Képregényélet

Miután tegnap az olasz lányoktól megtudtam, hogy ők nem vették fel az agrsszíven gesztikuláló tanárral egybekötött Visuelle Communication-t, hanem helyette képregény kurzusra járnak, amolyan aranymetszetes kompozícióval nekem is felcsillant a szememben egy fény.
És egészen az iskoláig figyeltem az EKG-hullámokra emlékeztető háztetők vonalát :







Megdöbbentő tapasztalatokba ütköztem. Nemhogy képregény kurzus, ez kérem képregény-szak! ! Öt éven át képregényeket rajzolnak a tanoncok, és aztán egy képregénnyel diplomáznak. Ott ült a sarokban rögtön egy impresszionista festőnek kinéző fiú, aki Nagy Marcival vetélkedő rajztudással ontotta magából az efféle rajzokat :



szóba keveredésünk során kiderült, hogy Montrealból jött, szintén Erasmussal, de valójában orosz, az apukája animációs filmrendező Canadaban, az anyukája pedig most épp Hollywoodban jelmeztervező.
Ühüm.

Aztán szóbaelegyedtem a belga fiúkkal is, ők ugyanis sokkal kommunikatívabbnak bizonyultak az eddigi belga osztálytársakhoz képest, teljesen odavoltak a gyűrűimért, és a showreel-em címét többen gondosan feljegyezték. Aztán ámulatomban kérdeztem őket, hogy akkor diploma után irány a képregénygyártás?? És ők is majd ott fognak ülni pár év múlva Annecy-ban és nemcsakhogy dedikálnak de rajzolnak is pár figurát személyesen a képregénybe, ha megvásárolod... de a válaszuk elkeserítőbb volt. Ugyanis nagyon nincs munkájuk. ami eléggé megdöbbentett. Az egyetlen megoldását az életbenmaradásnak egy gazdag feleségben látják. Ezt szó szerint mondta az egyikük. Ezután megkérdezték, hogy én gazdag vagyok-e ?