem róla a zöld textilt, melyet valaki rendkívüli precizitással varrt rá. Majdnem elájultam, mikor megpillantottam, hogy mi lapul a textil alatt. Ezután hajszárítóval megszárítottam, majd a már ismert dörzspapírral átcsiszoltam, újrafestettem , és újra átcsiszoltam, hogy antik mivolta ne kopjon, azóta erről eszem a kedvenc sült Lazacom kedvenc citromosan pirított spárgával menümet.

The River of Time

Kedves Freddie Mercury,




Ne haragudj, hogy csak ilyen keson irok neked, de amiota Londonban vagyok egeszen maskepp latok az idore es annak beosztasanak megelesere es managerlesere. Tobbet gondolok Rad is, hiszen munkaba tekeres kozben majdnem minden reggel te szolsz a fulemben, es majdnem midnig a The Golden Boy cimu szamod. Muszaj tudatnom veled, hogy a Szofita Land kedvenc karakteret rolad neveztem el, baratsagunk jeleul. Remelem nem haragszol azert, hogy egy majom. Bar a mini univerzum atmoszferajat bemutato filmben direct nem hagytam hogy enekeljen, nem lenne hozza melto hang e Foldon, a kovetkezo musicalben viszont attol tartok muszaj lesz majd megszolalnia, hiszen a sajat elettortenetet, a majomma varazsolodasat mutatjuk be. De ez most nem lenyeg.
A mult het szombaton voltam az Alfies Antique Marketen, es a masodik emeleten, az egyik sarki boltban, egy idos holgy gyujtemenye kozott megtalaltam toled egy autogrammot. A News of the world cimu lemezetek badogemberen volt a neved, vicces volt a kezemben tartani e “ket szot”, ekkor jutott eszembe hogy irok neked az altalam az eletben a legfontosabbnak tartott dolog, es a zened kozott felfedezett azonossagrol. Szerintem a legfontosabb, itt ezen a bolygon, ebben a rendszerben, pontosan ugyanaz ami a Queen slagerekeben : az ido beosztasa. Minden ezen mulik. Ritmus. Az elet egeszet, es kulon-kulon minden egyes szeletet le tudom vezetni erre az egy mondatra. A csaladot, a baratsagot, a haborut, a munkat, egy napot, a sikert, a hitet, a sportot, barmit. Minden az idobeosztason mulik. Es amiota ezt felfedeztem, egyre jobban aggodom is. Hirtelen mintha atlattam volna egy kepzeletbeli timeline –t magam elott, beraktam par kulcskockat, tobb layer-en is, es azt kell mondjam, hogy eddig nem allok rosszul. Meglepodve tapasztaltam, hogy elvegre ott vagyok, ahol ket evvel ezelott terveztem, hogy ket ev mulva leszek, es elvegre pont azt csinalom, amit terveztem hogy csinalhatnek, es hogy szabadnak erzem magam, ugyanakkor vannak emberek akiknek talan szereztem par mosolyt az eletben, szoval szerintem nem allok rosszul, mindannak ellenere, hogy szanalmasan rovidnek erzem az eletet ahhoz, hogy hibazni is lehessen, vagy rossz donteseket hozni. Es egy kisse megneheziti a jatek sulyat az erzelem. Viszont sok mindenben egyertelmu utakat nyit. Peladul nem latom ertelmet az olyan munkat vegzo embereknek akik nem elvezik azt amit csinalnak. Sot, megfigyeltem azt is, hogy a legrosszabb, hogy mindez egy felfele es lefele is mukodo szimpla orvenyfolyamatot indit el mindenkiben. Azok az emberek, akik
itt korulottem azzal a kisugarzassal dolgoznak, hogy a legbelso bugyruk a szivukben arra a kerdesre, hogy : szeretik-e a munkajukat ? Igazibol azt valaszolja hogy : Aah, dehogy. Nem is vegeznek olyan hatekony munkat, mint azok az emberek akik az eletuket a szivuknek szentelik, es valoban azt csinaljak amit szeretnek. Csak azt amiben oromuket lelik. RAadasul ezaltal meg elvezik is. Igy egyre jobban oromuket leleik benne, igy oromot adhatnak masoknak is, es vegul sikeresek lesznek. Tudom, hogy furan hangzik mindez, de megint csak oda lyukadok ki, hogy nincs ido, nem azt csinalnunk aminek nem orulunk, illetve hogy ha nem azt csinaljuk, akkor elpazaroljuk az idot, es ujra csak visszaertunk az idobeosztasra. Tudom, hogy mondhatnank azt, hogy dehat nem mindenki csinalhatja azt amiben oromet lelne, mert valaki szivesen lenne Eiffel Toronyor, de sosem lehet, mert nem Paris-ban szuletett. Erre tenyleg csak ujra azt tudom, mondani, hogy : de lehet. Ha jol osztja be az idejet, lehet. Egy nagyon aprocska pelda csak, egy jelentektelennek tuno reszlet, ahol megvillan az elmeletem : a cirkuszi artistak. Ha pelaul egy artista rosszul osztja be az idejet, csak egy icipicit is, es csak egyetlen egy masodperccel erkezik kesobb a trapezon, mint ahogy a tarsa kinyujtott kezzel ugrik fele, orokre elveszitheti az erkezo tarsat.
Ne haragudj, hogy ennyire belemelyedtem, csak csodalttal es orommel tolt el, hogy mindezt ilyen kezzelfoghato tapasztalatokkal felfedezhettem a sajat eletemben.
Most nincs tobb idom, ha erted, hogy ertem!
De tudod ugyis, mikor rad gondolok, es erot meritek a ritmusaidbol. Kerlek add at udvozletem Coco Chanel –nek es Kaszás Attilá-nak !



