112 nap után hazatérek.
Tudom, hogy az élet egy olyan habostorta, amit tejfölös fenékkel eszünk.Természetesen mindenki azt vallja, hogy nem. És hát semmi eget rengető nincs ebben senki számára, hiszen nem ütött el egy kamion, és nem feküdtem 10 évig kómában és nem tört ki közben a háború. Minden nap nyikorgott a Moszkva téren az 56-os villamos, és fog is még sokáig, én mégis úgy érzem, mintha ez a hazamenetel valami új dolog kezdetét takarná. Várom, hogy újra lássam a Manciszigetet. Hogy a gépről nem térkép lesz előttem a táj, hanem sokadnyi szívdobbanás. Az egyik legkedvesebb helyem ez Budapesten. Talán az egyetlen, melyre azt mondhatjuk” Budapest” hiszen se nem Buda se nem Pest. A sosem alvó nyárfáival, melyeknek levelei, mintha folyton búcsút intenének. A Titanic orrára emlékeztető betoncsücskével, melyre mindig csöpög valami a híd lábáról. A csodás uszodájával, melynek büféjében olyan forró kakaóscsigát lehet kapni, hogy az ember gyűröttre ázott ujjaival, alig bírja fogni a kezében. Várom, hogy ott üljek, az egyik imbolygó hajókikötőn az Árpád hídhoz közelebbi részen, és nézzem ahogy megy le a Nap. Hogy megélhessem fájdalmainkat a létezésben. A szomorú boldogságban a derű mosolyát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése