Mindennapi semmiségeinket add meg nekünk ma

Szeretem, ahogy este (éjjjel...-hajnalban) egyszóval : lefekvéskor lekapcsolom a laptopot összekötő hosszabbító piros kis lámpáját. Két hónapon át folyamatosan úgy aludtam, hogy mosolygó arccal álmélkodtam azon, hogy Brüsszelben már februárban is ciripelnek a tücskök milyen jó! Nos egy szép éjjelen realizáltam, hogy ez nem tücsök, hanem a hosszabbító dörömbölve doromboló halk berregése. Azóta kikapcsolva alszik. Ezzel ér véget a napom.
Szeretem, ahogy "hazaérkeztemkor" Nala elém rohan, és én alaposan megsimogatom a fejét, amit Ő engedelmesen tűr, titokban ezalatt felméri, hogy tehát akkor most még nem eszünk, és ezután mindig megrázza a fejét, amitől az arcberendezései ilyen lötyögő friss hangot adnak.
Szeretem a csütörtök délutánokat, mikor véget ér a hetem, és kilépek a suliból és kicsit olyan érzés jár át, mint mikor gimiben hazaindulhattam péntek délután, és úgy éreztem egy egész szünidő vár otthon, pedig csak két nap volt, és abból a vasárnap sokszor már honvágyittasan telt. (ilyen szó van ?)
Szeretem a Bruckeré- n azt a hosszú mozgójárdát, amin minden ember azt hiszi, hogy gyorsabban halad, de azáltal, hogy megy alattuk a talaj, mindenki lassabban kezd el sétálni, így ha az ember mellettük sétál pontosan ugyanakkorra ér át a túlsó metróhoz, mint aki a mozgófelületet választotta.
Szeretem ennek a városnak is a zaját, mikor éjjel üres utcán sétálok haza, de messziről hallani, hogy az egész összességében, nem alszik.
Szeretem kidobni a szelektív hulladékgyűjtőbe a szemeteket, mert felette most nyílnak a muskátlik és mindig megcsap az illatuk.
Szeretem minden nap látni azt a kutyát, aki egy földszinti lakás ablakjában ül, olykor függönykendőt csavarva feje köré, néha grimaszkot vágva az ablaküveg segítségével, néha meg csak úgy simán hatalmas szomorúsággal tekintetében.