Udv,

Tari Zsofi.

Félix, a világ legjobb szakácsa.

A Clapham Road- i stúdió afféle otthonommá vált. Ott dolgoztuk át a leghidegebb januári napokat, a stop motion projekt miatt, fűtés nélkül, úgy, hogy az angolok könnyüket visszafojtva a nevetéstől adtak végül nekem egy külön-kis fém hősugárzót a forgatásra, de azt még a mai napig sem értik, hogy hogy lehet ennyire fázni.. itt fűrészeltem életemben először igazi elektromos fűrésszel, igazi műanyag szemüveggel az arcomon úgy, hogy 3 férfi nevetett rajtam, és olyan izomlázam lett a jobb karomban, hogy két napig, még csak felemelni sem tudtam jóformán. A stúdió minden egyes karakterét, ami nagyjából 5 fő, egyszerűen mesésnek találom. És a barátomnak érzem. Azt hiszem, ők akkor kedveltek meg engem, mikor októberben az első alkalommal kimentünk együtt ebédelni az Astronaut nevű étterembe, és én félreértettem az időpontot, hogy mikor találkozunk a ház előtt,és miután negyed órát vártak rám, úgy érkeztem meg, hogy leestem a lépcsősoron, de mikor felálltam azt mondtam, hogy én mindig így kések.Ezek után elsütöttem életem első és legszánalmasabb angol szópoénját, mikor megkérdezték, hogy kérek-e egy pohár bort, a válaszom az volt : Wine not ?
Azóta rengeteget nevettem velük. A stúdió tulajdonosa Matt, reggelente annyira álmos, hogy nagyjából fél tizenegyig, nem látni a szemeit, és ha hó esik akkor is rövidnadrágban dolgozik. Egyszerűen rövidnadrágban él. Ott dolgozik asszisztensként Elizabeth a nővére, aki mindig ügyel, hogy Matt biztosan vegetáriánus menüt - kap e reggelire, ebédre és vacsorára. Segítőként ott van Joe, akivel imádjuk hallgatni, ahogy a forrasztott fém kiad egy nagyon apró szisszenést, mikor a vízbe dobjuk. Vele Húsvét hétfőn is bent melóztunk, de mivel a stúdió green-box terme üres volt, nagyjából másfél órát ott bicikliztünk, a lelógó kötelek indái között úgy, hogy néha Tarzanként a köteleket elkapva ugrattunk. Ott van hiper-segítőként Max, aki nagyjából 2 méter 12 cm lehet, és egy az egyben úgy működik, mint a Micimackóból a Tigris. Reggelente ahogy kel fel a Nap, és én biciklivel a stúdió felé tartok, át kell menni a Temzén egy 4 sávos úton, ott a buszok között evezve, a hídon mindig tudom, hogy Félix a szakács, Elizabeth barátja, már készíti nekünk a tükörtojást, és a pirítóst, aminek a tetejére ráteszi majd, ami általában szív alakú.Én itt ettem életemben először szív alakú tükörtojást.. úgy, hogy aztán a lépcsőn ülve kávéztunk, a világ legcsodálatosabb kávéfőzőgépe által főzött kávéval a kezünkben. Van egy régi, nagy fém, gőzerővel lüktető igazi Kávéfőzőgépük, közvetlen a billiárd-asztal mellett. Olyan igazi, amin meg kell húzni a kart, és hallani ahogy a forró gőz, eggyé válik a kávéföld hamujával a fém szifonban belül lágyan serceg, és lehet nézni közelről ahogy cseppenként megszületik a kávé. A tengeralattjáró szerű masina másik opcciója a tejforraló kar, ide egyszerűen egy fém csészét kell tartani, tejjel megtöltve, és a kar mint egy turbékoló galamb hangját kiadva habosra forralja a tejet. Ezután teszünk rá egy pötty fahéjat, és általában leülünk a lépcsőre a fiúkkal megvitatni a stop motion technika legnagyobb vívmányait. A levegőben olyankor már ott motoszkál a fűrészpor szelíd illata. Aztán mindenki munkába lendül, odébb tolják a Motion Controll kamerát, Max elkezdi faragni a felemelhetetlen súlyú fa gerendáját, a Costa Rica -ban vásárolt eredeti függőágyának, az animátorok munkába lendülnek, Félix pedig már rég készíti az ebédet nekünk. Az a Félix aki a kedvenc karakterem volt, erről a csodálatos helyről. A világ legjobb szakácsa.

Épp azon tűnődhettem Prágában a reptéren, hogy vajon eltörnek-e majd a sörök, amiket a bőröndbe tettem a fiúknak a Clapham road-ra, inkább a kézipoggyászban hagyhattam volna? mikor ez a Félix, itt Londonban fogta magát, és csak úgy MEGHALT. Leállt a szíve.

Mikor utoljára együtt ebédeltünk, arra kértem, hogy aznap csak egy desszertet adjon nekem, mert annyira finom volt már eleve az előtte elfogyasztott brokkolis-répás-csirkés pite, hogy ha csak egy pillantást vethettem volna rá, már azzal is jóllaktam volna. De Ő kettőt tett elém :

Hát köszi Félix még egyszer, sosem fogom elfelejteni az ízét.

Itt a lét a TATE.

Történetünk kezdetéhez fontos elárulnom, hogy az eseményünk vizsgálatakor, két különböző szempár szemszögéből tanulmányozva az adott szituációt, egészen bizonyos módon más -más konklúziókhoz juthatunk. A sztori tehát két síkú, mégis e két sík metszete : maga a történet. Lássuk tehát főszereplőink meghökkentő találkozását. Kezdjük mondjuk rögtön velem, és helyezzünk bele engem egy egészen átlagos szituációba. Egy egészen átlagos napon. Vasárnap este fél tizenegy. Egy divatbemutatóról estem haza. Kicsit fáradtan, felkapcsolom a rádiót, Melow Magic 105.4 , Norah Jones szól(soul) épp. Fürödni indulok. Lépteim alatt halkan ásítoznak az angol hajóparketták rései, jobb kezemmel rutinszerűen űzöm ki a kapcsoló által a sötétséget a fürdőszobából, míg bal kezemmel becsukom az ajtót, szeretem a gömb kilincseket. Felakasztom a lila törölközőmet a már érte nyújtózkodó fogasra, levetem a nadrágomat. Összehajtogatom a nadrágomat, és miközben a szekrényre teszem a szemem átkalandozik a színes kis antik fa-árbócos hajókra, melyeket Marienne -nel vettünk két hete a Portobello Road -on. A Portobello Road-ról eszembe jut annak az olivabogyó árusnak az illata. Illetve nem konkrétan az árus illata, hanem a bogyóké. De milyen lehet az árus illata akkor ? Rá is átragad az olivabogyóké ?Mindegy. Leveszem a pólómat . De még mielőtt megérintem tekintetem kószán átsuhan a tükrön, pont úgy mint azokban a tipikus amerikai thrillerekben, mikor egy nő halkan dúdolgatva fürödni készül, és mi már tudjuk, hogy majd egy undorító nagy vizihulla -nyálkás- szörny fog rá várni a zuhanyzófüggöny mögött, csak én még kicsit játszom a nézők kedélyeivel...fogmosáshoz készülök, de a fogkrémem még a táskámban van, visszarohanok érte, előkutatom, majd újból a fürdőbe indulok. Belenézek tehát a tükörbe. Jegyezzük meg gyorsan azt is , hogy nem vagyok egy sikítós típus. Elég kemény élethelyzetekben, mikor pl meglegyint a halál szele, mert 79 méter magasságban kattogunk át szép lassan a legeslegjobb barátnőmmel a BEHEMÓT nevű , világrekord méretű kanadai hullámvasút tetején :

gyakorlatilag nem is a hullámvasút sínei felett, hanem a levegőben kis székekhez láncolva, és onnan szabadesés formájában repülünk a talaj felé, - is csak egy nagyon halk : hm jön ki a számon. Igaz, hogy szerintem a rémületnek van már-már az a fajta ló túlsó oldali faktora is, amikor már nem bír sikítani az ember. Nos. Úgy érzékeltem az első másodperc törtrészében, hogy valami szokatlan folt van a tükrön. De még levegőt sem vettem, mikor tudtam, hogy az nem a tükrön , hanem a fejemen van, és akárhogy is nézem , az egy HATALMAS pók ! Nos ilyen helyzetben még életemben nem voltam. Ösztönszeren megpróbáltam lecsapni, de akkora volt, hogy mindezt nem mertem megtenni, és egyébként is ahogy felemeltem a kezemet 230 km / h -ás sebességgel, a pók elkezdett futni a vállam felé, amitől olyan sokkot kaptam hogy magamat meglepő módon torkomszakadtából sikítani kezdtem, mire Marienne berontott a fürdőbe. Én már artikulálatlanul üvöltöttem - szerinte - azt a szót hogy pók ! ezért hozott egy poharat iss, de mire odaért hozzám, nem látta, hogy hol a pók. A történet dramaturgiai csúcspontjához értünk, ugyanis elhallgattam Pár másodpercre csönd lett. Én megfordultam, hátha meglátom a talajon, de ahogy megfordultam, Marienne olyan hangon kezdett el üvölteni, mint egy újszülött csecsemő akit a forró teáskannába tesznek véletlenül filter helyett, amitől rádöbbentem, hogy biztosan csakis pont ott lehet, ahová kívánnám : a hátam közepén ! Amitől úgy kirázott a hideg, mintha elektro shokkot kaptam volna, amitől újra csak olyan hangon kezdtem el sikítani, mint a már korábban tapasztalt módon, míg azt nem éreztem, hogy egy üvegpohár csattan a hátamon, és Marienne vákumot képző sikítása rá nem bilincseli a hátamra az óriás ellenfelet. Ettől a metódustól már úgy üvöltöttem, hogy a hangok a könnyncsatornáimon keresztül is jöttek már, Marienne pedig azért üvöltött, hogy ne mozogjak már addig, amíg hoz egy papírt, hogy ilyen módon leszedje a hátamról ! Namármost ki az, aki ezen szituációban rádöbbenne arra, hogy ja, voltaképpen tök jó dolog, hogy egy pohárba zárt pók van a hátamon, ami olyan fajta amilyen nagyságút Magyarországon még nem láttam, lényegében az sem baj, hogy ugye a pohár Marienne nélkül (ha Ő papírért megy ) nehezen tud a hátamon maradni... ekkor dörömböltek az ajtónkon. És mintha egy sziámi-ikerpárt kérnénk meg, hogy rákmászásban menjenek végig a folyosón, úgy tettük meg HÁRMASBAN az utat az ajtóig, ahol a felettünk lakó rémült angol fiú fogadott. Azt kérdezte, hívja -e a rendőrséget?

Miután lehiggasztott minket, és egy újságpapír segítségével levette a hátamról a gyilkos óriás pókot, elárulta, hogy ekkora pókot egyébként még ő sem látott. Próbáltam valamit mondani, de még másnap se volt teljesen hangom a sikításomtól, így igaziból csak tátogtam pár thanks -et, és megkérdeztem tőle, hogy ugye biztosan nem Ő a pókember. De Ő volt.

A szívem egy szélmalom, de talán, csak képzelem.

Dániában furcsákat álmodom. A tegnapi álmom olyannyira megfogott, hogy muszáj papírra vetnem : Egy budapesti bérház belső erkélyén állok, apró papírcsákót hajtogatok a szél-sodorta Pesti Est lapjaiból, halvány áprilisi hajnal honol. Odalent macskakő, idefent a kopott csempék félszeg magánya.
Észrevettem már, hogy minden pesti kapualjnak ugyanaz a szaga. Az eget néztem, a Hold az én csákóm lehetne tán - gondoltam, miközben egy macskára vártam, de hirtelen egy fekete kutya szaladt felém felfelé a lépcsőn. Egy tacskó. Úgy tűnt ismerjük egymást, megörült nekem. Most hogy végre megjött, elindulhattam. Biciklire ültem, és a bérház belső kerítésén át, a csatornákon felfelé, végül házak tetején egészen könnyedén kanyarogva kiértem Budapest szélére, ahonnan kezdve nagyon lejtett a talaj. Egyre gyorsabban gurultam, különös bokrok mentén, melyek mind suttogtak valamit felém, de nem értettem a szavukat, közben egyre világosabb lett, a Hold lepényhalként úszott el az égről. Egy erdő szélén hirtelen balra fordult az út, és egy csomó sziget körül megláttam a világoskék tengert. Csupa sziget-láncszem jött sorra az utamba, de néha a vízen át kellett biciklizni, végül megérkeztem egy kapuhoz. A kapu fából volt, és régi lakattal volt zárva. Bent egészen úgy tűnt, mintha már várnának. Mintha valami ünnepély lett volna, az emberek koktélokat ittak, minden ágy és kanapé nádból volt felépítve, 4 -5 méteres szigeteken voltak kis koktélasztalok, az emberek nyakában virágláncok lógtak, volt akinek a szoknyája is ezekből volt, de valahogy úgy tűnt mintha mindannyian az én reakcióimat figyelnék. Tovább akartam menni, de ekkor eszembe jutott, hogy a biciklimet a kapu előtt hagytam, és arról a szigetről amelyen én álltam, nagyon mélynek tűnt a víz. Nem tudtam tovább menni, pedig láttam, hogy a bicikli út égig érő fák közé vezetne. Ahogy megfordultam, hogy visszamenjek a kapu elé támasztott biciklimért, teljesen más lett a mögöttem lévő eddigi környezet, hirtelen egy fehér ruhás kínai nővér állt mögöttem, és azt mondta, arra nem mehetek, csak ezen a folyosón át. Már bent is voltam egy kórházi folyosón, az eddigi furcsa érzésem megháromszorozódott változatával. Elkezdtem félni. Azt mondta, ez a kijárat, és egy olyan liftre mutatott, ami felfelé vitt, de abban a pillanatban ahogy fel akartam nézni, kinyílt mellettünk egy hatalmas fehér ajtó ami mögötti folyosón áttoltak egy sikító férfit, tolószékben ült, de ahogy felfoghattam volna, hogy miért üvölt, megláttam, hogy mögötte a fekete-fehér csempés talajon egy csomó múmiára emlékeztető fehér pólyás mozdulatlan test fekszik. A nővér azt mondta, hogy mehetünk arra is, bár ez kerülő. Nem hittem neki. Teljes mértékben éreztem, hogy nem a kijárat felé vezet engem, és egyre jobban magamra maradtam a bizalmammal, éreztem hogy egyedül kell megtaláljam a kijáratot. Elkezdtem követni a nővért, hogy ezzel tereljem az aggodalmát, ha azt hinné szökni akarok, és közben minden igyekezetemmel azt néztem, hogy hol találhatok egy ablakot, ami alapján be tudnám tájolni magamat, hogy merre lehet a fa kapu előtt hagyott biciklim. Egyetlen egy ablaka sem volt ennek a kórháznak. Emlékszem, ahogy ebben a pillanatban újra eszembe jutott, az a pesti bérház aminek a belső udvarára néző erkélyén álltam, és a szívemet valami leírhatatlan fájdalom mosta át, mintha a szabadság utolsó érintése lett volna ez az emlék. Mire a gondolataimból újra a "valóságba"léptem, már a múmia szerű fekvő alakokon lépdelt előttem a nővér, én próbáltam állandóan a talajra lépni közöttük, hogy ne lépjek rájuk, majd hirtelen megláttunk két ajtót. A nővér azt mondta, az egyik a kijárat, de mire kigondolkodhattam, volna, hogy melyik, már ki is nyitotta a velem szemben lévőt, belökött, és azt mondta jó utat, de még mielőtt becsukta volna a hátam mögött az ajtót, megláttam, hogy ez egyáltalán nem a kijárat. Ez egy tigrisnek a ketrece, mint egy idillikus dzsungel részlettel berendezve. Egy élő Rousseau festmény ecsetvonása lettem. Soha életemben nem láttam még ekkora tigrist, mint egy aratni készülő kombájn . Azonnal meglátott engem, talpra ugrott, a mellettem lévő pálma indák beleremegtek, úgy kezdett el felém törtetni, ekkor én azt mondtam a nővérnek, ha valóban ez a kijárat akkor menjen ki ő előttem, és szaltózva visszaugrottam az ajtóból, mire becsapódott a hátam mögött az egész, de még hallottuk a tigris karmainak csikordulását a fa deszkákon. Újra ott álltam a nővér előtt a folyosón. Nagyot sóhajtott, és végül egy kulcsot vett elő a zsebéből, kicsit félénken szétnézett, és hirtelen kinyitotta nekem a másik ajtót, ami mögött megláttam az erdőt, és a kapu elé támasztott biciklimet. Kiengedett.

L.i.k.e.

Íme Like, az első angol biciklim, álmaim gyöngyszeme, a megtestesült sebesség kézzelfogható leánya, a tökéletes színvilág találkozásának virága, a könnyedség karcsúvá öntött eleganciája, a legnagyobb szabadság minden nap elérhető karfája. Merthogy életembe csöppenése óta, más tempóval köszönök a reggeleknek, és minden esti csillagnak is az égnek. A Hyde - Park már mosolyogva vár, a mókusok mogyorójukat szájukból kiköpve, önként-karöltve ájulnak le a gesztenyefákról amint meglátják a Nap első sugarát csillanni a vázon. Bevallom a szabadság döbbenetes, amit Like -on érezni reggelente, mikor hideg napsütésben az első mentőszó hangját használva sálamul, kilépek az ajtómon, mely felett még mindig megdöbbenéssel tölt el - minden nap - ez a felírat : OKA (egy mellettünk lévő design bolt neve) , újra csak elmosolyodunk, hogy talán mindennek megvan az oka. A sarki virágárus épp felfelé tekeri a kopottas kék ablakvédő reluxáját, liliom illatot hoz a hideg északi szél, a sarkon kávéért állnak sorban az emberek, tube zakatol át a felüljárón, és egy apuka a piroson át rohan a gyerekével a virágbolttal szemben lévő iskolába. Ekkor felülök Like -ra, és elkezdek tekerni. Tekerni felfelé a Portobello Road-on szembe a forgalommal. Jobb esetben már végre a bal oldalon. De szembe. Aztán a Notting Hill Gate első zűrös körforgalma örvényként ránt be, és máris két busz között találom magam, melyekről egyenruhás gyerekek mosolyognak ki rám. A 390 -es járatot követem, de lassan előzve még jobban bekeveredem a legjobb sávba, a fekete taxik teljesen monoton dominósorába. Like ekkor kezd el a legjobban vágtatni, már nem mi diktáljuk a tempót. Olyan mintha egy versenyen lennénk, melyet senki nem ismer be, de mindannyian játsszuk. Menet közben elkapunk egy-két tekintetet akik, aktatáska mintájú öltönyükben szürcsölgetve lépdelnek a járdán, de a kép nem éles, motion blur taxik, motion blur szempárok, és ekkor már süt a Nap, pontosan velünk szemben. Egyre jobban visz az ár, az első szusszanást általában a Marble Arch - fura ló szobor fejénél lehet venni, melyet szeptemberben a szemem láttára cseréltek ki egy ugyanolyan - csak tiszta - lófejre. A lámpa zöldre vált végre kezdődhet az Oxford Street. Reggelente talán még látni rajta betonfoltot, bár forgalom oldaláról nézve, majdhogynem hasonló mint gyalogos oldalról és aztán ott az Oxford Circus, jobbra kanyar, balra kanyar és megérkeztem.

Necckorszakaim Kezdetén

Bár 24 év távlata lehet, még nagyon sok mindenre nem elég, bizonyos ismétlődések megfigyelésére, és legfőképpen az ismétlődések feldolgozásainak újbóli nekifutására, talán némiképp már elég kell legyen. Megfigyelésem szerint ugyanis kicsi korom óta a pengeélű kezdet, de mondjuk inkább Ping-Pong szakkifejezéssel: a necces szerva jellemzi minden új korszakom indulását. Minden nagyobb változást megélésem kezdetét, embertelen nehéznek tartom, és azt látom, hogy a változás ami az utamba sodródott egy kicsit sem hetyke hegyként tornyosul előttem, nem látom még csak a csúcsát sem, nem még a felfelé vezető utat a hegyre. Mindjárt be is mutatom ezeket az indulásokat részletesen, de előbb hadd meséljem el az egyik legkorábbi gyerekkori emlékemet, amelybe mindig örömmel merítkezek vissza, mintha egy 3 fokos kristálytiszta hegyi tóba merülhetnék, olyan erővel önt el a belőle áradó energia mindig. Szerintem jópár embertársunk csupán azt nem látja bajait érzékelve, - ezen a Földön -, hogy túl későn kapták meg az első pofonukat az élettől, és emiatt hosszú éveken át kellett bepótolniuk maguknak mindezt,

nos, én ezzel egészen másképp voltam.

Talán négy éves lehettem, de még inkább a háromhoz közel, mikor anyukámmal a szokásos, számomra akkor még gyönyörűnek tűnő, hosszú és végeláthatatlan kavicsokkal teli (ezek voltak az első dolgok amiket leállíthatatlanul gyűjtöttem) beton úton a boltba indultunk. Ha az anyukám a horizont, akkor gémeskúttá nyúlt kezein az egyik sziluett én magam vagyok a másik meg egy fonott kosár. Mögöttünk megy le a Nap. Így sétálunk mi a harmóniában, a jólismert úton, a jólimert boltba, miközben a távolban focizó fiúk hangja szűrődik be a képbe. Körülbelül gimi vége felé járó, tehát energiával már egy fokkal feljebbi szinten élő emberek lehettek, mint akkor én. Nem is voltak közel hozzánk képest, mikor nevető üvöltésük közepette egy tompa puffanás hangja hallatszott, az, amikor valaki megbikázza a labdát. És egy bizonyos felejthetetlen hang, amit azóta sem tudok kiverni az emlékezetemből. Akik fociznak mind jól ismerik ezt a hangot : az a hang, amikor a bőrfoci nem mozdulatlanul száll a levegőben, hanem pörögve körbe-körbe csavarodik, és mint egy most beizzított dinamitnak a vége, sercegő nyughatatlan hangot ad. Vissza tudom idézni, hogy elindult bennem a gondolat, de nem volt ideje már megszületni, mert akkorra fejen kapott az a bizonyos jól eltalált labda. Úgy 4 – 5 méterrel repülhettem odébb anyukám kezeiből, és mintha a turn-off gombot nyomták volna meg a hátamon úgy nyekkentem magatehetetlenül a betontalajra, csukott szemmel, nyitott szájjal. Ez volt az én első pofonom.

Egyszer, sok évvel később, aztán fejen talált egy másik ladba is, semmi problémát nem jelentett szembesülni akkor a már ismert fájdalommal. Mégcsak el sem ájultam. Az első igazán komoly megrázkódtatással járó változásom a felvételi volt a Balett Tagozatra az általános iskolába. Ami szintén neccesen sikerült. Valamilyen oknál fogva, nem tudtam elmenni a normál felvételire, csak a pórfelvételire, és emlékszem onnan is késésben voltunk. Ritmusra kellett ugrálni, meg hajlítgatták a lábaimat jobbra-balra, de végig úgy éreztem, hogy nem tudok kivel versenyezni, és ez rettentően bántott. Kicsi korom óta a győzelem éltet.
Aztán már csak az rémlik, hogy ott állok az iskolaudvar hatalmas tölgyfája mellett, és kegyetlenül hiányzik az óvoda szaga. Nem sírtam, de túl nagynak tűntek az ajtók, úgy éreztem sosem fogom elérni a kilincsüket. Aztán az anyukám rám parancsolt, hogy vigasztaljam meg gyorsan azt a kislányt, aki annyira sír ott az első sorban. Ő lett a legjobb barátnőm, és hirtelen mindent megszoktunk. Bár a balett-órák folyamatos rettegésben tartották a hétköznapjaimat, természetes volt a matekórákon kinézni a tetőtéri ablakokon át az égre, és természetes volt, hogy minden délutáni énekkari összejövetelen tátogjak. Sosem tudta meg senki, de engem mindennél jobban szórakoztatott, hogy ilyen feltűnő módon lehet észrevétlen az ember, ha akar. Emlékszem pár fellépésünkre, ahol egyesek elájultak a reflektorfényben, én ott is csak tátogtam, hang nélkül a szöveget, és tudtam hogy nálam jobban senki nem szórakozik. Egy különös necc volt az életemben a zongorázni tanulás kezdete is. A szolfézs órák nagyrészét rajzolgatással töltöttem, így amikor a felvételire került a sor, lényegében még nem tudtam kottát olvasni. Emlékszem mekkora stressz uralkodott rajtam, egyesével szólították be az embereket a terembe, és nem is tudtuk pontosan, hogy odabent mi zajlik. Megkértem az egyik osztálytársamat, hogy betűzze el nekem a kezemben lévő Bach kotta 32 –es szonátáját, és miközben betűzte, én Rotringgal a hangjegyek alá írtam a hangokat. Amikor beszólítottak, Flash- Dance szerűen 4 tanár ült morcosan egy velem szemben lévő kopottas asztalnál, azt mondták, ahol a kottámat kinyitják, azokat a hangjegyeket kell felolvasnom folyamatosan. A 32 –esnél nyílt ki a könyvem, csak ennek köszönhettem, hogy felvettek. Az első zongoratanárnőmet egy különös rejtély övezte. Katzendorfell Magdolna –nak hívták, nadrágot hordott, szőke rövid haja volt, idősebbnek látszott sokkal mint amilyen idős lehetett, fura amerikai akcentussal beszélt, iszonyatosan cigiszagú volt, mindig volt rajta valami szép nyakék, elegánsan, és gyönyörűek voltak a kezei.Az ujjai. Melyek mindig remegtek. Folyamatosan vizet kortyolgatott, a mai napig emlékszem a poharán hagyott mélypiros rúzsnyomára. Kék szemeiben olyan óceánnyi szomorúság ült, akárhányszor belenéztem úgy éreztem egy szakadék szélén állok, szinte tériszonyom lett a mélységétől. Magda néni sosem tudta meg, mennyire csodáltam őt. Éreztem, hogy van egy megfejthetetlen történet mögötte, amit talán sosem tudhatok meg, pedig biztosan izgalmasabb, mint bármelyik Bach darab. Nagyon dühös volt rám mindig, és folyamatosan szidott, a fogai mindig összekoccantak miközben magyarázta a hibáimat, sosem láttam őt jó hangulatúnak, csak akkor mikor néha eljátszotta nekem a darabot. Olyankor arra kért, hogy álljak kicsit mellé, és mindig tarott egy 10 másodperces csöndet, amikor a gyönyörű ujjai, csak pihentek a zongora fehér billentyűin. Aztán mintha megnyíltak volna az ablakok, bejött a szél, és felemelkedett az egész zene iskola, elrepültünk ketten egy teljesen más szabályok szerint uralt világba, Magda néni úgy kormányozta a szárnyainkat, hogy sosem éreztem félelmet, volt időm szétnézni odafentről ebben az új világban, kizökkent minden, de amint abbahagyta, újra csak ott álltunk a 106- os terem sárga falai között, és Ő újra mogorva lett, én meg ügyetlen. Rettegve léptem be az ajtón mindig, előtte gondosan tanulmányoztam a kulcslyukon át, hogy biztosan ott van-e aznap, a teremben, és csak azután mertem benyitni. Egy napon aztán egy másik tanárnő fogadott, és Magda nénit soha többé nem láttam.

Körülbelül 4.- es lehettem, 10 éves, amikor újra előtört belőlem, az oviban már egyszer elfojtani próbált New York iránti vágyam. Honvágyat éreztem, életemben először, ősszel. New Yorkba. Senkinek sem tudtam elmondani, mert biztos voltam, hogy senki nem értené meg, ha én sem tudom a pontos okát, hogy hogyan lehetséges ? De tudtam hogy elvágyódom. Tudtam, hogy valami nagyon-nagyon hosszú történet elején vagyok, bár nem láttam pontosan át, csak hagytam, hogy érezzem. 8.-os koromra lelkileg, teljesen anakronisztikus figurává váltam, éreztem hogy a csoporttársaim körében egy fekete bárány lettem, nem találom még meg azt a barátot, vagy társat, akire vágyom. Mindig mintha belül egy jópár évvel idősebbnek éreztem volna magam, és ez iszonyatosan aggasztott, amitől még idősebbnek éreztem magam. Arra vágytam, hogy az idő utolérje a szívem. Úgy döntöttem, hogy az első lépésként Budapestre kell mennem gimnáziumba, mert az mennyivel érdekesebb város lehet. A honvágy fogalmát nyíltan állíthatom, hogy nálam nagyobb szenvedéssel kevesen győzték le. Olyan szintű honvágy rohamaim voltak a gimiben töltött, első egy évemben, hogy úgy éreztem megint csak, ennek az előttem álló hegynek a tetejére nem vezethet út. Délutánonként sírtam, számoltam a napokat. Járhattam volna Budapesten is a fogorvosomhoz, aki a fogszabályzómon húzott havonta pár mm-et, de én inkább hazajártam, mert akkor már tökéletesen tudtam, hogy mit szeretek a világon a legjobban : úton lenni. Egy év kellett ahhoz, hogy hozzászokjak, hogy szinte sosem tudok egyedül lenni, a gimi, és a koli, mindig tele van emberekkel, és hogy ez már nem az én otthoni szobám, el kell fogadjam ezt a változást. Talán a 15. születésnapomon éreztem először igazán szabadnak magam. Szabadnak ettől a végeláthatatlan honvágy érzéstől, emlékszem onnantól kezdve tudom visszaidézni minden tavasz illatát a Rózsadombon, vagy az ég színét a Jánoshegy mögött, mikor májusban lemegy a Nap. Azt mégsem éreztem soha, hogy otthon lennék. Jópár városba elkeveredtem már azóta, de még soha nem éreztem egyikben sem az otthonomat. Egyszer apukámmal Kecskemétre mentünk kocsival, és Jászberényben pirosat kaptunk. A kocsi előtti zebra túloldalán volt egy tízemeletes, és annak a falán egy kék óriásplakát, amire fehér betűkkel ez volt írva : Akarsz Grafikusnak tanulni Párizsban ? Egy akkor induló erasmus ösztöndíj lehetőségét kampányolta, összenéztünk emlékszem a visszapillantó tükörben, és én azt üvöltöttem, ahogy zöldre váltott a lámpa, hogy : ezaaaaaaaaz ! Grafikusnak akarok tanulni Párizsban. Ő csak nevetett. Az elkövetkezendő utunk során csak azon agyaltam, hogy hogyan lehetne ezt a grafikai dolgot, valahogyan mégis összekötni az annyira nagy szenvedélyt jelentő filmekkel ?

Így jött el a következő változás az életemben : a MOME. Több felkészítő, és rajzóra keretein belül hirtelen megvilágosodott minden, a közös metszet : az ANIMÁCIÓ. Láttam pár animációs munkáját, és éreztem, hogy csak egy út van számomra, az animáció és még valami, de ezt ugyanúgy nem tudtam akkor még kimondani ! A felvételi előtti napon, úgy éreztem vennem kell egy doboz cigit, bár sosem tudtam letüdőzni egy szál cigit sem a gimiben, a felvételire csupa cigiző ember jött, nem lóghattam ki a sorból. Egy doboz lila Vogue –ot vettem, mert annyira szépnek találtam, hogy abban vékonyabbak a szálak. Emlékszem, ahogy sétáltam az akkor még semmit nem jelentő auditórium előtti aulában, próbáltam haladni a cigimmel, amitől végül iszonyatos hányingerem lett. Mikor kiderültek a ponthatárok nyáron, egy utolsó gimis osztálykirándulással Erdélyben voltunk épp egy HEGY TETEJÉN. Sokan mondták, hogy elsőre nem nagyon sok embert vesznek fel, ne kenődjek majd el, de volt ott egy fiú, mint utólag megismerhettem: a Nándi, aki odajött hozzám, miközben a második héten a tervezés feladatot csináltam, a szemembe nézett, és azt mondta: téged fel fognak venni. Ha előre tudtam volna, hogy hová, akkor állítom hogy úgy zokogtam volna, ott Erdélyben annak a Hegynek a tetején, hogy egy tó keletkezett volna alattam, ahogy az idei év január elsejéjén. A MOME első éve ugyanazokat a nehézségeket hozta, ugyanolyan lehetetlennek tűnő szinten, mint az összes előző változás az életemben. Kegyetlenül zavart, hogy egyesek 4 – 5 év küzdés után, sokkal nagyobb szakmai tudással felvértezve jönnek be a ringbe harcolni, úgy éreztem bármikor kaphatok egy K.O. ütést, egy másik féle focilabdát az arcomba, és nem tudom ki tudom e védeni ? Mindenem a versenyzés, a kitűnés a többiek közül, de hirtelen úgy éreztem, mintha nem egy súlycsoportú boxolókat engedtek volna egy pályára. Az első év szeptemberében, a büfé előtti farönkökön ültünk, a Nap naracssárágán sütött, és mindenkinek el kellett mondania, mit vár ettől az egyetemtől, miért jött ide. Én annyit mondtam csak, kétszer egymás után, hogy fejlődni szeretnék. És tudtam, hogy erre a mondatomra örökre emlékzeni fogok. Pedig el sem tudtam képzelni a fejlődések layer -eit. Azt hiszem a harmadik év körül billent át magamban az az önbizalmi izmom, hogy megtalálhattam egy utat az általam kiszemelt hegyre, és kimondhattam, hogy mi az az eddig kimondhatatlan plusz, ami az animáció mellett mindig is izgatott, a reklám és brand hosszútávú harca, és legfőképpen maga : az innováció. Éreztem hogy látok mindig utakat, de csak akkor tudtam először kimondani, hogy én mindig a járatlan utakat keresem. Ez leírhatatlan nyugalommal öntött el. Onnantól kezdve foglalkoztatott az, hogy az egyetem után külföldre kerülhessek. Megtaláltam egy kulcsot önmagamban. Brüsszelben megtapasztaltam, hogy ennél valami még izgalmasabb városba vágyom, tudatlanul talán, de kerestem a megmászhatatlan hegyet, és én mondom Önöknek, hogy ennyi hegyen túl újra csak ugyanazt érzem, mint amit ott a szolfézs felvételin álló kislány érzett, erre a hegyre fel- jelenleg nem látok utat. Az első utam Angliába 2010 június 26 –án volt, a Ferihegyen ülve egy csíkos papír cetlire próbáltam magamnak golyóstollal üzenetet küldeni a jövőbe. Tökéletesen tudtam, hogy mire készülhetek, hiszen hányszor átéltem már a változással járó elviselhetetlen fájdalmat, mindig más formájában, és mindig azt láttam, hogy csupán egy jobb szintre kerülök, utólag érthetetlennek tűnik a fájdalom, hiszen csak fejlődöm. De a MOME egészen mást jelentett. Túl hamar lett vége, túlságosan az otthonom lett, megtaláltam benne egy olyan ritmust, amit már ott akkor a jelenben éreztem, hogy keresni fogom a jövőben. versenyezni tudtam. És emiatt rettegtem a végé –től, ahogy mindennek rettegek a végétől, még egy bejglinek is. De úgy éreztem kellő tapasztalaton mentem már át ahhoz, hogy tudjam mi vár rám. Éreztem hogy harcolni indulok. Mert valamit keresek, éreztem hogy újra csak kockáztatok valami ismeretlent, a már ismert dolgokért cserébe, ahogy mindig is tettem, és imádom az ismeretlent, imádom a kockázatot, és veszélyesebb terepeken akarok küzdeni. Járatlan úton. A felhők feletti napsütésben tisztán éreztem, hogy egy hadseregnyi erőt hozok magammal a gépen, készen állunk a harcra, hogy fel vagyok vértezve, páncélsisak csillan a fejemen, kard, és pajzs van a kezeimben, erővel várom a harcot, szinte már türelmetlenül. Teltek – múltak a napok, és itt Angliában elmondhatom Önöknek, hogy az összes eddigi mögöttem levő hegyet újra meg kellett másznom, és csak azután foghattam fel, hogy az ellenfél akire úgy készültem, és a csatatér : üres. Egyedül harcolok, és ha magam elé nézek, talán ennél nagyobb hegyet még sosem láthattam.

Kifutottam teljes lódobogással egy olyan porondra, ahol saját magam ellenfelévé lettem. Hogyan győzhetném hát le azt, akiben idáig hittem ? Szúrjam a kardomat a szívembe , mikor soha még ennyire nem álltam erős szívvel készen a hegymászásra. 7 hónapja küzdök, látszólag teljesen jónak mondható szinten, de belül úgy érzem, még egy lépést se tettem.